Könyv a béranyaságról: „Három éve nem voltam férfival és terhes vagyok” - mondta az egyik interjúalany

A címben kiemelt megállapítást Durica Katarina felvidéki író, újságíró legújabb könyvében - Mennyit adtál érte? - fogalmazta meg az egyik interjúalany. A jelentős társadalmi problémát feltáró kötet tavaly év végén jelent meg, melyben a feldolgozott téma – a béranyaság jelensége – nagy visszhangot váltott ki már a megjelenéskor, ezért mi is indokoltnak láttuk kissé alaposabban körüljárni ezt a kérdéskört. Ennek érdekében a szerzőt kértük fel egy közvetlen beszélgetésre.

– Legújabb könyvedben egy nagyon komplex, ezáltal pedig sok kérdést felvető témát dolgozol fel: a béranyaság kérdését. Hogyan kerültél közel ehhez a jelenséghez és miért döntöttél úgy, hogy könyvet írsz róla?

– Mindig a nők történetei érdekeltek, olvasóként és íróként is. A rendes lányok csendben sírnak című regényem írása közben, ami a dunaszerdahelyi maffia női áldozatairól szól, az érdekelt a leginkább, hogy egy maffiabanda uralta városban hogyan élnek a nők, mit élnek át és az ő tapasztalatuk mennyiben más, mint a férfiaké. Interjúkat készítettem és kutatómunkát végeztem évekig, nők tucatjaival beszélgettem, akik a kilencvenes években voltak kamaszok vagy fiatal felnőttek. Borzalmas dolgokat éltek át. A csoportos nemi erőszak, a kínzások, amiről beszámoltak, olyanok voltak, mint a háborúk alatt. A férfiaknak teljesen más tapasztalatuk volt. A világon uralkodó maffiabandákról sok film, könyv született, de a női szemszög általában hiányzik. 

A Városi rókak című regényemnél, ami részben a prostitúcióra kényszerítésről szól, az motivált, hogy megmutassam, hogyan működik az egész folyamat: kik a prostituáltak, hogy kerülnek a night clubokba, az utcára, a kabinokba. Meg akartam mutatni a gyakran éhező, leszakadó régiókban felnővő, diszfunkcionális családokból származó nők életútját.

Fotók: Kőnig Lilla

A világirodalom remekei közt rengeteg olyan regényt találunk, ahol a férfihős – aki úgy érzi, hogy szem elől tévesztette a célt és keresi az útját – betér egy bordélyba és ott eltölt egy-két éjszakát, amikor pedig újult erőre kap, folytatja az útját. Be akartam mutatni, hogy mit él át egy prostituált. Férfiszemmel már láttuk ezt a jelenetet, nézzük meg a másik oldalról is!

A gyerek utáni vágy, a meddőség, alapvetően női témának számítanak, pedig ugyanannyira érinti a férfiakat is. Az egyedülálló, harminc pluszos nőknél gyakran megkérdezik, hogy mikor lesz már gyerek, miért nem jön, mire vár még. Miközben rengeteg olyan nő van, aki szeretne gyereket, szeretne klasszikus családban élni, szeretne társat, de olyan férfiak veszik körül, akik rettegnek a felelősségvállalástól, az elköteleződéstől. Pán Péter szindrómás férfiak, akik jól megvannak a párkapcsolatban, de amint elkezdi a párjuk mondani, hogy lépjenek tovább, akkor megijednek és lelépnek. Mit kezd magával egy negyvenes nő, aki családra vágyott, de nem adatott meg és kifutott az időből? Milyen az, ha nincs társ, de kell a gyerek? Meddig megy el egy pár, akinek nem lehet természetes úton gyereke? Ezek a kérdések foglalkoztattak.

A béranyaság térségünkben – és ahogy az a könyvedből is kiderül, konkrétan Magyarországon is – illegális, mégis az olvasás során azzal szembesülünk, hogy egy egész iparág épül erre a tevékenységre. Mi is ezzel a helyzet tulajdonképpen?

– Illegális, de mégis jelen van. Olyan óriási a saját gyerek utáni vágy sok emberben, hogy nem érdekli őket, hogy a törvény nem engedi. Egyik oldalon ott vannak a mindenre elszánt szülők, akik bármi áron gyereket szeretnének, az ország leszakadó térségeiben pedig ott vannak a nők, akiknek ez az egyetlen esélyük. Mert eladósodtak, mert kilakoltatás előtt állnak, mert etetniük kell a saját gyerekeiket. Ezért bevállalják a kilenc hónapot.

A béranyaságot nőjogokkal foglalkozó több szervezet is összekapcsolja a prostitúcióval. Persze, mondhatjuk azt, hogy mindenki saját maga rendelkezik a teste felett, ugyanakkor ha közelebbről megnézzük azokat az eseteket, amikor valaki béranyaságra vállalkozott, akkor általában szegénységet és kilátástalanságot látunk. Nagyon gyakran nem a szabad akaratukból döntöttek így, hanem külső nyomásra. Csakúgy, mint a prostitúciónál, itt is a loverboyok kerülnek képbe. Vagyis az a férfi, aki azzal csapja be és húzza csőbe a nőt, hogy elárasztja bókokkal, és azt hazudja neki, hogy szereti, aztán egy idő után azt kéri tőle, hogy vállaljon be ezt-azt, akár a kilenc hónapot. „Ha igazán szeretsz, megteszed, fordított helyzetben én mindent megtennék érted.”

Akikkel én beszéltem azok azt mondták, hogy „jobb, mint a prostitúció”. Röviden: a nők, akik ilyen döntési helyzetben vannak, ilyen alternatívák közül választanak.

Ha már illegális tevékenységről beszélünk, akkor egyáltalán milyen kockázattal jár az érintettek számára, ha kiderül, hogy ebben részt vesznek valamilyen szinten, ugyanakkor milyen következményei vannak – ha vannak egyáltalán – a születendő gyerek jövője tekintetében?

Én nem találkoztam olyan párral, akinek ebből gondja adódott volna. Ismerték a kiskapukat, tudták, hogy kell a „gyereket lepapírozni”. A környezetükben senki sem tudta, hogy béranyát vettek volna igénybe, bő ruhákkal eltakarták a nők a hasukat vagy egyszerűen nem találkoztak senkivel kb. az ötödik hónap után. Azt mondták a rokonoknak, barátoknak, hogy rizikós a terhesség, félnek a vírusoktól, pihenni kell, az orvos is ezt javasolta. 

A könyvben konkrét eseteket dolgozol fel. Mennyire volt nehéz rábírni az érintetteket arra, hogy nyíltan beszéljenek tapasztalataikról?

– Lényegében a játszótéri beszélgetések adták az első lökést. Van három kicsi gyerekem, viszonylag sok időt töltök csúszdák, homokozók, hinták mellett. Így sok szülővel ismerkedtem meg. Volt olyan is, hogy igazi, mély barátság alakult ki. Ilyen játszótéri helyzetekben sok dologról beszélgetnek a szülők, például azzal kapcsolatban is, hogyan próbálkoztak, mennyi erő, energia, pénz kellett ahhoz, hogy a vágyott gyerekük megszülessen: lombik, melyik orvos mit vállal be, hová kell menni donorért stb. Voltak szülők, akik alaposan elmeséltek mindent és örömmel tették, mondván, „ha csak egy családnak segít a mi történetünk, már megérte”.

Az Egyesült Államokban legális a béranyaság, ottani béranyákkal pedig egy közösségi platformon kerültem kapcsolatba. Ezek a nők, akárcsak a más területeken aktív influenszerek, megmutatják az életüket, az egészséges reggelitől kezdve a fitneszgyakorlataikon keresztül, van, aki a saját gyerekével pózol. Így hirdetik a béranya szolgáltatásaikat. Több amerikai béranyával is viszonylag könnyen kapcsoltba kerültem, de sikerült beszélni ukrán béranyával, petesejt donorokkal, szülőkkel, szóval volt, ahonnan dokumentálódni.

Interjúalanyaid között szakemberek is voltak. Általában hogyan látják ők a béranyaság kérdését?

– Beszéltem szülész-nőgyógyászokkal, olyan orvosokkal, akik magát a petesejt-leszívást lebonyolítják, vagy a béranyákkal működnek együtt. Ők általában a brünni (Brno, Csehország) vagy más termékenységi klinika alkalmazottai voltak. Ők azok, akik megadják a sokak által meddőnek mondott nőknek a saját gyereket, a rendelőjük teli van hálálkodó képeslapokkal, csecsemők fotóival,köszönjük doktornő” feliratokkal. Ők látják és érzik a boldogságot, a beteljesült álmot, velük ráznak kezet könnyes szemmel az apukák, a nők nekik zokognak a baba megszületése utáni percekben.

Etikai és morális szempontból hogyan látod ezt az egészet? Gondolok itt elsősorban arra, hogy ilyen esetben óhatatlanul előkerül az anyagi vonzata is a dolognak. Ahogy a címből is kiderül – Mennyit adtál érte? – gyakorlatilag itt is pénz kérdése az, hogy kinek lehet gyereke.

– Ha a gazdagok szeretnének gyereket és hajlandóak sok pénzt, energiát belefektetni, akkor nagy a valószínűsége, hogy sikerül. „Szinte csak pénz kérdése a saját gyerek”, mondta nekem egy termékenységi klinikán dolgozó orvos. De nemcsak pénzről szól ez az egész, hanem nagyon sok áldozatról és erőfeszítésről is, így a „csak pénz kérdése” megállapítás nem is igazán állja a helyét ebben a vonatkozásban. Ezek a nők hormonális terápiát, műtéteket, komoly beavatkozásokat bevállalnak, évekig küzdenek, egyik ország klinikájáról mennek a másik ország neves szakembereihez, tehát az anyagiakon kívül más téren is komoly erőfeszítésekre van szükség. 

Említettem, hogy az Egyesült Államokban a béranyaság legális, és a közhiedelemmel ellentétben nemcsak azok a nők veszik igénybe, akiknek valamilyen egészségügyi oknál fogna nem lehet gyerekük, hanem olyan fiatal párok is, akiknek akár lehetne, de túl macerásnak gondolják. A kilenc hónap túl hosszú idő, a női test megváltozik, a szülés véres és nyálkás, ezért inkább kiszervezik. Sok egyedülálló férfi is inkább kifizeti a béranyát, mert túl sok válást és üvöltözéssel teli gyermekelhelyezési pert látott maga körül, és úgy gondolja, így egyszerűbb. Christiano Ronaldónak is például béranyától születtek az ikrei.

Míg itthon az a kérdés, hogy fogadjanak-e örökbe a melegek, addig a valóság az, hogy sokan közülük béranyát fogadnak.

Mi lenne az ilyen esetekben a legoptimálisabb megoldás? Esetleg a béranyaság legalizálása, mert akkor elkerülhetőek lennének bizonyos visszaélések?

 – Több kutatóorvos szerint a béranyaság csak ideig-óráig tartó állapot, mert hamarosan jön a mesterséges méh, amelynek segítségével koraszülött babák megmentése is lehetséges volna. A terhesség nem lesz többé a nők „kiváltsága”, hanem annak lehet majd gyereke, aki „befizet”. Nemrég egy BBC-s riportot láttam, ahol az egyik megszólaló nem azt mondta, hogy „nők”, hanem azt, hogy „emberek méhhel”, és azzal érvelt, hogy a technológia előrehaladtával bárki számára – férfiak, melegek – is elérhetővé válik a saját gyerek. Azt mondják, hogy vannak olyan nagyvárosok, ahol több gyerek születik mesterséges úton, mint természetes fogantatásból, vagyis egy, a szó biológiai értelmében vett férfi és nő szerelméből. A regényemben Nóra mondja azt, hogy „három éve nem voltam férfival és terhes vagyok”.

Ezeket a kapukat már megnyitottuk, és hiába sok országban illegális, sokan élnek vele és egyre több helyen, társadalmilag is egyre elfogadottabbá válik. 

Akinek érdeklődését felkeltette ez a téma, de esetleg bővebb információhoz szeretne jutni Durica Katarina korábbi könyveivel kapcsolatosan is, kattintson a www.duricakatarina.com weboldalra.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

 

Kapcsolódók

Kimaradt?