Néhány hete jelent meg magyarul is Ian Gittins Hit és rajongás című, a kultikus Depeche Mode zenekar négy évtizedes történetét felölelő biográfiája. A Helikon Kiadó Trubadúr-sorozatában kiadott könyv 240 oldalon át tartó utazásra hívja az olvasót, ahol korabeli interjúk és rengeteg igényes fotó segítségével idézi meg a szerző a minden bizonnyal valaha létezett egyik legfurcsább zenekar felemelkedését és hanyatlását, valamint a szó átvitt értelmében értendő klinikai halálból való visszatérését, amely bizarr módon az egyik tag – a szó szoros értelmében bekövetkezett – klinikai halálával kezdődhetett el.

Egy ismerősöm egyszer tömören kifejtette a híres zenekari életrajzokról alkotott véleményét, miszerint, ha dióhéjban akarnánk összefoglalni ezeket, akkor valahogy így hangzana: szegény volt, befutott, gazdag lett, kiégett, elkezdett piálni és drogozni, ha pedig túlélte ez utóbbi stációt, akkor egy adott pillanatban megtért és jó eséllyel az ötödik búcsúturnéjával próbál még a nyugdíjalaphoz leszakítani némi pénzt a hozzá hasonlóan kivénhedt rajongóitól. Ha nagyon felületesen közelítünk ezekhez a dolgokhoz, talán van is ebben a megállapításban némi igazság, mert lássuk be, hogy a példaképeink is hús-vér emberek, a maguk kimagasló tehetségével, ami egyszerre lehet áldás és átok, mert amint az idők során oly sokszor bebizonyosodott, a csillogásnak óhatatlanul megvannak a maga árnyoldalai és egy-egy felívelő könnyűzenei karrier bizony nem egyszer tragédiába torkollott. Nyilván, ha a sematikus szemléletmódot félretesszük, akkor mindegyik vonatkozó történetnek megvannak a maga egyedi árnyalatai és ok-okozati összefüggései, pontos képet pedig csak akkor alkothatunk – ha egyáltalán kaphatunk–, ha minden részletre kiterjedően veszünk górcső alá egy adott pályafutást.

A Depeche Mode története egyszerre tipikus és atipikus az imént felvázolt szempontok figyelembevételével. Egyrészt megvan benne minden a felemelkedéstől a bukásig, majd újbóli révbe érésig, másrészt ezek a történetdarabok furcsa módon illeszkednek egymásba. Ian Gittins könyve azért (is) jó, mert ezt az egészet úgy jeleníti meg, hogy nemcsak egy fanatikus rajongó leli benne örömét, hanem az olyan fajta olvasót is képes lekötni, aki sosem volt elkötelezve a zenekar és annak munkássága iránt. Ezennel töredelmesen bevallom, hogy én az utóbbi kategóriába tartozom. Sőt az is kijelenthető, hogy kifejezetten ellenszenvvel viseltettem a Depeche Mode iránt, amikor az a karrierje kvázi-csúcspontján volt, ez az időszak pedig egybeesett az MTV itthoni elterjedésével, én pedig kénytelen voltam „ha kell, ha nem” alapon hallgatni az épp aktuális slágerjeiket. A Personal Jesus, vagy az Enjoy the Silence világa nem igazán szippantott be, bár már akkor is feltűnt, hogy ez a banda valami mást képvisel, mint az akkor épp lecsengőben levő ún. szintipop-vonalon mozgó zenekarok. Több mint harminc év elteltével, miután elolvastam a Hit és rajongást, megerősítést nyert, hogy a Depeche Mode valóban más volt.

Más volt, mert már a kezdetek kezdetén minden adott volt ahhoz, hogy ez a zenekar indulását követően rögtön meg is szűnjön. Ahogy maga Gittins fogalmaz könyve előszavában: „Korai éveiben ugyanis a Depeche Mode egyáltalán nem volt menő. A semmi közepén lévő, sivár kisvárosból jöttek, ami a közvélekedés szerint a vidéki, ásító unalom iskolapéldájának számított. Látványosan nélkülöztek mindenféle komolyabb kulturális hátteret, s kortársaik feltűnési viszketegsége is hiányzott belőlük. (…) Szégyenlősök voltak és esetlenek; távol a szintipop-mozgalom hangadóitól, akik felkenve érezték magukat a zeneipar és a slágerlisták szabályainak felrúgására.” Nos, biztató kezdet, de ez még nem volt minden. A Basildon városában megalakult banda első albuma 1981-ben jelent meg Speak & Spell címmel, és nem kis meglepetést okozva, de elért némi sikereket, legalábbis az akkori underground színtéren mindenképp. Az egyik alapító tag, Vince Clark, aki ráadásul a fő dalszerző is volt, az album megjelenését követően búcsút is intett a csapatnak, hogy egyéb projektekben élje ki kreativitását. Egy ilyen lépés egyébként a legtöbb esetben a zenekar végét jelentette volna, de paradox módon ettől a ponttól eredeztethető annak a hangzásnak a kialakulása, ami fokozatosan a Depeche Mode védjegyévé vált. Martin Gore fő dalszerzővé avanzsálása egyúttal azt is jelentette, hogy a korábbi vidám popdallamokat lassan felváltották a sötétebb tónusú ritmusok, ezzel párhuzamosan pedig a dalszövegek is egyre megosztóbb témákkal foglalkoztak: szex, vallás és árulás, amely zenei világra Gittins a „pop-noir” címkét használja.

Egy másik fontos szempont, amire a szerző felhívja a figyelmet, hogy a Depeche Mode-ot sose szerették igazán a kritikusok. Sok időbe telt, mire elkezdték a saját helyén kezelni a zenekart, elsősorban Angliában, de a nagy amerikai áttörés is több mint egy évtizedet váratott magára. A banda korai éveiben legnagyobb sikereit némi meglepetésre Németországban érte el. Mielőtt azonban az események túlságosan felgyorsulnának, Gittins beavatja az olvasót azokba a történésekbe, amik a kezdetek kezdetén történtek: a javítóintézetben eltöltött idő alatt kirakatrendezői képesítést szerző Dave Gahan érkezése a bandába, amelyet akkor még Composition of Soundnak hívtak, és épp Gahan ötlete révén lett Depeche Mode; az együttes első fellépései; az első kislemezek a független Mute Recordsnál és a Daniel Miller producerrel kötött ismeretség; Vince Clark távozás – mind-mind meghatározó darabjai a Depeche Mode-kirakósnak. Ahogy meghatározó hatással voltak a már említett németországi sikerek, amelyek folytán az együttes egy ideig áttette székhelyét Berlinbe.

A berlini időszak igencsak rányomta bélyegét a Depeche Mode egészére, de a tagok külön-külön is elindultak egy olyan úton, amelynek során személyiségük jelentős átalakuláson esett át. A vibráló éjszakai életet felvonultató, kozmopolita német főváros megtestesítette mindazt az ingergazdag környezetet, amely a basildoni srácok életéből mindeddig hiányzott. A könyvben külön fejezetet kapott ez az időszak, amely alaposan foglalkozik az ott végbement folyamatokkal: „A kemény munka és a kemény bulik időszaka volt ez, és a Depeche Mode minden tagja járta a várost.” Ami Martin Gore-t illeti, talán ő volt az, aki a leglátványosabb változáson ment át Berlinben. Az addig félénk és visszahúzódó Gore saját maga fogalmazta meg metamorfózisának lényegét: „Egyszerre fölfedeztem ezt a nagy szabadságot. Nagy fordulópont volt ez az életemben.” A berlini tartózkodás alatt rögzítette a Depeche Mode a Construction Time Again című albumot, amely az addig többnyire fanyalgó kritikusokat is némileg megenyhítette. Az NME újságírója például így írt a lemezről: „Dave Gahan hangja váratlan erővel és finomsággal szól, Martin Gore pedig a legjobb dalszerzők közé emelkedett…”

A szóban forgó album kapcsán, az új hangzásvilág, valamint a borító vizuális elemei miatt furcsa beskatulyázási kísérlet alanya is lett a banda, ugyanis egy baloldali újságíró szerint az új lemez nem más, mint az addig csupán elektro-huliganizmusként aposztrofált stílus levetkőzése, ezzel együtt pedig a baloldali-kommunista értékek közvetítése. Az együttes tagjai nyilván azonnal reagáltak, tömören baromságként jellemezve ezt a fajta eszmefuttatást, közölve, hogy ők addig sem politizáltak semmilyen szinten, ez pedig az új lemezre is igaz. Ennyi év távlatából viszont a vélemények megegyeznek abban, hogy a Construction Time Again 1983-as megjelenésétől számítva lehet a Depeche Mode valódi nemzetközivé válásáról beszélni. A könyvből kiderül, hogy ez még korántsem jelentette az igazi befutást, de mindenképp egy mérföldkő a banda történetében.

Ezt a mérföldkövet pedig továbbiak követték, azzal párhuzamosan, hogy a hivatalos kritika ellenében az együttes rajongótábora csak nőtt és nőtt, a koncerttermek egyre nagyobbak lettek, míg végül a Depeche Mode igazi stadionzenekarrá nőtte ki magát. Mindeközben a banda hozta az újabb lemezeket, a Some Great Reward, a Black Celebration, a Music for the Masses, amelyek készítési folyamataiba és az egyre monumentálisabbá váló turnék világába is betekintést nyerhetünk Gittins révén, aki korabeli fotók tömkelegének felhasználásával fokozza a vizuális élmény intenzitását. 1990-ben megjelenik a Violator című lemez, ami – az MTV hathatós közreműködésével – elhozza a várva várt amerikai áttörést is. A Personal Jesus, az Enjoy the Silence vagy a World in My Eyes című klasszikusok azóta is gyakran felcsendülnek a rádiók hullámhosszán, a lemez pedig a brit és a német eladási listák második helyén debütált, de az Egyesült Államokban is az előkelőnek számító hetedik helyen végzett. A siker tehát minden téren megtalálta a zenekart, de amint a könyvből is megtudhatjuk, az ezzel járó óriási nyomást a tagok nem igazán tudták kezelni. Gore alkoholizmusa, Fletcher depressziója és Gahan heroinfüggősége egyre aggasztóbb méreteket öltött, de Alan Wilder is elégedetlen volt a munkamegosztás egyenlőtlensége miatt. Ezzel minden adott volt a küszöbön álló összeomlás bekövetkeztéhez, ami a Song of Faith and Devotion megjelenése után csúcsosodott ki.

Az odáig vezető utat Gittins könyvében alaposan dokumentálja, nagy hangsúlyt fektetve Dave Gahan ezirányú „fejlődéstörténetére”, amiből az olvasó érdekes adalékokat tudhat meg a frontember magánéletéről: a Los Angelesbe költözés és a rockzenei irányba való elmozdulás következtében történt imidzsváltás, Gahan barátsága az Alice in Chains és a Primal Scream tagjaival, valamint arról, ahogyan a heroin teljesen átvette az uralmat az énekes személyisége fölött: „A lecsúszott rocksztár image-e, amit régebben mutatott: nos, pontosan azzá vált a valóságban is.” Ez a fejezet amúgy a sokatmondó A legzüllöttebb turné „evör” címet viseli és részletgazdagon dokumentálja a botrányokkal kísért Devotional világkörüli turné eseményeit, ami majdnem Gahan életébe került.

A Hit és rajongás viszont nem a szenzációhajhászásra épül elsősorban, ez pedig nagy erénye a könyvnek. A Depeche Mode története napjainkig folytatódik, egyetlen tragikus mozzanat maradt ki belőle, mégpedig Andrew Fletcher idén májusban bekövetkezett halála, mert a kézirat akkor már nyomdában volt. Egyébként a megmaradt tagok 2023-ban világkörüli turnéra indulnak a zenekar több mint 40 éves fennállását ünneplendő, amelynek bukaresti és budapesti állomása is lesz.

Ian Gittins könyvének elolvasása kiváló alkalom az elmélyülésre ennek a mennyet és poklot egyaránt megjárt zenekarnak a történetében, egyben pedig jó lehetőség a küszöbön álló koncertekre való ráhangolódásra.