„Emlékezet, történelem: távolról sem egyjelentésű fogalmak, s rá kell ébrednünk, hogy minden szembeállítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak..., a történelem [ellenben] mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik” (Pierre Nora – idézi Gyáni Gábor 2000 Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Budapest).

A létezés talán maga az emlékezet… És fordítva is így van, a múlt elbeszélése a huszadik század vége óta már nem kizárólagosan a szaktörténészek és kultuszépítők feladata. Már, ami a „hivatalos” történelmet illeti, kísérletek mindig vannak az összemosásokra, de a szakszerű múlt-mondás fölvette a sokszínűség divatját is az utóbbi másfél évtizedben. A „történetírói” stílus immár nem a kizárólagosságra, hanem a befogadó, értelmező, a maga „helyére tett” interdiszciplináris tónusban egyre kevésbé lesz érvényes, mint deklarált irány, s helyébe mindinkább a közösségi életek interaktivitása, interjúk és emlékezések, vallomások és hogylét-értelmezések kerülnek. S minél inkább azzal igyekszik egy mű „hitelt érdemelni”, hogy átfogó, kontextuális narratívákat gyűjt egybe, annál értelmezhetőbb maga a fő mondandó, a lényegi üzenet, a sokféleségében is tetszetősen hitelesebb mutatkozás.

Nem bizonyosan van így…, de fölrémlik, hogy mikor avulnak el vajon a könyvek, s ami épp tíz esztendős, de most kerül kezünkbe, az pusztán az időtől már megromlott volna, vagy kiszáradt…? Esetleg csak még erőteljesebben érvényes, még fenyegetőbben naprakész, még sikítóbban jelenvaló…?!

Még inkább így van ez ott, ahol a hitközösségi sorsfolyamatok és csoportkülönbségek a „mozdulatlan történelem” társadalmat meghatározó elemeit, vagy a „tapasztalati történelem, mint emlékezet” szempontjait mutatják föl az „elveszíthető múlt” etapjaiban. S épp ennek a történelem felől a jövő felé irányuló mozgásdinamikának, a megőrződő múlt esélyeinek tükrét mutatja meg az a kötet is, melyben Kocsor Judit és László Klári az események, tények, adatok újraolvasását mint az egyén történelmi konstrukciókhoz vezető attitűdjét jellemzi. A Különbéke. Embermentők és túlélők beszélgetései a holokausztról címen megjelent kötetében[1] az emberi, közvetlenül és nagyon emberi vallomásokban egymással küzdő „sorstalanság” és személyes bátorság együttes felmutatása a legfőbb érték. E könyv historikus megnyilatkozásaiban, vagyis holokauszt-elbeszéléseiben, s magában a forrásanyag közreadásában is a visszaemlékező, életút-históriákkal az embertelenségek korszakának emberi miliőjét megjeleníteni képes ön-portrék az izgalmasak. A Szerzők az Ariadne-csoport tagjainak, egy beszélgető-közösségnek „sztoriját” teszik narratív história tárgyává, főként olyan előtörténetet elmesélve, amely Ariadne labirintusból kivezető fonalába kapaszkodva kínálja a megismerés, megértés, megbocsátás és feldolgozás komplex élményét.

Gyermekkorok, élethelyzetek, társas környezet, kiszolgáltatottság, marginalitás, megszégyenítés, menekülés és megmenekülés hullámai sodorják tova a kötet tizenöt portréját, mely egész forrásanyagnak keletkezési alapja a kor- és élményközösség volt, intim történetisége pedig a múltba visszavezető vagy onnan jelenünkbe ívelő megértőközösségi élményanyag. A soá feldolgozása, melynek során a visszafogott vád épp oly élesen hasít a kapcsolatok között, mint az árulások története vagy a kifosztások szégyene, ebben a kötetben a morális küldetéstudat nélkül is spontán segítő magatartások gazdagságát engedi látni. „A holokausztról sokat írtak már történelmi szakkönyvekben, folyóiratokban és tankönyvekben; számos túlélő visszaemlékezése látott napvilágot egyszerű dokumentumként vagy irodalmi formába öntve. Azt gondolhatnánk, hogy alig maradt feltáratlan, elmeséletlen tény a vészkorszak történetéből. Az Ariadne-csoport könyvét olvasva azonban rá kell jönnünk, hogy egyvalami biztosan nem kapott eddig elegendő hangsúlyt. A holokauszt áldozatainak és túlélőinek saját, személyes történetei nem kerültek még párbeszédbe azoknak a kortársaiknak a történeteivel, akik nemcsak tétlenül, közönyösen, vagy éppen elégedetten szemlélték az eseményeket, hanem életüket kockáztatva próbáltak szembeszegülni az embertelenséggel...” – összegzi ajánlásában a szaktekintély Randolph Louis Braham, kiemelve, hogy e tisztázási—belátási folyamatban a zsidó és keresztény egyházak közös szembenézése, párbeszéde is részét kell képezze a holokauszt-kutatásnak.

Ez az intézményes, hitbéli és morális „különbéke” azok számára, akik áldozatok mentői vagy megmenekülők voltak, egyaránt jelképezi az egykori hétköznapi hősök történetét, s azokét is, akik e példázatokat ma vagy a jövőben, mint lehetséges sorsot élhetik át a vallomások tanulságaként. Ez a történelmi koreográfia csendül ki az idős emberek korképéből, meghatározó tetteik értékvilágából, a lágernaplók mögé a historikus kontextust életvilág-díszletek közé helyező narratívákból: „Apám paraszt—zsidó. családból származott, és ez talán nagyobb különbséget jelentett a szüleim között, mint amekkora különbség zsidó és nem zsidó házastársak között lehetséges”; /.../ „Az évek során a férfiak valahogy mindig eltűntek a nők mellől, vagy ha nem tűntek el, a párok boldogtalan házasságokban éltek. Talán az én generációmban történtek az első olyan házasságok, mikor nem tűntek el mellőlünk a férfiak, és nem is lettünk boldogtalanok. Ez azért fontos, mert a férfiak megőrzésének, ’otthon tartásának’ fontosságát gyerekkoromtól kezdve úgy éltem meg, mint szigorú válási tilalmat”; /.../ „Az apai családomból mindenki elpusztult a holokausztban, mindenki lágerben pusztult el, kivéve azokat a férfiakat, akik munkaszolgálatosok voltak. ...Az anyai ágon mindenki megmenekült a holokausztból. Anyám és apám családjának eltérő sorsa furcsa és érdekes egyensúlyt teremtett nálunk. Tehát egyrészt nem volt titok – mint annyi családban az volt – sem a zsidóságunk, sem a holokauszt, másrészt mégis titok volt. Tilos volt az apukám előtt erről beszélni. Ez nehéz, és végül mégis titokkal teli légkörét teremtette meg a gyerekkoromnak... Az ilyen típusú házasság nagyon gyakori volt a háború utáni úgynevezett ’maradék zsidóság’ körében. Egy szóval kifejezve ez valami összekapaszkodás-féle volt. Sok fajtája teremtődött ennek a háború utáni zsidóság körében. Sokan elvették feleségül, vagy hozzámentek ahhoz, akit mentettek, vagy aki őket mentette, más nők sokkal idősebb, apáik korában lévő férfiakhoz mentek feleségül, vagy azokhoz, akik elvesztették előző családjaikat, gyerekeiket. Vagyis ők mindannyian összekapaszkodtak” (222—225. old.).

A maradék identitás és a befogadó megértés nemcsak akként szólal meg e kötet lapjain, ahogyan az összekapaszkodók személyes életében ez sorkérdés, megoldás, kényszer, remény vagy egyszerűen történő történelem volt, hanem a hagyományátadás alakjában is. A családmegtartó nagymamák, akik magukhoz veszik árva unokáikat, írásban viszik tovább a történelem élményét naplóikban és meséikben, mintáikban és „kiválasztott” sorsuk méltó vitelében, vagy lokálpatriotizmusukban, helyi kötődéseikben láttatnak példázatot, maguk éppúgy fenntartói annak a múltképnek és múlt-tudatnak, amelyben ha tilos is (volt) zsidónak lenni, sokszor épp oly tilos (lett) keresztény hívőnek lenni is, az így kialakuló helyzetközösség pedig véd- és dacszövetséget ébreszt, „ami abból állt, hogy mi, gyerektársak tiszteltük egymás vallását és meggyőződését.

Tudtuk és értettük egymás világát” (233. old.). Ehhez olykor a főváros világvárosias légköre is keretet nyújtott még, a kisvárosok és falvak történeti tudata pedig szinte mindig, a kollektív emlékezet ilyetén belülről építése a morál szakralitásával hitelesítette a létbevetettség kríziseit is. Amikor pedig egy fővárosi ház lakói nyolcvan—száz menekülőt mentenek—fedeznek—rejtenek, amikor életutak egész korszakait „lopják”—rabolják el fanatikus erők, vagy „lekáderezéssel” teszik lehetetlenné gettót túlélő emberek számára a jövőt, s amikor más, testvérgyülekezeti hitvilágban lel reményre a túlélő, mindétig jelen van a feljelentéstől az irigységen át a korcs gyűlöletig mindaz a környezeti feltétel, amely utóbb már nehezen „megbocsáthatóvá” teszi a történteket.

De épp a hit mélységéből fakadó belátás, megértő tolerancia és (vallás)környezeti kölcsönhatás közelíti egymáshoz a párhuzamos identitás-történeteket, vagyis már nemcsak arról vall, „ki a zsidó?”, hanem épp annyira arról is, hogyan s miként értendő—érthető meg az évszázados kérdés: „ki a magyar?” … Az együttélés és a kulturális kontraszt, a közelség és távolságtartás kényszere, az ebből fakadó rejtett elkülönülés és zárt emlékezet nem önmagában „tükrözi” a történetírás „problematikus és tökéletlen” megoldásait arra, hogy rekonstruáljon valamely értékrendet, életvilágot vagy világképet, hanem mintegy a „rekonstrukció” helyébe lép, a történettudomány és „modern nemzeti történetírás … egyedüli letéteményesének” (írja Gyáni fent idézett könyvében) szerepét vitatja el azzal, hogy radikálisan új értelmet ad az emlékezet elbeszélésének, a megértés és tudás továbbadásának, a soá még felmutatható alakzatainak. A „különbéke” vallások, emberek, világképek, értékrendek viszonyrendje, s ekként több is, mint történelem.