Ha a koronavírus okozta lezárások pozitív hozadékairól kellene beszélni, akkor feltétlenül ide kellene sorolni azt a jelenséget, hogy a gyakorlatilag kétéves kényszerszünetre vonuló könnyűzene-ipari szereplőkre a már betervezett világkörüli turnék helyett rászakadt egy halom szabadidő. Ez a legtöbb zenekar esetében azt eredményezte, hogy a felszabaduló kreatív energiák során a megszokottól gyorsabb ütemben dobták piacra soron következő stúdióalbumaikat, lásd a Rammstein vagy a Red Hot Chilli Peppers esetét. Emellé a jelenség mellé társul az is, hogy egyes alkotók épp a pandémia által okozott lelassulás révén érezték magukban az indíttatást, hogy papírra vessék önéletrajzukat, amit eddig különböző okok miatt nem sikerült. Dave Grohl, a Foo Fighters frontembere csak az egyik ilyen zenész a sorból, akinek A történetmondó – Emlékek életről és zenéről címet viselő könyve néhány hete látott napvilágot magyarul a Helikon Kiadó Trubadúr-könyvek sorozatában.

Gyakorló rockerként Dave Grohl-lal valahogy mindig is úgy voltam, hogy nem igazán tudtam hova tenni a rocktörténet igencsak széles palettáján. Az ő neve a Nirvana üstökösként felívelő, a 90-es évek elejét zeneileg meghatározó rövid időszak során vált nemzetközileg ismertté, mint a zenekar dobosa. Zárójel: jómagam sose kedveltem a Nirvanátt. Akkoriban ugyanis én is egy voltam azon thrash- és death metal-zenekarokon szocializálódó rockerkölyök közül, aki nem igazán volt amit kezdjen a szegecses metáldzsekit egyik napról a másikra felváltó kinyúlt kötött pulóver és szakadt tornacipő jelenségével. Számtalanszor el is mondtam, néhányszor le is írtam, hogy valóságos traumaként éltem meg azt az időszakot, amikor az MTV hathatós segítségével Kurt Cobain és társai majdnem visszafordíthatatlanul kinyírták a heavy metált. Zárójel bezárva. A dolgok azóta persze változtak, és bár Nirvanát azóta sem hallgatok, viszont van már néhány olyan Seattle-i zenekar, amelyek akkortájt tettek szert népszerűségre, ma pedig én is néha szívesen meghallgatom akkori felvételeiket. Hiába, az idő nem múlik el nyomtalanul, ugye.

Az idő múlásával kapcsolatosan amúgy hasonlóan gondolkodhatott Dave Grohl is, hisz A történetmondó valóban egy olyan könyv, amit ha elolvasunk, azt az érzést kelti, hogy adott egy ember, aki történetesen egy félénk és nyeszlett kertvárosi gyerekből avanzsált napjaink egyik legünnepeltebb rocksztárjává, de ahhoz, hogy ennek a kiteljesedésnek a történetét hitelesen elmesélhesse, valóban el kellett telnie bizonyos időnek. Az önéletrajzi könyv struktúrájában is fontos szerepet játszanak a különböző idősíkok, pontosabban ezek váltakozása. Első olvasásra talán az a legszembetűnőbb, hogy Grohl kiváló történetmesélő. Nagyon jó érzékkel helyezi egymás mellé a különböző idősíkokban játszódó történeteket, teszi mindezt úgy, hogy ez a narrációs módszer cseppet sem zavaró az olvasás linearitás-élményében. A gyerekkor kertvárosában bekövetkező balesetek leírását zökkenőmentesen követi annak a 2012-es, mára már legendássá vált Foo Fighters-koncertnek a leírása, amelyre a göteborgi Ullevi-stadionban került sor, és ahol a két és fél órás show második számának a közepén hősünk három és fél méteres zuhanást produkált a színpadról a betonra, és miután ennek következtében csúnyán eltörte a bokáját, a koncert hátralevő részén egy széken ülve zenélt és énekelt a mintegy ötvenezres közönségnek. A svédországi bukta és a gyerekkorban bekövetkező, a sürgősségi osztályon végződő kalandok között tetten érhető az oda-vissza működő ok-okozati összefüggés.

Ugyanez a módszer a könyv többi fejezetében is, Grohl mintegy ezzel segítve az olvasót abban, hogy utóbbi megértse mindazon történések közötti összefüggéseket, amelyek halmazából végül összeállt ez az önéletrajzi keresztmetszet.

Történetek pedig vannak szép számmal, ahogyan egy hasonló karrier esetében ez el is várható. A könyv másik központi szervezőelve a szerző és az édesanyja közötti mély kapcsolat. Az anya a kezdetektől fontos szerepet játszik Grohl életében, ez pedig az írás egészében visszaköszön. Az anya az, aki az „Ajánlom, hogy jó legyél!” mondat kíséretében nyugtázza, hogy fia abbahagyja középiskolai tanulmányait és életét onnantól kezdve a zenélésnek fogja szentelni. Maga a szerző is ezt a folyamatot talán a legnehezebb döntésként írja le, hisz minden, amit az addigi élete során belesulykolt a környezete, a langyos biztonságra való törekedés és az amerikai kertvárosi életérzés illúziója abban a pillanatban már a múltat jelentette, a jövő pedig nem volt egyéb, mint homályos és sok jóval nem kecsegtető bizonytalanság, amely felé konkrétan már egy rozoga mikrobusszal robogott a Scream punk-rock zenekar ifjú dobosaként. Ennél a pontnál pedig olvasóként gondolatban hozzátehetjük, hogy a többi már történelem.

A történelmet pedig a továbbiakban is rendkívül érzékletesen önti szavakba a szerző. Van itt szó amerikai és európai turnékról, koncertekről, drogokról, transzatlanti csöves életérzésről, de ezzel párhuzamosan a szövegtestből kiviláglanak olyan események, amelyek a gyerekkori álmok valóra válását ábrázolják, mint például a semmiből jövő esély arra, hogy az akkor már ikonnak számító Iggy Pop ad-hoc zenekarában ülhessen a dobok mögé. Jó és rossz döntések és olykor véletlen egybeesések sorozatából bontakozik ki egy egyedülálló életút, amelyben egyaránt benne van az amerikai álom és az ebből származó összes csillogás, de láthatjuk az ebből következő szenvedést és küzdelmet, tépelődést és lemondást, kiégést és újrakezdést. Grohl megmutatja az érem mindkét oldalát. Teszi mindezt úgy, hogy sikeresen elkerüli az ilyenkor óhatatlanul felmerülő giccsbe hajlás csapdáját. Számomra ennek a legnagyobb veszélye a Nirvanában eltöltött mintegy három év és a Kurt Cobain tragikus halálával lezáruló korszakot tárgyaló fejezet jelentette, de spoilerezés helyett itt most legyen annyi elég, hogy a szerző sikeresen vette ezt a minden bizonnyal számára is hatalmas lelkierőt igénylő akadály leküzdését.

A könyvben szó esik nyilván a Foo Fightersről is, hisz Dave Grohl enélkül sose vált volna azzá aki. Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hogy ennek a zenekarnak a születése korántsem a vidám életérzésről szólt, sokkal inkább a barát és zenésztárs elvesztése nyomán keletkező fájdalom és kitölthetetlennek tűnő űr hozta létre, annál is inkább, hogy az első albumot Grohl teljesen egyedül játszotta fel. A könyv már megíródott, amikor idén bekövetkezett Taylor Hawkins dobos halála, aki mindössze ötven évesen hunyt el tragikus hirtelenséggel, így erről az újabb nehezen feldolgozható veszteségről itt nem olvashatunk, de bízom benne, hogy a szerzőnek most is lesz elég ereje továbblépni.

A történetmondó alcíme – Emlékek életről és zenéről – szintén találó választás, hisz ebben a könyvben az életet a zene tölti ki és Grohl esetében egyik sem lenne teljes a másik nélkül. Első mondattól az utolsóig magával ragad a szerző őszintesége, amellyel elmeséli saját történetét, a saját családjához való viszonyát, ahol nem csak az anyához fűződő mély kapcsolat játssza a főszerepet, hanem a gyerekeivel kialakuló különleges viszony is meghatározó az életét kendőzetlenül elmesélő ember fejlődése szempontjából. Rajongóknak mindenképp kötelező A történetmondó, de nemcsak az elkötelezetteknek jelenthet ez a könyv maradandó élményt, hanem ajánlott mindazoknak, akik egyszerűen szeretik a színvonalasan megírt és magával ragadó cselekményű történeteket.

Befejezésül zárjuk ezt az ismertetőt a szerző saját összefoglaló gondolatával:

„Egy idealista kívülálló voltam, akit vakmerő hite és elszántsága vezetett, hogy a maga módján élje az életét. A punk rock lett a professzorom egy olyan iskolában, ahol nem voltak szabályok, és csak azt a leckét tanultam meg, hogy nincs szükség leckére, és hogy minden embernek megvan a saját hangja, járjon az bármilyen hanghatással. Erre építettem fel az életemet, és soha nem múló meggyőződéssel, vakon követtem.”