Nem kellene annyira sietni a stadionrock temetésével. Amíg ilyen bandák léteznek és ezerrel koncerteznek, addig a remény nem hal meg. Koncertbeszámoló a Foo Fighters szigeti fellépéséről.

Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy soha nem voltam kifejezetten Foo Fighters-rajongó. Ennek több oka is van, az első és legvalószínűbb ok az, hogy Dave Grohl frontember a Foo Fighters előtt a Nirvana dobosa volt, amit én az akkori, 90-es évek eleji korszellemmel szembe menve, nem hogy nem szerettem, hanem kifejezetten rühelltem. Ez is egy összetettebb probléma esetemben, de eme írásnak nem ez a témája, meg különben is, idén 25 éve annak, hogy Kurt Cobain, a hirtelen rászakadó népszerűséget és az ebből fakadó kábítószerfüggőséget kezelni nem tudván, golyót röpített a saját fejébe. Ezért itt nemes egyszerűséggel csak annyit mondanék: R. I. P. 

Ez volt az az idő egyébként, amikor a Foo Fighters hivatalos története is kezdődött, az azóta eltelt negyed évszázadban pedig a banda kiadott kilenc stúdióalbumot, viszont ami még érdekesebb, hogy pályafutásuk során a hangsúlyt nem annyira a stúdiózásra, mint inkább a turnézásra fektették. Ez a tény véleményem szerint csak a javukra vált, mivel a Foo Fighters igazi vonzereje sokkal inkább rejlik az élő koncertezésben, mint a kétségtelenül slágeres, de például a rádióban lejátszott dalok ismételt meghallgatásában.Ez utóbbi nálam egyszerűen soha nem működött igazán, emiatt pedig azt is bevallom őszintén, hogy a közelmúltig soha nem vettem a fáradtságot, hogy behatóbban megismerkedjem munkásságuk egészével. Olvasni viszont sokat olvastam arról, hogy mennyire működik az egész történet élőben, ezért egy ideje vadásztam már az alkalmat, hogy végre lássam őket koncertezni, különös tekintettel arra a tényre, hogy így, a stadionrock alkonyán az együttest több nemzetközi szakmai fórum és folyóirat is beválogatta a jelenleg létező élő produkciók első tíz helyezettje közé. Az alkalom pedig az idei Sziget zárónapján érkezett el, ahonnan igen gazdag benyomásokkal sikerült távozni. 

Amikor délután a fesztivál-alkalmazásban rámentem az esti programra, szembesültem a ténnyel, hogy Dave Grohlék tényleg nem aprózzák el, nem kevesebb, mint két és fél órás Foo Fighters-koncertről szóltak az előrejelzések. Az már kevésbé volt megnyugtató, hogy egy másik alkalmazás felhőszakadást és heves széllökéseket vetített elő, de erről majd később. Más előrejelzések hatalmas tömegről szóltak, ami a helyszínen be is igazolódott. Itt pedig nem is bocsátkoznék becslésekbe, számomra az emberrengeteg közepéről egyszerűen beláthatatlan volt, hogy hányan is gyűltünk össze eme kulturális reprezentációra a Sziget nagyszínpada előtt, viszont tanúsíthatom, hogy a tűt nem igazán lehetett leejteni, és amíg a szem ellátott, hömpölygött a tömeg.

Fél kilenc után néhány perccel aztán berúgták a motorokat, felrobbant a színpad és elkezdődött a Foo Fighters, mégpedig nem is akárhogyan. Az All My Life, a Learn to Fly és a The Pretender indító kombináció egyszerűen gyomron rúgott, utóbbi ráadásul talán a zenekar legismertebb és legnépszerűbb száma, ezért eléggé merész húzásnak tartottam, hogy nem a ráadás-blokkban játszották, hanem rögtön a műsor elején.

A hangzás és a látvány kifogástalan volt, Dave Grohl pedig a Pretender jelentősen meghosszabbított verzióját tolta, közben folyamatosan beszélgetett a közönséggel és ugráltatta a tömeget. A közönség pedig maradéktalanul azonosult, ami nem is volt nehéz, mivel ha az ember ránéz a Foo Fighters tagjaira, nem feltétlenül a világsztárokat látja bennük, hanem elsősorban olyan jófej arcok jutottak róluk eszembe, akikkel simán be lehet ülni egy seattle-i kocsmába, de lehet ez a kocsma a világ bármely pontján akár.

Dave Grohl minden sztárallűrtől mentes, közvetlen, személyisége egyszerűen lenyűgöző és magával ragadó. A többiek is visszafogottan vannak inkább jelen, ami az imázst illeti, ehelyett viszont iszonyúan profin teszik a dolgukat, azt, amiért a színpadon vannak: zenélnek, és nem akarnak többnek látszani, annál amik. Egy kivétel van mégis, mégpedig Taylor Hawkins dobos. Ő az est folyamán többször is ellopta a show-t szigorúan jó értelemben, mivel több poszton is bevethető, és nem csupán egyike a legjobb ütősöknek a rockszíntéren, aki beéri azzal, hogy elbújjon a hangszere mögé, és ott tegye a dolgát.

A következő két nóta is igencsak megmozgatta a közönséget, a The Sky is the Neighbourhood és a Time Like These is a Foo Fighters-életmű kiemelkedő darabjai, ezt pedig szintén díjazta a tömeg, főleg olyan körülmények között, hogy a Time... a Pretenderhez hasonlóan jóval hosszabb verzióban szólalt meg az eredetinél.

Itt meg kell jegyezni, hogy ezidő alatt Grohl végig ide-oda cikázott a színpadon, nem volt megállás, tolta a rock’n’rollt, ki-ki szólogatott a közönségnek, izzadt is rendesen, Hawkins ugyanakkor hihetetlen energiával kalapálta a dobcuccot. Amibe nem fáradt bele a jelek szerint, ugyanis a Rope eltolása után fantasztikus dobszólóval kápráztatta az egybegyűlteket. A Sunday Rain, a My Hero és a These Days után aztán következett a személyes kedvenc, a Walk, amit szintén hatalmas beleéléssel sikerült eljátszani, nekem legalábbis a koncert (egyik) fénypontja volt.

Ekkor pedig már félidő is volt gyakorlatilag, következhetett a zenekar bemutatása, ami alatt szintén nem unatkoztunk, mivel Nate Mendel basszusgitáros, Chris Shiflett szólógitáros és Rami Jaffee billentyűs is gondoskodott arról, hogy magukból is megvillantsanak valamit kifele, ugyanakkor megidézzék a rocktörténet nagyjait. Ez a hódolás aztán folytatódott Taylor Hawkins dobos produkciójával, aki eltolta a mikrofonnál a Queen Under Pressure című örökzöldjét, megjegyzem, nem is rosszul, miközben a doboknál Dave Grohl vette át a helyét, hogy kerek legyen a történet.

A személyes kedvencem amúgy ennél a résznél Pat Smear ritmusgitáros volt, aki leginkább úgy néz ki, mintha a zenekar tagjainak aggódó nagybácsija lenne, és aki sokkal jobban találna visszafogottan elegáns öltözékével egy blues-klubba, mint egy hasonló kaliberű fesztivál nagyszínpadára. Ami még ezután a programba belefért, az sorrendben a következőképpen nézett ki: Wheels, Run, Monkey Wrench, Hey, Johnny Park!, Big Me, Best of You, Dirty Water, This Is a Call, Everlong. 

Ebből is látszik, hogy a 150 percben minden benne volt, ami a Foo Fighters lényege, még az is lehet, hogy picivel annál is több. Számomra pedig itt merült fel az egyetlen probléma a produkcióval kapcsolatban, mégpedig az, hogy lehet kissé túl hosszúra nyúlt. Elképzelhető, hogy feszesebb lett volna az egész, ha nem két és fél órásra veszik, hanem mondjuk egy óra negyvenöt percre.

Tudom, hogy itt sokan nem fognak velem egyetérteni, de akkor is szerintem sokszor túl hosszú időre leült az egész show, ami nyilván érthető is, hiszen senki nem képes csúcsra járatva tolni ennyi időn keresztül egy ilyenfajta intenzitást igénylő műsort. Hozzá kell tennem azt is, hogy a leülésekkel együtt a produkció minden eleme a helyén volt, látszott, hogy gyakorlatilag semmi nem történik véletlenül. Ez volt viszont az oka annak, ami a címben is benne van, még ha zárójelben is, hogy egy majdnem tökéletes előadásról beszélhetünk, már ami engem illet. 

Ami viszont a legfontosabb tanulság volt számomra a Foo Fighters kapcsán az az, hogy lehet nem kellene annyira sietni a stadionrock temetésével. Amíg ilyen bandák léteznek és ezerrel koncerteznek, addig a remény nem hal meg. Dave Grohlékon pedig látszott, hogy a fennállásuk óta eltelt 25 év alatt fikarcnyit sem csappant meg a lelkesedésük, sőt, deklaráltan az a cél, jogy az élőzenét vigyék tovább (Az a tervünk, hogy addig toljuk, amíg lehajtotok a színpadról! - mondta Grohl egy adott ponton). Erre pedig roppant egyszerű a magyarázat: a zenekar minden tagján első pillanattól az utolsóig látszott, hogy őszintén szeretik azt, amit csinálnak. Ez pedig maradéktalanul értékelendő manapság, hogy a közönség a pénzéért nem egy olyan szupersztár-brigádot kap, akik megúszósra vennék az egészet és a meló-letudva-szálljunk-le attitűdöt képviseli. Ezért R. E. S. P. E. C. T. 

Hatalmas elismerésem továbbá azért, amiért Dave Grohl emberségből ismét jelesre vizsgázott. Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor a Nirvana pólóban háttérvokálozó lányát, Violet Grohlt bemutatta a közönségnek. Nem titkolta, hogy könnyeivel küszködik a meghatottságtól, a kivetítőn pedig világosan látszott, hogy a lánya el is sírta magát. A koncert egész ideje alatt nagyon jófej volt a közönséggel, de ami a végén történt, az egyszerűen felejthetetlen.

Itt zárójelben megjegyezném, hogy minden Foo Fighters-koncert után van egy történet, amelyben Grohl emberséges volta a főszereplő. Elég csak arra gondolni, amikor Svédországban a második számnál leesett a színpadról és eltörte a lábát, de visszament, és lenyomta a koncertet úgy, hogy egy orvos fogta a lábát közben, hogy ne történjen nagyobb baj. Vagy ott van a nyolcéves kiskrapek esete, akit dobolni hívott fel, de nem veszítette el akkor sem a türelmét, amikor a kissrác egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni, de van még számtalan hasonló dolog, aki kíváncsi, itt, itt és itt olvashat ezekről. 

Budapesten viszont még különlegesebb pillanatokat sikerült szereznie két rajongónak, akiket a záró Everlong című szám idejére felhívott a színpadra. Ehhez semmit sem fűzök hozzá, csak annyit, hogy a tólószékes srác és a szappanbuborékos lány minden bizonnyal életük végéig fognak emlékezni erre az estére. A videó kissé hosszú, de érdemes végignézni, megható és felejthetetlen.

Végezetül annyit, hogy akinek lehetősége nyílik, az életben legalább egyszer nézze meg a Foo Fighterst. Minden szempontból megéri. 

P. S.: Végül a koncert ideje alatt a vihar is elkerülte a Szigetet. Az első esőcseppek akkor érkeztek, amikor a zenekar már a meghajlásnál tartott. Mi azért csutkáig eláztunk, de ez már jóval később történt, viszont a Foo Fighters által nyújtott élmény ezért is bőven kárpótolt.