„Az Ostravar Aréna küzdőterére érve láttam, hogy a beharangozott monumentális színpad- és látványtechnika korántsem kamu, sziklaszirtek és vulkánkúpok uralták a hatalmas félkör alakú kivetítő előtti teret”. Koncertbeszámoló a Maszolon.

Valamikor az 1990-es évek elején jutott birtokomba egy, a Zaiks-Biem világhírű lemezkiadó által forgalmazott kazetta, aminek a borítóján egy kigyúrt, arcnélküli figura tartott a magasba egy tüzes pengéjű kardot, valamint egy hasonlóan félelmetes, villámokkal díszített pörölyt. Jó, beismerem, az említett lengyel kiadó nem is volt világhírű, viszont Romániában mindenképp annak számított abban az időben, ugyanis elérhető áron és rövid idő alatt szállította a nemzetközi színtéren megjelent új kiadványokat kalózkazetták formájában. Ezeket nagy érdeklődéssel vártunk mi is, akik akkoriban kvázi-hiába áhítoztunk az eredeti és minőségi változatára egy-egy metál albumnak. 

Nos, ebbe a kategóriába tartozott az imént körülírt Manowar-kazetta is, egész pontosan az 1992-ben piacra dobott The Triumph of Steel (Az acél diadala) címet viselő opusz. A hangulata azonnal magával ragadott, tekintve, hogy tizenéves kamaszként akkoriban kezdett el foglalkoztatni a történelem és a mitológia, aminek sajátos keveréke a Manowar zenei univerzumában központi elem volt, már a zenekar 1980-as megalakulásától és a Battle Hymns című első lemeztől számítva.  

Volt még egy nem elhanyagolandó tényező, amiért immár többedmagammal elmerültünk ebben a világban, mégpedig az, hogy rájöttünk, hogy akkori, igencsak hiányosnak tekinthető angol nyelvtudással is, viszonylag kevés szótárazással egészen jól elboldogultunk a szövegvilággal: testvér, kard, acél, vér, szív és metál, valamint mindezek fölött Odin és a Walhalla. Mi is kellett ennél több? Igazából semmi, ezt pedig valószínűleg a Manowar tagjai is ugyanúgy gondolták, mivel a jól kitaposott útról azóta sem tértek le, közel 40 éves pályafutásuk alatt kiadott 13 stúdióalbumon többnyire ezek a motívumok köszönnek vissza. 

Az utolsó csata

A múltba nézés után kanyarodjunk vissza azonban a jelenbe. Azt hiszem, tavalyelőtt volt az, hogy Joey DeMaio basszusgitáros és Manowar-főnök bejelentette, a zenekar életében is bekövetkezett az a pillanat, amikor utoljára vonulnak csatába, és kezdetét veszi a stílusosan The Final Battle, azaz Az utolsó csata névre keresztelt végső roham. Aztán hosszú csend. A szaksajtóban és a zenekar honlapján megjelent néhány skandináv és németországi helyszín és dátum, de nagyon úgy tűnt, hogy a világ jelentős része nem igazán mutat érdeklődést további koncertek lekötése iránt. 

Hogy ez miért van így, ennek összetett okai vannak, amire itt helyszűke miatt nem térnék ki, a lényeg, hogy elég döcögősen indult el a harci szekér. De ha egyszer beindult, akkor semmi sem állíthatja meg, ugyanis év elején többállomásos oroszországi, teltházas hadjáratot zavart le a zenekar, utána pedig Közép- és Nyugat-Európa következett a portyázásban, aminek egyik csehországi állomását néztem ki magamnak. 

Joggal merül fel a kérdés, hogy a nosztalgián kívül mely indíttatásból indultam útnak a mintegy 800 km-re fekvő Osztravába? Eleinte én is nehezen találtam meg erre a választ, ugyanis az imént említett néhány éves periódust leszámítva kissé feledésbe merült a Manowar, ezen felül pedig nem is igazán nyújtottak újat, tekintve, hogy utolsó lemezük valamikor 2012-ben jelent meg és azt sem fogadta egyértelmű lelkesedéssel a közönség és a kritika. Az elmúlt két évtizedben viszont volt szerencsém részt venni néhány Manowar-bulin, ott pedig meggyőzött az a profi hozzáállás, ahogyan saját zenéjükhöz és a kétségtelenül összetartó rajongótáborukhoz viszonyulnak, ez pedig eleget nyomott a latba ahhoz, hogy harmadmagammal útnak induljak. 

Precízen megkomponált előadás Ostravában

Az Ostravar Aréna küzdőterére érve láttam, hogy a beharangozott monumentális színpad- és látványtechnika korántsem kamu, sziklaszirtek és vulkánkúpok uralták a hatalmas félkör alakú kivetítő előtti teret. Alig három sör elfogyasztása után pedig elsötétült a terem, és az intro akkordjaira a sziklafalak tetején megjelent kb. tíz kardos-pajzsos, harci viseletbe öltözött figura, jelezvén, hogy itt tényleg nem viccelnek, csatába vonul a Manowar. Ezt követően a zenekar nevét címként viselő harci indulóval elkezdődött a koncert.

A hangulat megteremtése, avagy stílusosan a Captatio benevolentiae elhangzása után a nagyon jól összeválogatott setlist végig vitt a Manowar-eposz állomásain: Call to Arms, Brothers of Metal, Thor vagy a Blood of My Enemies. Az első rész a The Gods Made Heavy Metal krédóban teljesedett ki, hogy aztán a Hand of Doom és a Swords in the Wind kissé lassítson a csata tempóján, de ugyanakkor ne is engedje túlzottan levegőhöz jutni az ütközet résztvevőit.

Mindeközben, a számomra eddig ismert sémáktól eltérően, Eric Adams nem kommunikált a közönséggel. Nyolc dal után hangzott el az első Jó estét, utána pedig rögtön folytatódott a műsor, és látszott már akkor, hogy egy precízen megkomponált előadást láthat a nagyérdemű, ahol a színészek tudatosan kerülik az interakciót. Bizonyíték volt erre az is, hogy a kezdetben csak minimalista ábrákkal operáló hatalmas képernyő fokozatosan elevenedett meg, előbb találó képi aláfestést szolgáltatva, majd fokozatosan videoklipes és filmes bejátszásokkal illusztrálva a feszes tempóban gördülő dalok cselekményét.

Thor kalapácsa, kardok, pajzsok, középkori harcosok villóztak a vásznon, majd a Sons of Odin lírai, majd középtempóba váltó himnusz alatt a viking hajók is megjelentek Anglia partjainál. Itt egy újabb szünet következett, ami abban állt, hogy Joey a custom-made hathúros basszusgitárjával adta elő sajátos szólóját, miközben a közönséggel ökörködött. Majd újabb négy klasszikus, a Fighting the World, a The Power of Thy Sword, a Kings of Metal és a Warriors of the World klasszikus négyes zárta a műsor ráadás előtti részét. 

Három részben búcsúznak

A ráadásban még két örökzölddel örvendeztették meg a közönséget, de a Hail and Kill és a Black Wind, Fire and Steel előtt Joey még szónokolt egyet a metálzene összetartó erejéről, hogy aztán a két záró dal eljátszása után puszta kézzel szétkapja a gitárját, amivel pontot is tettek a mintegy kétórás zenei kalandozásra. 

Külön bekezdést érdemel Eric Adams számomra máig változatlan hangja, amivel rendkívül széles skálán képes továbbra is kiénekelni a változatos énektémákat, amely a Manowar hangzásvilágának egyik lényegi összetevője. 

Összegzésképp, mindenképp megérte ez a múltba való kalandozás, ami ismét bizonyította, hogy vannak dolgok, amelyek az idők során nem változnak, és ez így van jól. Bár sokan vádolják a Manowart azzal, hogy a zenéjük kiszámítható, ezeken a sémákon belül megmaradt ugyanazon a magas szinten, mint sikerei csúcspontján, valamint soha nem akart többnek látszani, mint ami. Csüggedésre pedig semmi ok, mivel az osztravai koncert előtt egy nappal adott interjúban Joey kifejtette, hogy tulajdonképp ez nem búcsúturné, hanem az új, három részben megjelenő album címe a The Final Battle.

Ez azt jelenti, hogy gyermekkorunk harcosai korántsem dobják a sarokba kardjaikat, csupán csak annyi történik, hogy ezután hosszabb pihenők és rövidebb koncertkörutak következnek. Aki még idén kíváncsi a metálzene úttörőire, valamelyik európai állomáson még részt vehet egy látványos Manowar-csatában. A hátralevő állomások ide kattintva érhetők el.