Új rovatot indítottunk: a Könyvajánlót, amelyben szerzőink osztják meg kedvcsinálóként friss olvasmányélményeiket.

A történelemírás utóbbi években – az olvasó szempontjából – legszimpatikusabb fordulata, hogy egyre nagyobb figyelmet fordít a nagy csaták, államcsínyek és évszámok mögött megbúvó hétköznapokra. Ezért lehetett sikeres a Corvina kiadó Mindennapi Történelem című sorozata, amely színesen és olvasmányosan mutatta be a hétköznapi élet megannyi oldalát Mátyás király vagy épp Horthy korában. Hiszen mégiscsak ebből alkothatunk igazi képet arról, hogy miként éltek azok, akik jobbára nem alakítói, hanem elszenvedői voltak a történelemnek. Azt az időutazást, amit eddig jobbára a regények, novellák végeztek el, most a népszerű ismeretterjesztés asztala lett.

Ebbe a vonalba illeszkedik két író közös vállalkozása, akik egyébként történelmi regények szerzői, és híresek arról, hogy alaposan kikutatják a választott kor minden bugyrát: most a 20. századi Magyarország hadikonyháját vették górcső alá. S hogy mennyire életbevágó mindez, azt jól érzékelteti Krúdy, amikor arról ír, hogy az emlékezetes étkezésekről és étkekről ugyanúgy naplót kellett volna írni, mint a szerelemről. De ő az, aki drámai hangon jelenti ki a bevezetőként szolgáló részletben: „szégyenletesen elromlott a magyar koszt”, és „az ország gyomrán érzi a háborút”. Mert ez az a pillanat, amikor a főzőkanálból is puska válik, hiszen nagyon nem mindegy, hogy mi kerül a hazát védő vagy a hátországban támogató hazafiak gyomrába.

Az olvasmányos, gazdagon illusztrált és korabeli szövegekkel alaposan megtámogatott könyv csak úgy ontja az érdekesebbnél érdekesebb ismereteket. Például megtudhatjuk, hogy az első világháború idején az Auguszta-alap segített a támasz nélkül maradt úrinők étkezésében, hiszen ők az utolsó pillanatig ragaszkodtak az osztályukat érintő íratlan szabályhoz: nem vállaltak állást. Pedig akkor már tele voltak a hadüzemek a szellemi munkához szokott középosztálybeli nőkkel. De megnézhetjük azt is, hogy milyen volt a szént és gázt megspóroló Bollinger-féle főzőláda, amelyet önfőző készülékként reklámoztak. De láthatjuk azt is, amint a két „vamp”, Mezei Mária és Karády Katalin a Színházi Magazin olvasói elé tárják, hogy nem csupán a színpadon jeleskednek, de a rántás kikeverése sem okoz nekik gondot. A második világháborús cenzúra miatt alig-alig kukkanhatunk be a díszletek és propaganda mögé, így a háziasszonyok mindennapi életéről, a hústalan napokról csak egy-egy „merészebb” tárcanovella mesélhet.

A legsokatmondóbbak viszont a könyv végén sorjázó receptek a tej nélküli palacsintáról, a hamis majonézről, a savanyú tejlevesről vagy az árpakávéról. A háború hétköznapi ízeiről. 

(Fehér Béla–Szécsi Noémi: Hamis gulyás. Helikon kiadó, 334 oldal, 3490 forint)

Egészen más korba, a 19. század végére és a 20. század elejére, vagyis a „boldog békeidők” időszakába kalauzol el minket egy másik sikerkönyv. Szécsi Noémi nőtörténeti blogjatalálkozott Géra Eleonóra történész szakértelmével és megszületett a budapesti úrinő magánéletébe bepillantó bédekker, amely épp annyira izgathatja a férfi, mind a női olvasók fantáziáját.

Ez Fedák Sári, Blaha Lujza és Jászai Mari korszaka, egy olyan időszak, amikor „egy nő nemcsak a szépségéről vagy a botrányairól híres, hanem művészként, tudósként is kitűnik, érvényesül, netán jól keres”. Nyomon követhetjük az első nőket a felsőoktatásban vagy a gyógyításban, bekukkantunk a bálok világába, végignézzük a színésznők felemelkedését, de olyan gyakorlati dolgokról is tudomást szerezhetünk, mint a cselédek tisztálkodása vagy a törvénytelen gyermek problémája.

De milyen szívesen forgatnánk a szerelmi levelezést elősegítő 1882-es kiadványt, amely ezzel a nem egyszerű és nem is rövid címmel jelent meg: A szerelem szótára és kalauza. Szólamok, kifejezések, bókok; történelmi, hitregei adalékok átalán; a szerelemre vonatkozó ismeretek gyűjteménye; annak különféle viszonyaira alkalmazott levelezési mintákat és a házasságra vonatkozó életelveket, tanácsadásokat tartalmazó függelékkel.

A szerzőt rejtő monogram pedig nem mást takar, mint a költő Vajda Jánost, aki vélhetően tudja, mit beszél, amikor azt tanácsolja a férfiaknak, hogy bizony óvakodjanak azon fehérnépektől, akik regényolvasásnak, zongorázásnak, látványosságoknak, napihíreknek hódolnak, mert ezekből „elvétve lesz jó feleség”. Hiszen híján vannak az együttélés jövője szempontjából oly meghatározó háziasságnak.

Vajon mit mondana ma, amikor a nők – s köztük nem egy házias háziasszony – váltak a kultúra legfőbb fenntartóivá, a látványosságok befogadóivá?

(Szécsi Noémi–Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete. Európa kiadó, 440 oldal, 4290 forint)