Először váltak ifjúsági regény szereplőivé az 1910-es évek Kolozsvárjának olyan kiemelkedő egyéniségei, mint Janovics Jenő, Kertész Mihály, Bánffy Miklós vagy Szilvássy Carola. A 10–14 éveseknek szánt Szamos-parti Hollywood szerzője Zágoni Balázs HUBBY-díjas kolozsvári író, akivel arról beszélgettünk, hogyan közelítette meg regényében a Trianont megelőző időszakot, mit gondolt Bánffy Miklós a románokról, illetve hogyan keltheti fel a kamaszok érdeklődését a történelem.

Megfogalmazódott valaha benned, hogy szívesen készítenél interjút korábbi idők filmes egyéniségével, ahogy a regényed egyik fiatal szereplője, Karola teszi?

Szerintem igen, de nem mostanság. Talán amikor filmtettes újságíróként dolgoztam, és sok riportot, interjút készítettem, felmerült – mert pont akkor találták meg A toloncot, 2008-ban adtunk hírt erről –, hogy milyen lenne egy ilyen emberrel elbeszélgetni. Persze rögtön nagyon furcsa helyzetet képzel maga elé az ember: egyrészt, hogy melyik korban készül az interjú, az ő korában vagy az enyémben, illetve, hogy tudok-e én úgy föltenni kérdést, hogy az ne legyen nagyon fura. Vajon mit gondolna rólam? Szóval ez mindig oda-vissza játék.

A Szamos-parti Hollywoodban pont ilyen furcsa helyzetet írtál meg: hetedikes diákok látogatnak vissza 1914-be, hogy megkeressék A tolonc rendezőjét, Kertész Mihályt, akiről nem hiszik el, hogy azonos az Oscar-díjjal Michael Curtizzel. A regény a Pagony kiadó Abszolút Töri sorozatának része, adott volt a keret: hetedikes budapesti iskolások elutaznak egy történelmi korba. Te az első világháborús Kolozsvárra, a némafilmek aranykorába vitted őket, ami a tevékenységedet ismerve, nem meglepő. Melyik elemből indultál ki?

Én eredetileg más korszakot is javasoltam nekik. Azt gondoltam, hogy a késő bronzkorról akarok írni, és nemcsak úgy ráböktem a világtörténeti idővonalra, hanem korábban dolgoztam egy EU-s projektben régészeti múzeumokkal, késő bronzkori rekonstruált falvak kapcsán találtam ki egy történetet, és akkor csodálkoztam rá arra, hogy milyen fantasztikusan érdekes a különböző írásbeliség előtti, a Duna-menti kultúrák együttélése. Csak aztán mondták, hogy ez nincs benne a célcsoport tananyagában, tehát a témának valamilyen módon mégiscsak kötődnie kell a magyar történelemhez. Ez azt jelenti, hogy legmesszebb addig lehet menni, ameddig Majoros Nóra ment A néma táltossal, ami a honfoglalás kapcsán mutatja be a népvándorlás korát. Akkor gondoltam arra, hogy itt van a kolozsvári némafilm-korszak, foglalkozom is vele, érdekel, 17 évesen olvastam Bánffy Erdély-trilógiáját. Tehát miért ne? Egyből kezdtek jönni az ötletek, hogy hogy kellene ezt A tolonc köré fölépíteni. Azt elég hamar tudtam, hogy Bánffy Miklós lesz a fiatalok mentora. Az első változatban még Kós Károllyal is találkoztak a vonaton, aztán őt ki kellett írnom a regényből.

Miért?

Elsősorban terjedelmi okokból. Ha megnézzük, még mindig az én könyvem a legvastagabb a sorozatból. És ezzel nem csak az a gond, hogy mennyit tud elolvasni szegény gyermek, hanem az is, hogy nem köthető egy adott ponton túl, nyomdatechnikailag már nem oldható meg egy kötetben. Úgy éreztem, hogy Kós Károly alakja ismeretterjesztési szempontból izgalmas, de nem tartozik annyira erősen a fő cselekményszálhoz, tehát meg lehet válni tőle. Annyi maradt belőle, hogy a diákok elmennek a Wekerle-telepre, meg egy kis sztori, amit végül nem is ő mond el.

A budapesti diákok Kertész Mihályt keresik a múltban, ugyanis róla kell házidolgozatot írniuk. Azt hiszem, hogy arról, hogy ő milyen ember lehetett, kevés konkrétumot tudunk. Hogy alakult ki a regényben ez a kezdetben kissé felfuvalkodott karakter?

Amennyire tudjuk, később se volt rettentően könnyű ember. Egy egész konkrét saját tapasztalatból építettem föl. Volt szerencsém sok-sok éve együtt dolgozni egy kezdő filmrendezővel, akiről úgy gondoltam, hogy egy kicsit nagy az arca a feladathoz és a tapasztalatához képest. Ez nagyon segített megformálni ezt a karaktert, pláne, hogy Kertész színész volt korábban, és szerintem szerepként közelített mindenhez, tehát kívülről, hogy milyennek kellene lennie egy rendezőnek, és utána próbálta betölteni belülről a szerepet. Ehhez mindenképp az tartozott, hogy borzasztóan magabiztos, mindenkinek dirigál, és mindenkinél mindent jobban tud. Ez azért is volt jó kezdés, mert ez ellen föl tudnak lázadni a színészek, és akkor máris megvan a bonyodalom.

Találtál még olyan sztorit, karaktert a korszakból, ami érdekes volt, de végül nem került bele a regénybe?

Körmendy Kálmán az egyik vesztes, pedig amikor olvastam a történetét, akkor eldöntöttem, hogy beépítem a regénybe. Körmendy langaléta, kicsit esetlenül mozgó színész volt, aki nagyon nehezen találta meg a helyét a kolozsvári társulatban. Janovics úgy írja le, hogy elég sok szerepben kipróbálta, mert meg volt győződve arról, hogy tehetséges, és végül a vígjátékokban tudta őt jobban működtetni. Persze abban dolgozott, amiben éppen kellett. Amikor a Lucrezia Borgiát adták elő, ami egy tragédia, és Jászai Mari jött Budapestről főszerepet játszani, Janovics szerint Körmendy egy kicsit bepiált a haverekkel, és idült állapotban ment el az esti előadásra. Az öt velencei ifjú egyikét kellett előadnia, és a kollégái egyből összezártak körülötte, segítették, például nem engedték lődörögni, és elmondták helyette azt az egy mondatot, amit mondania kellett.

Úgy tűnt, hogy minden megoldódik. Már csak egy nagyon rövid jelenet volt hátra, amelyben a Jászai Mari által alakított karakter bosszút áll ezeken a fiatalokon, kitárul mögötte az ajtó, ott van öt koporsó, és mondja, hogy „uraim” – nála vacsoráztak –, „mindnyájan meg vannak mérgezve, és egy órán belül halottak lesznek”. A döbbent csend pillanatában, a drámai tetőfokon lődörögve megszólalt Körmendy, hogy „na, ebbe a kocsmába se jövök többet”. Persze hahotázott a közönség, de ez megengedhetetlen dolog volt, lehetett tudni, hogy ki fogják rúgni, és neki annyi Kolozsváron. De nem ez történt: Jászai ugyan nagyon-nagyon dühös lett, de másnap reggel mégis bement Janovicshoz, és azt kérte, hogy ne rúgja ki, mert neki, Jászainak van egy öccse, aki szintén alkohollal küzdött, és egy veszekedés után a vonat elé vetette magát, és azt gondolja, hogy ezt az embert most nem szabad elküldeni, hanem meg kell büntetni, le kell fokozni, de itt kell tartani, és kell adni neki egy második esélyt. Így megtartották Körmendyt.

A regényben én azt találtam ki ehhez, hogy miért ivott: hiába választották ki egy csendőr szerepére A toloncban, mert Kertész, ez a nagyképű rendező nem bír magával, és eljátssza helyette, így Körmendy teljesen fölöslegesen megy ki a Feleki-tetőre. Annyira megalázva érzi magát, hogy elindul a lejtőn. De utólag láttam, hogy ez egy zárvány a regényen belül, valamit megmutat az akkori színházi és filmes világból, de nem ad annyit hozzá az egészhez, hogy még 40 oldalt megérjen.

Sok írott forrásod volt – Bánffy Miklós, Janovics Jenő, Szentgyörgyi István írásai – ezekből nyelvi szinten mennyire inspirálódtál, és hogy próbáltad ezt a korabeli nyelvezetet emészthetővé tenni a célközönség számára?

Ez még nem is volt olyan nehéz eset, néztem a Mészöly Ági könyvét (A királyné violája – Mátyás király kora – szerk, megj.), hogy milyen komoly dolog a 400-500 évvel ezelőtti nyelvet megpróbálni rekonstruálni. Az is benne volt egyébként a projektleírásban, amit a kiadótól kaptunk, hogy ne próbáljunk archaizálni, mert a gyerekek elvesznek benne. Az én esetemben az volt a jó, hogy a kor nyelvezete annyira közel állt a mai nyelvhez, hogy megtehettem azt, hogy egy-egy szót beépítettem, amit a kontextusból meg lehetett érteni, és adott egy olyan ízt a szövegnek, hogy azért ez nem a mai nyelv. Engem is sok meglepetés ért, Bánffyt olvasva folyamatosan írtam ki a szavakat, volt egy szótáram, és néha játszottam azzal, hogy ezt vagy azt a szót – például azt, hogy elefántoskodik vagy légvonat – be tudom-e építeni.

Említetted, hogy Bánffy Miklós már egészen korán bekerült a látóteredbe, mint hangsúlyos szereplő. Miért?

Egyrészt az adottságai jók voltak: volt palotája, erdője, mindene, tehát végig tudta vinni Erdélyen, de legalábbis egy pár fontos helyen a szereplőket, úgy, hogy vendégül látta őket, legyen szó Kolozsvárról, Bonchidáról vagy a Vlegyászáról. Másfelől nagyon művelt ember volt, tehát rajta keresztül sokat el lehetett mondani arról, hogy milyen élet volt itt ezelőtt 100-110 évvel. Befolyásos ember is volt, olyan körökben mozgott, amit mondjuk egy vidéki tanítótól, de még egy filmestől sem lehet elvárni. És ami engem nagyon izgatott ebben a figurában, az a furcsa kettősség: egyrészt nagyon gazdag, másrészt úgy tekint erre, mint amit meg kell őrizni a gyerekeknek, unokáknak, egyszerre benne van a közéletben, de közben vissza is tud vonulni a maga fellegvárába, földbirtokos, de közben művész. Tehát nagyon sokszínű. Ez egy közhely, de pont ezek az ellentétek talán jobban kibontják, hogy mennyire izgalmas figura volt. És noha szerintem a valóságban zárkózottabb volt, mint a regényben, el tudtam képzelni, hogy egy ilyen furcsa gyerekcsapatra, akik sehonnan érkeztek, azt mondja, hogy felkarolom őket, lássuk, mi lesz, és közben ő is próbálja megfejteni, hogy ezek kik és honnan jöttek.

Amikor egy történelmi kort mutatsz be például egy ifjúsági regényben, akkor egy értékrendet is közvetítesz, értelmezed az adott kort. Az értékrendet, amit Bánffy Miklós képvisel a regényben, valóban megtaláltad nála vagy a „szájába adtad”?

Ezt eléggé megtaláltam nála, igen. Azt gondolom, azért is volt fontos újraolvasni a trilógiát, ezt az 1500 oldalt, mert abból kiderült, hogy ő sok mindent nagyon tisztán látott. A román-magyar kérdésben is, de lehet, hogy ez nem volt ennyire hangsúlyos, talán itt utólag a kisebbségben élő, erdélyi magyar író többet mond, mint amennyit Bánffy mondott volna, mert számára ez a helyzet elképzelhetetlen volt. De hogy komolyan vette a románság és a román értelmiség törekvéseit, abban biztos vagyok, annak van jele.

Arra törekedtem, hogy kiegyensúlyozott képet mutassak, hogy ne is arról szóljon a regény, hogy mi siratjuk azt, ami elveszett, de arról sem, hogy a magyarok borzasztóan bántak a románokkal, és ezért történt minden, mert ez sem igaz így. Vegyes a kép.

Szerintem Bánffy tényleg nagyon sokat látott a demográfiai mozgásokból, például a rengeteg kivándorló székelyről ő ír a regényében, amiből az is látszik, hogy sokan az arisztokrácia tagjai közül már nem tudtak földbirtokosként működni. Rossz gazdálkodók voltak. Megmaradt a költség, megmaradt egyfajta látszat, és hihetetlen adósságok terhelték már a birtokokat. Látszott, hogy ez valaminek a vége.

Most kezdett valamennyire visszajönni a köztudatba Bánffy Erdély-trilógiája és vele együtt az író-rendező alakja is, de a te regényed az, amelyik szélesebb közönség elé állítja. Mennyire fogtad fel felelősségként azt, hogy a most felnövő fiatalok a te szemüvegeden keresztül fogják látni Bánffy Miklóst?

Annyira közel éreztem magamhoz, hogy úgy gondoltam, be tudom mutatni szeretettel, úgy, hogy az esendősége, meg a kiválósága is látszódjon. Nem kellett túl nagy tisztelettel bánni vele, mert tudtam szeretettel bánni vele. Kertész Mihályról is ezt gondolom, bár róla, ahogy mondod, sokkal kevesebb az anyag, tehát sokkal többet ki lehetett találni.

A fiatal karaktereid közül Karola az, aki kicsit jobban kiemelkedik, több mindent látunk az ő szempontjából, például a női szerepek változására is folyamatosan reflektál. Miért emelted ki éppen őt?

Többször úgy éreztem, hogy ő a kezdeményező, hogy az ő hangján könnyebb elmondani dolgokat, talán azért, mert ő a picit beavatott, hiszen neki erdélyi gyökerei vannak, tehát ő egy kicsit úgy érezte, ahogy mondja is, hogy hazajött. A két srácnak ez inkább egy kaland, amibe belesodródtak. És igen, látni lehet, hogy mi mindenen megy keresztül a nyilvános megszégyenítéstől a nem kívánt udvarláson át, viszont egy csomó kapu is megnyílik a kor női előtt, ami korábban nem. Bár azt is lehet érezni, például a párbaj-jelenetnél, amit Karola meg is fogalmaz: hogy milyen világ az, ahol egy 16-nak hitt 13 éves párbajozhat, de egy ugyanennyi idősnek hitt lány nem nézheti ezt meg… Ugyanakkor azt gondolom, hogy végül is Fejó az, aki a legtöbbet változik a regény alatt, és ő az, aki egyfajta pozitív hőssé válik a végére, miközben ő indul a lúzer pozícióból.

Fejó, azaz Ferenc József. Ezt a nevet te találtad ki, vagy adott a sorozatban?

Én találtam ki, mert láttam a játékot abban, hogy folyamatosan félreértések születnek ebből egy olyan korban, ahol nagyjából minden második teret, utcát Ferenc Józsefről neveznek el.

Mivel magyarországi kiadónál jelent meg a regényed, az olvasóid nagy része magyarországi fiatal lesz, de azért kézbe veszik majd erdélyiek is. Mennyire volt nehéz úgy írni, hogy érthető legyen mindenkinek, de ne mondj evidenciákat az erdélyi olvasóknak?

Próbáltam a magyarországi gyerek szemével érthetővé tenni. Azt is tudtam, hogy magyarországi szerkesztőm lesz, illetve odaadtam olyan fiatal olvasónak is, aki Miskolcon nőtt fel, és Budapesten jár most egyetemre, hogy lássam, hogy mi működik, mi érthető. Kolozsvári tesztolvasói is voltak a kéziratnak. Talán a kolozsvári helyszínek leírásánál voltak ilyen dilemmáim, hogy most mennyire kell ebbe belemenni, de abban egyeztünk meg a szerkesztővel, hogy lesz egy olyan rétege, amelyik valószínűleg sokkal többet mond azoknak az olvasóknak, akik jártak Kolozsváron, vagy itt laknak, mások pedig majd átszaladnak azon a három mondaton, mert úgyis a cselekmény viszi tovább a történetet. Ennyit megérdemelnek a kolozsvári olvasók.

Kapcsolódó

Budapesti tinik időutaznak 1914 Kolozsvárjára Zágoni Balázs új regényében

A Szamos-parti Hollywood szereplői segítenek filmet forgatni Kertész Mihálynak, összetegeződnek Bánffy Miklóssal és Szilvássy Carolánál szilvesztereznek.

irodalom Zágoni Balázs magyar némafilm Kolozsvár recenzió

A cselekmény egy része ugyanakkor a század eleji Budapesten játszódik, ami meg neked lehetett ismeretlenebb terep. Készültél valamivel a feladatra?

Elég sok helyszínt bejártam, konkrétan akartam tudni, hogy a Gellért-hegyről hogy látszik a város, mit láthatnak a szereplők, elmentem a New York-kávézóba, mert ott játszódik egy fontos jelenet, elmentem a Vasúttörténeti Parkba azért, mert élőben akartam látni, hogy egy gőzmozdony hogyan indul el. Szerencsém volt, mert pont volt egy retró autókiállítás, ahol megtaláltam a Bánffy autóját. Találtam egy vagont is, szintén a Vasúttörténeti Parkban, ami félig harmadosztály volt, félig postakocsi. Annyira érdekes volt, hogy egy miniposta működik a vagon egyik felében, és kívül postaláda van rajta, hogy ez adta az ötletet a jelenethez, amikor az emberek sorba állnak a peronon, hogy bedobhassák a leveleket. Nagyon inspiráltak ezek a látogatások.

Nem ez az első történelmi témájú írásod, sok „időutazáson” voltál már. Mennyire érzed ciklikusnak a történelmet?

Annyit hozzátennék, hogy ez az első ifjúsági regényem, és erre menet közben jöttem rá én is, hogy írtam ugyan kisebb-nagyobb, inkább kisebb dolgokat, amik történelmi témájúak, de azért ez egy regénynél másképp működik. Szerintem két nagy élmény van mindig, amikor az ember történelmet olvas, az egyik, hogy aha, ezt ők is csinálták, ez nem új, a másik pedig, hogy hú, mennyire másképp csinálták, és ez ma már nincs meg, ma már nem így csináljuk. Mindkettő reveláció.

De igen, biztos, hogy egy csomó mindent ismétlünk, és van ez az úgynevezett kronológiai sznobizmus, amikor azt gondoljuk, hogy most jobbak vagyunk, mint az előttünk járó generációk, már jobban csináljuk, tanultunk a hibákból, de csak meg kell nézni az elmúlt két hónap eseményeit tőlünk egy kicsit keletre, hogy belássuk, hogy nem. De azért azt jó látni például, hogy milyen összefogás van legalábbis abban a kérdésben, hogy kinek kell segíteni ebben a konfliktusban és ez nem mindig volt jellemző. Az ember tud reménykedni, hogy talán valamit mégiscsak tanultunk, legalábbis a társadalmunk egy része.

Korábbi társadalmak esetében fedeztél-e fel pozitívumokat, volt-e olyan érzésed, hogy egy bizonyos korban mondjuk szívesen töltenél el hosszabb időt?

Talán ami a legvonzóbb, főleg egy városi embernek, az az, hogy természetközelibb volt az életmód. Valószínűleg nem véletlen az, hogy fákat imádtak a prehistorikus korban, mert annyira szép szobra az életnek, egyszerre élő és egyszerre olyan, mint egy műalkotás. Órákig bámulni egy fát vagy egyszerűen csak feküdni és a felhőket nézni… hányszor van időnk erre? Azt gondolom, hogy régebb nagyobb esély volt erre, de nem vagyok idealista, a múlt emberéből ami megmaradt, az sokszor a felső tízezernek, vagy egy annál is sokkal vékonyabb rétegnek a visszaemlékezése, például azoké, akik írtak-olvastak és volt rá idejük. Közben az átlagember kínlódott, ahogy kínlódnak a regényem szereplői is a fellegvári nyomornegyedben. Amikor az Irány a suli!-t írtam, akkor döbbentem rá, hogy nem tudok nem külön foglalkozni a szegény és a gazdag gyerekkel, mert annyira különböznek az életkörülményeik, és rájöttem, hogy mindenik korban nagyok ezek a társadalmi szakadékok.

Tudatában kell lennünk tehát annak, hogy egy bizonyos rétegnek sokkal kevesebb nyoma maradt a történelemben.

Abszolút, amit mi látunk, az egy torz kép, például a szegény ember életét a 19. századi romantikusok úgy képzelték el, hogy a juhászok csak ülnek és furulyázgatnak, nézik a szép tájat és hű, de vagány nekik.

Tudatos törekvés volt, hogy a hátrányosabb helyzetű társadalmi réteget is próbáld meg valamilyen szinten bemutatni a regényedben?

Igen, illetve azt éreztem a regény kétharmadánál, hogy a szereplők túl sokat mozognak az arisztokratikus világban, és meg kell mutatni az ellenpontját is ennek, még akkor is, ha röviden.

Hogy lehet a fiatalok érdeklődését felkelteni a történelem iránt, ha épp nincs kéznél egy platánfa, ami időgépként működik?

Egy ilyen sorozat, mint az Abszolút Töri jó erre, mert tíz éves korban azért még van igény az olvasásra. Egy olyan gyerekkel, aki úgy nőtt fel, hogy olvastak neki és olvasott kisebb korában, az nem fogja olyan könnyen abbahagyni. Sokszor az jelent gondot, hogy ebben a 10-14 éves korosztályban néha nehezebb megtalálni azt, amit az ember szívesen odaad nekik. Persze ők is válogatnak, rendben is van, hogy van ízlésük és megmondják. Tényleg jónak tartom a sorozatot, mert közel hozni, megmutatni, azt az érzetet kelteni, hogy ezek a fiatalok benne mászkálnak egy adott a korban, sokkal erősebb tanulási módozat, mint mondjuk egy klasszikus tankönyvet bújni, vagy órán ülni és hallgatni, hogy milyenek voltak mondjuk a 19. század végi politikai és gazdasági folyamatok. Abban a pillanatban, hogy el kell képzelni, hogy milyen lenne egy adott korban élni és elérni dolgokat, annak a világnak az összes társadalmi, gazdasági, politikai jellemzője megnyilvánul, élővé válik az olvasók részére, legalábbis íróként én ezen dolgozom. Fel kell ülni a villamosra, és egyből kiderülnek dolgok.

Az utóbbi években egyre többet foglalkozol írással. Mennyire kimerítő főállású írónak lenni?

Pont az a jó, hogy nem vagyok főállású, mert mellette van egy egyetemi oktatói állásom, és a kettőt együtt kell vinni. Én ezt nem bánom. Persze nehéz, amikor itt is-ott is kihívások vannak, feladatokat kell végrehajtani és az ember zsonglőrködik az idővel, de alapvetően az jó dolog, hogy nem muszáj bevállalnom munkákat a pénzért, csak azért, hogy a családomat eltartsam, válogathatok a felkérésekből, dolgozhatok olyasmin, ami látszólag most nem kell senkinek, de ha elkészül, akkor hátha mégiscsak. Illetve ez az egyetemi oktatói állás abban is segít, hogy egy csomó emberrel meg helyzettel találkozik az ember, az újabb és újabb diákgenerációkkal beszélgetni mindig üdítő, mindenképp egy nagyon produktív interakció. Végül is, írni abból írsz, ahogy látod a világot, van egy elképzelésed arról, hogy az hogy működik, és kitalálsz ebbe a világba történeteket. Ezért fontos a világgal való kapcsolat. A nagy írói dilemma az, hogy az íráshoz viszont nyugalom kell, az anyag meg ott van kint. A kettőből valami jófajta egyensúlyt megtalálni, ez a nagy feladat.

Zágoni Balázs 1975-ben született Kolozsváron. A Filmtett filmes szaklap alapítója, a Kincses Képeskönyv várostörténeti gyermekkönyv-sorozat kitalálója és sorozatszerkesztője, fimtörténetet és forgatókönyvírást tanít a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. A Fekete fény című, kamaszoknak szóló sci-fi első részéért, A gömbért HUBBY-díjat kapott 2018-ban. Legutóbbi könyvei: Szamos-parti Hollywood; Karácsonyi kitérő; Irány a suli!; Odaát (Fekete fény 2); A gömb (Fekete fény 1).