„De mint a menta, kihajt, és sűrű, de újranő” – Balla Zsófia, Báthori Csaba és Markó Béla állított emléket József Attilának

Balla Zsófia, Báthori Csaba és Markó Béla indulásukról, meghatározó versélményeikről, a nyelv anyagiságához való viszonyukról és műhelytitkokról is beszélgettek a BBTE Bölcsészettudományi Karán zajló József Attila-konferencia kísérőrendezvényén. A három költőt Balázs Imre József és Boka László irodalomtörténészek kérdezték csütörtök este a kolozsvári Vallásszabadság Házában.

Boka László az estet megelőző szekcióülés témája kapcsán elmondta, hogy ez a találkozás is a „szomszédság, empátia, közösség” égisze alatt valósul meg, és olyan költők társaságában találhatják magukat az érdeklődők, akik szorosan kapcsolódnak életművük által József Attila költészetéhez, ami gondolatiságukban, nyelvhez való viszonyukban is meghatározta őket.Fotók: Kovács Péter Zoltán

„Az igazság fölismeréséhez idő kell” – írta József Attila. Ehhez a gondolathoz Balla Zsófia tette hozzá, hogy kétségtelenül sok önmeghatározásra tett kísérlet fogalmazódik meg a költőben. A háború után születetteknek – körülbelül 1955 tájáig – meghatározó jelensége, olvasmánya lett József Attila. A kisebbségi lét küszködései és a szegénységbe született gyerek tapasztalatai között hasonlóságokat érzékelt ez a nemzedék, a „magasba törekvés” mintája emberként példává lépett elő számukra. Ugyanakkor Balla hozzátette: fontos szem előtt tartanunk, hogy az életrajzi tények ne fedjék el a költészetet, elsősorban a költői kép és hang, a „fluidum”, aminek meghatározónak kell lennie.

Báthori Csaba, József Attila összes versének német fordítójaként és költőként is azt tapasztalta, hogy szerteágazó aspektusokba könnyű ugyan belebonyolódni, de a költő egész életműve állandóan az egzisztenciális kérdéseket állítja középpontba. „Nem rólunk szól, hanem belőlünk beszél” – fejtette ki találóan arra vonatkozóan, hogy miért érezzük úgy szinte mindannyian annyira közelinek, megfoghatónak, és legfőképp pontosnak ezt az etikai nagyságában egyedülálló költészetet. Nem a véletlen műve József Attila egyetlen sora, szava sem, hangsúlyozta, megemlítve néhány konkrét helyszínt felidéző versrészletet: „a rakodópart alsó kövén ültem”, „egy este a Széna téren találkoztunk”, vagy „A mellékudvarból a fény/hálóját lassan emeli,/mint gödör a víz fenekén,/konyhánk már homállyal teli.” Ez a mellékudvar például mai napig ugyanilyen látványt nyújt, mint a Külvárosi éj című műben, mondta Báthori, aki sokáig szeretett volna egy albumot létrehozni, amelyben a József Attila költészetében fellelhető helyek fotográfiái szerepelnének, de sajnos ez a terv nem valósult meg.

„Sokáig idegesített az a kérdés, hogy ki a kedvenc költőd, kivéve József Attilát” – mesélte el Markó Béla. A nagy költőket sokáig olvassa az ember, aztán abbahagyják, és többé nem veszik elő, pedig ő nem divatköltő és nem változik, mondta. „A költő hozott anyagból dolgozik” – tette hozzá, megjegyezve, hogy szelíden vitatkozna azzal, hogy a vers és a valóság között különbség lelhető fel: a vers maga is valóság.

Balázs Imre József pontosan tette fel a kérdést ezek után azzal kapcsolatosan, hogy milyen viszonyban állnak az anyaggal, azaz a nyelvvel: Báthori szerint a szavak keresésével és az értelemmel töltik el az életüket az írók, amely sokszor kínnal és küzdelemmel jár, ugyanakkor van, akinél viszont alig látni változtatást. „Vannak, akik megírják fejben” – egészítette ki Balla. József Attilának is volt tíz-húsz alapszava, amelyek egész életművében megtalálhatók, amikkel dolgozik, és nem mindig tűnnek fel, mivel az elrejtés mestere is volt. Ritkán tűnnek el ezek a szavak az életműből, hiszen megmarad az a néhány fontos motívum, amelyet egy költő „egész életében hajkurász”. Markó mai napig keresi a megfelelő nyelvet: „el kell feledni azt, hogy vannak-e vagy nincsenek versbe illő szavak”, annak ellenére, hogy a közönségességet nem kedveli. Szabó Lőrinc például egészen köznyelvivé tette a szonettet, amely eredetileg egy nagyon patetikus, modoros műfaj volt a középkortól kezdve, Kazinczy pedig éveken át írt egy szonettet – ő azonban nyelvteremtő, és nem olyan költő, aki nyelvet vált, amikor formát vált.

„Minden költőt több életszakaszban kell újra olvasni” – fejtette ki Balla, akinek József Attila-szeretete már a kamaszkorban kezdődött. Mestereinek tekinti világlátásában Szerb Antalt, Nemes Nagy Ágnest, Vas Istvánt és T. S. Eliotot esszéirodalmuk kapcsán, az emberi lélek és képi látás szempontjából Shakespeare-t, a Bibliát, de John Donne humora is meghatározta.

Mindhárom meghívott számára fontos aspektus volt a nyelv anyagának konkrét példáival is előhozakodni, a német fordítások egyes szavainak felelevenítése, a klasszikus modern magyar költészet egyes ikonikus rímpárjainak vándorlását megjegyezni érdekességképpen, ugyanakkor saját versek felolvasását is hallhattuk az est során.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?