Balla Zsófia, Báthori Csaba és Markó Béla indulásukról, meghatározó versélményeikről, a nyelv anyagiságához való viszonyukról és műhelytitkokról is beszélgettek a BBTE Bölcsészettudományi Karán zajló József Attila-konferencia kísérőrendezvényén. A három költőt Balázs Imre József és Boka László irodalomtörténészek kérdezték csütörtök este a kolozsvári Vallásszabadság Házában.

Boka László az estet megelőző szekcióülés témája kapcsán elmondta, hogy ez a találkozás is a „szomszédság, empátia, közösség” égisze alatt valósul meg, és olyan költők társaságában találhatják magukat az érdeklődők, akik szorosan kapcsolódnak életművük által József Attila költészetéhez, ami gondolatiságukban, nyelvhez való viszonyukban is meghatározta őket.

„Az igazság fölismeréséhez idő kell” – írta József Attila. Ehhez a gondolathoz Balla Zsófia tette hozzá, hogy kétségtelenül sok önmeghatározásra tett kísérlet fogalmazódik meg a költőben. A háború után születetteknek – körülbelül 1955 tájáig – meghatározó jelensége, olvasmánya lett József Attila. A kisebbségi lét küszködései és a szegénységbe született gyerek tapasztalatai között hasonlóságokat érzékelt ez a nemzedék, a „magasba törekvés” mintája emberként példává lépett elő számukra. Ugyanakkor Balla hozzátette: fontos szem előtt tartanunk, hogy az életrajzi tények ne fedjék el a költészetet, elsősorban a költői kép és hang, a „fluidum”, aminek meghatározónak kell lennie.

Báthori Csaba, József Attila összes versének német fordítójaként és költőként is azt tapasztalta, hogy szerteágazó aspektusokba könnyű ugyan belebonyolódni, de a költő egész életműve állandóan az egzisztenciális kérdéseket állítja középpontba. „Nem rólunk szól, hanem belőlünk beszél” – fejtette ki találóan arra vonatkozóan, hogy miért érezzük úgy szinte mindannyian annyira közelinek, megfoghatónak, és legfőképp pontosnak ezt az etikai nagyságában egyedülálló költészetet. Nem a véletlen műve József Attila egyetlen sora, szava sem, hangsúlyozta, megemlítve néhány konkrét helyszínt felidéző versrészletet: „a rakodópart alsó kövén ültem”, „egy este a Széna téren találkoztunk”, vagy „A mellékudvarból a fény/hálóját lassan emeli,/mint gödör a víz fenekén,/konyhánk már homállyal teli.” Ez a mellékudvar például mai napig ugyanilyen látványt nyújt, mint a Külvárosi éj című műben, mondta Báthori, aki sokáig szeretett volna egy albumot létrehozni, amelyben a József Attila költészetében fellelhető helyek fotográfiái szerepelnének, de sajnos ez a terv nem valósult meg.

„Sokáig idegesített az a kérdés, hogy ki a kedvenc költőd, kivéve József Attilát” – mesélte el Markó Béla. A nagy költőket sokáig olvassa az ember, aztán abbahagyják, és többé nem veszik elő, pedig ő nem divatköltő és nem változik, mondta. „A költő hozott anyagból dolgozik” – tette hozzá, megjegyezve, hogy szelíden vitatkozna azzal, hogy a vers és a valóság között különbség lelhető fel: a vers maga is valóság.

Balázs Imre József pontosan tette fel a kérdést ezek után azzal kapcsolatosan, hogy milyen viszonyban állnak az anyaggal, azaz a nyelvvel: Báthori szerint a szavak keresésével és az értelemmel töltik el az életüket az írók, amely sokszor kínnal és küzdelemmel jár, ugyanakkor van, akinél viszont alig látni változtatást. „Vannak, akik megírják fejben” – egészítette ki Balla. József Attilának is volt tíz-húsz alapszava, amelyek egész életművében megtalálhatók, amikkel dolgozik, és nem mindig tűnnek fel, mivel az elrejtés mestere is volt. Ritkán tűnnek el ezek a szavak az életműből, hiszen megmarad az a néhány fontos motívum, amelyet egy költő „egész életében hajkurász”. Markó mai napig keresi a megfelelő nyelvet: „el kell feledni azt, hogy vannak-e vagy nincsenek versbe illő szavak”, annak ellenére, hogy a közönségességet nem kedveli. Szabó Lőrinc például egészen köznyelvivé tette a szonettet, amely eredetileg egy nagyon patetikus, modoros műfaj volt a középkortól kezdve, Kazinczy pedig éveken át írt egy szonettet – ő azonban nyelvteremtő, és nem olyan költő, aki nyelvet vált, amikor formát vált.

„Minden költőt több életszakaszban kell újra olvasni” – fejtette ki Balla, akinek József Attila-szeretete már a kamaszkorban kezdődött. Mestereinek tekinti világlátásában Szerb Antalt, Nemes Nagy Ágnest, Vas Istvánt és T. S. Eliotot esszéirodalmuk kapcsán, az emberi lélek és képi látás szempontjából Shakespeare-t, a Bibliát, de John Donne humora is meghatározta.

Mindhárom meghívott számára fontos aspektus volt a nyelv anyagának konkrét példáival is előhozakodni, a német fordítások egyes szavainak felelevenítése, a klasszikus modern magyar költészet egyes ikonikus rímpárjainak vándorlását megjegyezni érdekességképpen, ugyanakkor saját versek felolvasását is hallhattuk az est során.