A résztvevő megismerés és érzékelés, a hit és a hit keresése jellemez két friss kortárs lírakötetet – Horváth Benji és Fischer Botond közös könyvbemutatója sok embert vonzott a kolozsvári Planetárium kávézóba, ahol többek között a költészetről, mint közösségi élményről, a felolvasás és csendes olvasás különbözőségéről, költői szerepekről is szó esett április 27-én este. A szerzőkkel Kali Ágnes és László Noémi beszélgetett.

Horváth Benji Emlékmű a jövőnek című, a Jelenkor kiadó gondozásában megjelent kötete a szerző ötödik könyve, a Buddha Jazz pedig Fischer Botond harmadik kötete, amely szintén verseskönyv az előző novelláskötetét követően. László Noémi elsősorban arra kíváncsi, boldogok-e a szerzők a megjelenéseket illetően: sem Horváth, sem Fischer nem hisz az úgynevezett boldogságban, nem teszik könyvek megjelenésétől függővé, ugyanakkor Kali Ágnes bevezetőjére reflektálva elmondták, hogy ezek a könyvek kétségtelenül valamilyen közös, fűben heverős, zenét hallgatós csoportképként elképzelhetők.

Mindkét könyvben hangsúlyos poétikai szervezőelvként formálódik a „a vezetéknév nélküli emberek” jelenléte Kali szerint, aki a versekben előforduló konkrét személyekre utal. Fischer szerint ez a „name-dropping” a mitológiai hagyomány és a hiphop zenei hagyományának ötvözeteként képződik, kapcsolatot teremtve ezáltal a szubkultúrákkal is, amelyek hangsúlyosan vannak jelen mindkét kötetben. Horváth bevallása szerint költői pályája során sosem tudta elviselni azt a művészetet, ami csak önmagáért van, ezért az a neveket is magába foglaló mentális térkép, amit Kali említ, mindig is kapcsolatban tartja az emberekkel, az közösséggel, amelyben él. „Mindig az emberek voltak fontosak, akik körülöttem vannak” – tette hozzá Horváth.

Fischer szakmai szempontból a kortárs költészet azon vonulatát említette a közös jellemvonások kapcsán, amely a posztmodern utáni irodalomban az antropológiai nézőpontot veszi fel: a résztvevő megismerés, az autenticitás és az érzékelés veszi át a szerepet, így ennek nyilvánvalóan helye van azokkal a zenei utalásokkal, szubkulturális elemekkel (pl. punk, grunge, rock, hiphop) átszőtt költészetben, amelyet képviselnek.

„Az apokalipszis közepén mindenki neurotikus” – fejtette ki félig komolyan, félig szatirikusan a jelenkori helyzetünket meghatározó életérzést, kiemelve a szorongás és a depresszió lassan népbetegségekké avanzsálódását annak kapcsán, hogy milyen folyamat eredményeként jött létre a kötet. „Nem tudok még választ adni arra, hogy miért kelek fel reggel, de talán ezért is, hogy írjak, zenéljek” – tette hozzá, Horváth pedig hasonló kérdéseket boncolgat: minden szöveg, amin dolgozik, kicsit arról is szól, hogy „mi értelme van?” – megtalálni valamilyen fajta feloldozást, amely során „lehet, éppen az a feloldozás, hogy nincs feloldozás” – mondta határozottan. A Helikon folyóirat szerkesztője általában konceptkötetben gondolkodik, az Emlékmű a jövőnek című könyvének pedig az a fő kérdésfelvetése, hogy mi van akkor, ha semmi sem marad, csak az anyag? Nem elégszik meg bármivel, általában a végsőkig szeret elmenni ezekben a gondolatkísérletekben.

Mindkét költő felolvasásában érzékelhető az intenzív jelenlét és a retorikai megszerkesztettség, amely kapcsán László kifejtette az írott és nyomtatott költészet esélyének elbukását a közösségi tapasztalat és élő előadás javára, bár ezt a friss kötetesek megcáfolták, hiszen ameddig van emberiség, addig lesz olvasás, írás, költészet. Horváth nem félti a költészetet a kihalástól – a szövegek mindig külön életet élnek, neki csak addig számít egy szöveg, ameddig megírja és pontot tesz a végére, és ez nagyon különbözik az előadástól – szabad az interpretáció!

Kali fontosnak látta kidomborítani a kötetek erős vitakészségét, a hatalmakkal és autoritásokkal, elnyomó struktúrákkal való perlekedő hajlamát. Horváth nem úgy fogja fel a verseket, mintha bárkit is „megszidna” – ugyanazokat a gyarlóságokat fejti ki, amelyeket magában is észrevesz, azzal száll vitába, amit önmagában is felismer. Egy olyan vallásos környezetben nőtt fel, amely kapcsán nagyon fontos számára a hit és a hit teremtő ereje, de valójában nem tud azonosulni egyetlen vallással sem. Fischer kötetében is számottevő az a vershely, amely egyszerre utal a jézusi hagyományra és a buddhista tanokra és életszemléletre, mivel a szerző igyekszik egy olyan életformát kialakítani, amelyben nincsenek hierarchiák. Ebben leginkább az anarchizmus filozófiája volt segítségére – olyan hit és olyan spiritualitás járja át, amelyben nincs bűntudat és elnyomás, még akkor is, ha a bűn nem beszüntethető fogalom.

Kapcsolódó

„Mindegy, mikor vagy kész az ébredésre” – Fischer Botond: Buddha jazz

Számvetés a félelmekkel, maró humor, szelíd éberség, kavargó és robbanó érzések, Kaffka Margit és Kurt Cobain halála, szerek és gyógyszerek – ezeket, és még ennél is többet rejt Fischer Botond harmadik kötete, ez a letisztult, fekete borítójú könyv, melynek matt felületén csak a béke, a szeretet és az anarchia jeleinek hármasa csillan meg jelzésértékűen.

irodalom könyv recenzió Fischer Botond

László a „daimónokkal” való küzdelmet említette itt irodalomtörténeti példaként, a meghívottak viszont nem érezték összehasonlíthatónak pl. Byron vagy Shelley kétségtelenül fontos, ám korszerűtlen költői pózaival saját poétikai funkcióikat. „Minden túl van romantizálva, de közben meg minden egy termék” – fejtette ki Horváth. „Ez nem az én világmegváltó küzdelmem, ennél többre van szükség, mint költői pózra. Eredetileg a daimón szó nem egy negatív konnotációjú szó – önmagammal szemben kell mondanom valamit elsősorban” – zárta a szerző a gondolatot. Az estet újabb közös felolvasás, majd dedikálás zárta.