Közép-Európa kortárs irodalmában való kalandozást ezúttal egy lengyel íróval, Ziemowit Szczerekkel folytatjuk. A horvát Miljenko Jergovič és a Regényszótár  után a vizsgálat tárgyát ezúttal az képezi, hogy a regényszótárban meghatározott „közép-európai irodalom” legfontosabb jellemzői tetten érhetők-e a térség kortárs alkotóinak műveiben.

Ziemowit Szcerek Hetes című regénye kapcsán elsősorban Adriana Babeți közép-európai irodalomra vonatkozó azon megállapítása érvényes jelen esetben, miszerint „a határok törékenysége ebben a „másik Európában”, a bizonytalan jellegük, az a tény, hogy bármikor átrajzolhatóak, vagy akár le is törölhetők a térképről. Ebből fakad az instabilitás, az ideiglenesség és a bizonytalanság érzése; ebből fakad a történelemmel szembeni szkepszis és a jövőtől való félelem, amihez a hosszú távú projektek építésére és ezekhez fűzött való bizakodásra való képtelenség társul.” (Regényszótár a 20. századi közép-európai irodalomból). A Hetes, amint azt látni fogjuk, mondanivalóját illetően tökéletesen illeszkedik ebbe a definícióba.

Ziemowit Szczerek 1978-ban született, jogi és politológiai tanulmányokat folytatott, jelenleg pedig újságíróként dolgozik, a tekintélyes lengyel Gazeta Wyborcza napilap és a Polityka hetilap munkatársa. Ezen kívül íróként számos novella és regény szerzője, irodalmi munkássága révén hazájában nagy népszerűségnek örvend. Sajnos, magyarul mindeddig csupán három könyve jelent meg, legutóbb tavaly a Hetes, de az eredeti megjelenése és a magyar fordítás között tíz év telt el. Ezt azért fontos megemlíteni, mivel a térség különböző irodalmainak hatékony megismerése és recepciója nagy mértékben múlik a műfordításokon is, főleg, ha az ember nem ismeri az illető ország nyelvét. Tovább fűzve ezt a gondolatot, valószínű, hogy ez az egyik fő oka annak, hogy a közép-európai országok kortárs irodalmával és az ottani történésekkel kevésbé vagyunk tisztában, és megkockáztatom a felvetést, miszerint ez fordítva is érvényes, azaz felettébb valószínű, hogy a kortárs magyar irodalom alkotásainak recepciója is némi nehézségbe ütközik, dacára annak, hogy a szovjet érdekszférába tartozó országokban az emberek nagyon hasonló tapasztalatokat éltek át az 1945 utáni időszakban, még úgy is, hogy nem lehet eltekinteni bizonyos partikuláris jegyektől, de attól még a totalitárius rendszerek mindennapjai hasonló sémák mentén zajlottak, legyen szó Csehszlovákiáról, Lengyelországról, Magyarországról vagy akár Romániáról.

Természetesen itt nem arról van szó, hogy ne léteznének egyáltalán műfordítások és az egyes országok irodalomfogyasztó közönsége ne ismerne néhány írót a térségből, viszont minden bizonnyal lenne még bőven tennivaló e téren, annál is inkább, mivel igény is lenne rá, bár itt valójában csak személyes beszélgetésekből leszűrt tapasztalatokra hagyatkozhatok, és erre vonatkozó felmérések eredményei nyilvánvalóan nem állnak rendelkezésre, ahogy a mindenféle marketinggel összefüggő piackutatások sem. Ha már itt tartunk, lehet nálunk sem ártana egy átfogó kutatást elvégezni az olvasási szokásokra vonatkozóan, minden bizonnyal érdekes dolgokra derülne fény.

De térjünk vissza most Közép- és Kelet-Európába és vizsgáljuk meg, hogy hogyan is látja ezt a térséget egy olyan valaki, aki konkrétan Lengyelországban szocializálódott, de életkorából kifolyólag kamaszként és fiatalként átélhette hazája metamorfózisát, ugyanakkor alkalma volt rálátni a térség, hasonló helyzetből induló, de bizonyos esetben más utat bejáró országok közelmúltjának történéseire.

A Hetes már a címével sugallja, hogy a történet konkrétan Lengyelországban játszódik, de az események előrehaladtával az olvasó rájön, hogy valójában egyfajta közép-európai szintézist tart a kezében, amelynek során a szerző egy látomásos utazás keretében mélyreható megfigyeléseket végez napjaink Lengyelországáról, de a történet során levont következtetések kiválóan alkalmazhatók példának okáért Szlovákiára, Magyarországra, de akár Romániára is.

Ahogyan a fülszövegben is szerepel: „A Hetes kegyetlenül őszinte és hisztérikusan szórakoztató görbe tükör Lengyelországról, amelyben a múlt kísértetei, a jelen káosza és a jövő sötét árnyai kavarognak. A Lengyelország szívét átszelő út mentén a táj egyszerre nyers és szimbolikus: végtelen betonkerítések, kifacsart közterek, történelmi sebek és nemzeti mítoszok villannak fel, és a történet egyre inkább időn és téren átívelő pszichedélikus utazássá változik – egyszerre személyes és történelmi lépétékben. És ez az őrületes száguldás – ki tudja, miért? – valahogy túlságosan is emlékeztet a magyar valóságra.”

Ez a száguldás pedig valóban őrületes, a regény cselekménye magával sodor és beszippant lépten-nyomon. Egyfajta lengyel Félelem és reszketés Las Vegasban – a szerző egyébként konkrétan utal több ízben is Hunter S. Thompson klasszikusára –, amelyben az alapvetés is némileg hasonló. Egy klasszikus road trip, ahol már rögtön az első pillanattól sejteni lehet, hogy ami félremehet, az nagy valószínűséggel félre is fog menni, sőt, ennek maga a főhős Pawel is némileg tudatában van, és ez nyomatékosan át is jön az egyes szám első személy elbeszélésmód alkalmazásával. Mert jelen esetben a főhős simán tekinthető Szczerek egyfajta alteregójának, már csak abból kiindulva, hogy Pawel is újságíró és viszonylag hamar világossá válik, hogy az író saját élettapasztalatából merítve rajzolja meg saját képét Lengyelországról és a lengyel nemzetről. Otthon van ugyan, de a közvetített érzésekből az világlik ki, hogy mégsem érzi otthon magát, mert az a Lengyelország, ami a mentális térképén létezik (vagy létezhetett volna), nem az az ország a valóságra leképezve. Itt pedig rögtön tetten érhető már egy párhuzam Közép-Európa más országaival is, hisz bele lehet bátran gondolni abba, hogy saját mindennapi életünkben hányszor fogalmazódnak meg hasonló fenntartások és adunk hangot elégedetlenségünknek, miszerint nálunk – és ez a nálunk lehet Erdély (implicite Románia), Magyarország, Szlovákia vagy akár Csehország – minden rossz, bárhol máshol jobb és bárcsak ne ide születtünk volna. De a jelek szerint ez a tulajdonság tényleg nem partikuláris, hanem más országokban is nagyon sokan gondolkodnak hasonlóan, különösképp a hetvenes-nyolcvanas években született generációk képviselői, ami bizonyos fokig érthető is annak fényében, hogy a múlt század utolsó évtizedének fordulóján lezajlott rendszerváltások kezdeti hurráoptimizmusa talán ezekben a generációkban hagyta a legmélyebb nyomot, akik gyerekként és fiatalként tényleg elhitték, hogy Európa ezen részén is jóra fordulhat minden.

Az idő aztán megmutatta, hogy mégsem, vagy legalábbis nem úgy és nem akkor, de mindenképp rengeteg kérdés maradt mindmáig nyitva, amire ki-ki a maga eszközeivel keresi a válaszokat. Szczerek esetében ez az eszköz a humor és az (ön)irónia, de a történet egészét belengi egyfajta sajátos melankólia, amelynek során több ízben is kitekint a lengyel hétköznapokból, és a szomszédos országok is kapnak időnként egy-egy jól irányzott enyhe szúrást, már csak a miheztartás végett. „Ha Csehországon vagy Szlovákián utazik át az ember, kicsit olyan érzése támad, mintha egy olyan világba csöppent volna, amelyikben már nem lakik senki. Álló levegő és takaros nyersesség és csak néha bolygatja meg a kocsonyába dermedt mozdulatlanságot valami arra lakó cigány” – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal találkozhatunk a Hetesben, de természetesen a „legkíméletlenebb” saját népe és országa irányába.

Mert a címből is rögtön kiderül, hogy itt elsősorban egy lengyel történetről van szó. A Hetes ugyanis nem más, mint a Krakkót Varsóval összekötő országút, a cselekmény pedig itt, valamint az út mentén lévő lengyel vidéki kisvárosokban és falvakban fut, és amelynek során a főhős Pawel furábbnál fura helyzetekbe keveredik. Menet közben olyan figurákkal találkozik, mint Geralt, a vaják, aki jelentős adag saját kotyvasztású tudatmódosító szerek birtokában száll be a főhős leharcolt Opel Vectrájába, de vannak itt vidéki újgazdagok, krakkói hipszterek, egy bizonytalan baltikumi helyről érkező és bizonytalan helyre tartó orosz stoppos lány, közben pedig szűk keresztmetszetét kapja az olvasó a lengyel lélekből fakadó életformának.

Pawel szemeivel látjuk a vidéki kisváros múzeumjában az íróasztalt, amelybe az egyik legnagyobb lengyel hős, Pílsudski marsall félrement revolvergolyója, amelyet a legenda szerint saját magának szánt, a szerző szerint azért, mert a derék államférfi idejében felismerte, hogy Lengyelországgal és a lengyelekkel egyszerűen nincs mit kezdeni, hiábavaló minden, mert valódi változás sosem lesz. Ez a kritikus álláspont pedig a regény egészére jellemző, miközben mindvégig tiszta, hogy szó sincs itt arról, hogy Szczerek a hazája ellen fordulna, viszont mondanivalója tekinthető a napjainkban Lengyelországban is egyre hangsúlyosabban teret hódító, rossz értelemben vett nacionalizmus egyfajta ellenpontozásának. Ha mindez pedig nem elég, akkor a történet egy adott pontján Oroszország megtámadja Lengyelországot, ami a könyv megírásának idején talán még elrugaszkodott fikciónak számított talán, a közelmúlt történéseit alapul véve viszont már korántsem tűnik annyira légből kapott ötletnek.

Ziemowit Szczerek könyve ajánlott olvasnivaló mindazok számára, akiket érdekel Lengyelország, tágabb értelemben pedig Közép-Európa, valamint a térség országaira jellemző mentalitás. Csalódást biztosan nem fog okozni, és megkockáztatható, hogy saját meglévő beidegződéseink és kételyeink is némileg más megvilágításba kerülnek a könyv elolvasása után.