Miljenko Jergovič a kortárs horvát (és boszniai) irodalom egyik legizgalmasabb figurája. Az 1966-ban született szerző alapfoglalkozását tekintve újságíró, irodalmi munkásságát versekkel kezdte, de az 1994-ben megjelent Szarajevói Marlboro című első novelláskötetével gyakorlatilag azonnal nemzetközi ismertségre tett szert, a könyvet azóta több, mint húsz nyelvre fordították le. Csaknem három évtizeddel a Szarajevói Marlboro után, Jergovič megírta a folytatást (?) egy újabb novelláskötet formájában, amelynek címe Míg a háború meg nem öregszik bennünk – Szarajevói Marlboro újratöltve (2022), és amely idén jelent meg magyarul Csordás Gábor fordításában a Jelenkor Kiadónál.

Nem biztos, hogy szerencsés a szó klasszikus értelmében folytatásnak tekinteni ezt a könyvet, de egyelőre az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a meghatározásnál. Mielőtt azonban a konkrét műre rátérnénk, egy rövid kitérő erejéig reflektálni kell arra, hogy miért fontos foglalkozni egy horvát kortárs író novelláskötetével. Egyrészt a minap bemutatott Regényszótár a 20. századi közép-európai irodalomból kapcsán ismét előtérbe került a közép-európai irodalom és annak mibenléte, és mivel a szóban forgó mű szigorúan a huszadik században született alkotásokkal foglalkozik, felmerült a kérdés, miszerint hogyan is néz ki napjainkban a kortárs közép-európai irodalom? Miről és hogyan írnak olyan országokban, mint Horvátország, Csehország, Lengyelország stb. és milyen mértékben jutnak el az ottani kortárs írók művei a magyar közönséghez? Nem mellékesen, Jergovič esetében van egy másik kapcsolódási pont, mégpedig az, hogy műveinek magyar fordítója, Csordás Gábor író és műfordító fontos szerepet játszott a Regényszótár létrejöttében is. Másrészt a napokban két hír is felidézte a délszláv háborúk történéseit. Az egyik, mondhatni lokális érdeklődésre számot tartó, ugyanis a Bosznia-Hercegovina – Románia vb-selejtező kapcsán kirobbant botrányról számol be, aminek kapcsán a hazai sajtó napokig zengett a bosnyák szurkolótábor rasszista megnyilvánulásairól és a román szurkolók ellen irányuló erőszakos rendőri fellépésről. Amiről a román sajtóorgánumok nagy többsége nagyvonalúan hallgatott viszont, az a kétségtelenül elítélendő viselkedés kiváltó oka volt. Történt ugyanis, hogy néhány csököttagyú, magukat ultraként definiáló idiótának az a zseniális ötlete támadt, hogy útban Bosznia-Hercegovina felé, Belgrádban egy olyan transzparenssel pózoljanak egy pravoszláv templommal a háttérben, amely Ratko Mladičot európai hősként ábrázolja a muszlimok ellen irányuló tömeggyilkosságok értelmi szerzőjeként. Azt a Mladičot, aki a srebrenicai mészárlásért is felelős, és aki jelenleg népirtásért, emberiesség elleni és háborús bűncselekményekért tölti jól megérdemelt élefogytiglani börtönbüntetését. A másik hír, amely elérte a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is, arról számol be, hogy nyomozás indult Olaszországban egy évekkel ezelőtt nyilvánosságra került információ kapcsán, miszerint Szarajevó 1425 napig tartó ostroma idején ún. „mesterlövész-turisták” is részt vettek civilek gyilkolásában. Erre nagyon nincs amit már mondani, viszont azért tartottam szükségesnek beiktatni ezt a két hírt, mert ezek is alátámasztják – és akkor következzen itt a Miljenko Jergovič által választott könyvcím parafrázisa –, hogy ez a háború korántsem múlt el, nem is igazán öregedett, vagy ha mégis, akkor rosszul öregedett, mert láthatjuk, hogy még ma is képes hatalmas indulatokat kiváltani, még azok körében is, akik nem voltak közvetlenül részesei az eseményeknek.

A Míg a háború meg nem öregszik bennünk történetei épp ebbe a borzalmas korba kalauzolják el az olvasót – jelen esetben egy kívülállót –, a szerző pedig saját érintettsége révén rendkívül hiteles képet nyújt az 1992 és 1996 között blokád alá vont Szarajevóról és az ott élők mindennapjairól. Azokról a mindennapokról, amik a folyamatos ágyúzás, a repeszgránátok és az orvlövészek puskáiból kilőtt golyók jegyében teltek és amikor az ember nem tudhatta, hogy élve hazatér-e a víz- és élelemszerző körútjáról, avagy otthon még életben találja egyáltalán a szeretteit. A szétesésben levő városban mégis egymás után teltek a napok, az ostromlott lakosság pedig kialakított egy sajátos rutint, amivel a lehetőségekhez mérten alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, bár a kezdeti halvány optimizmust, miszerint nem fog hosszasan elhúzódni ez a háború, az idő teltével a fásultság és a mindenbe beletörődés váltotta fel. Legalábbis ez az egyik dolog, ami átjön elsőre a novellák olvasása közben, de az elmesélt történetek különböző rétegei egy sokkal összetettebb világba nyújtanak bepillantást. Sajnos a jelen könyv előzményének tekinthető Szarajevói Marlborót nem olvastam, a magyar fordítás kvázi-beszerezhetetlen, de amennyire a már megjelent recenziókból és ismertetőkből kiviláglik, Jergovič itt nem parafrazálni vagy újraírni akarta azokat a történeteket, amik első kötetében vannak, hanem új történeteket írt, és ami ennél is fontosabb, hogy változott az elbeszélésmód, ugyanis azóta eltelt csaknem három évtized. Ő maga így vall erről: „Az eltelt időben bennem és körülöttem minden megváltozott. Annak az embernek a testében, aki azt a könyvet írta (a Szarajevói Marlborót – szerk.) már több oldal hiányzik. Más világ van a fejében. Egyenesen azt lehetne mondani, már nem is emlékszem, ki volt ő. (…) Kigondoltam egy új könyvet, amely témáit, az elbeszélések elrendezését és szerkezetét tekintve a Szarajevói Marlboro mása lesz, jóllehet egyik történet sem ismétlődik benne. (…) Amikor azokat az elbeszéléseket írtam, huszonhat-huszonhét éves voltam. Most ötvenöt-ötvenhat vagyok. Azon kívül, hogy réges-rég halott minden sejt a testemben, amelyik emlékezett a háborúra, a várostól, ahol születtem, és ahol átéltem a háborút és az ostromot, valószínűleg távolabb vagyok, mint valaha. Köztem és az akkori idő között ott áll egy felnőtt, érett ember, aki éppen annyi évet számlál, mint én abban a háborúban. Ez az ember én vagyok, mint ahogy az az ember is én voltam.” Mindezek fényében érthető az a fajta megközelítés, ami a könyv lapjairól visszaköszön: meglehetősen szikár nyelvezet, egyes szám első személyben történő elbeszélés, a mesélő folyamatos kapcsolatot teremt az olvasóval, teszi ezt oly módon, hogy tulajdonképpen egy monológot látunk-hallunk, amiből kibontakozik egy történet, a különböző idősíkok közötti oda-vissza utalásokkal, és ami mintegy alátámasztja a szerző által vallottakat, miszerint sok idő eltelt azóta, emiatt pedig mintha a mesélő sem lenne teljesen biztos a dolgában, nem bízik már a saját emlékeiben sem.

Tény, hogy a háborúról írni nehéz dolog, de Jergovič történetei nem csak és kifejezetten a háborúról szólnak, hanem tetten érhető egyfajta értelmezési kísérlet, aminek során az író igyekszik kontextusba helyezni mindazon ok-okozati összefüggéseket, amelyek láncolata végül a balkáni lőporos hordó robbanásához vezetett. Miljenko Jergovič, aki horvátként Szarajevóban született és ott is nevelkedett, belülről ismerte nagyon jól azt a világot, azt a várost, ahol egykor három nemzetiség és felekezet élte békésen a mindennapjait, amíg aztán... És itt erre az aztánra tevődik a hangsúly és az aztán történt dolgok ábrázolása átlagos szarajevói lakosok élettörténetein keresztül valósul meg: szerbek, muszlimok, horvátok – néhány villanás erejéig a zsidók is felbukkannak –, akik jó szomszédokként éltek egymás mellett Tito Jugoszláviájában, boldog békeidők, de mind mögött felsejlik a baljós árnyakkal teli múlt, a második világháború borzalmai, a partizánok, az usztasák, a csetnikek, azért, hogy mindez gyakorlatilag egy röpke pillanat alatt ismét valósággá váljon. Nem véletlen a szikár nyelvezet, amit leginkább talán Ivo Andrič és Heinrich Böll közötti skálán lehetne valahol pozícionálni, hisz a novellákban leírt tragédiákhoz nem szükségeltetnek cifra szóvirágok.

A Míg a háború meg nem öregszik bennünk fontos mű, már csak azért is, mert nagyon sok támpontot nyújt annak a megértéséhez, hogy miként volt lehetséges, hogy egyszer csak szomszédok elkezdjék egymást lőni. Itt beszélhetünk egyfajta hasonlóságról Szvetlana Alekszejevics a Szovjetúnió felbomlását fókuszba helyező Elhordott múltjaink című dokumentarista prózájával, viszont Jergovič könyve esetében – bár ő maga is elmondta, hogy a Szarajevói Marlborót megjelenésének idején nagyon sokan kategorizálták dokumentarista, újságírói prózaként – minden kétséget kizáróan szépirodalomról van szó, még akkor is, ha olykor nyomasztóan realista mozzanatokkal szembesül az olvasó. Ezen felül fontos dolgokat ír le a szerző a közelmúlt traumáinak feldolgozásáról is, ahogyan három évtized után látszanak bizonyos dolgok, ennél a pontnál pedig az üzenet valahogy úgy hangzik, hogy messzemenő következtetéseket (még) nem érdemes levonni. Hogy megtörténhet-e mindez még egyszer? – merül fel az óhatatlanul a kérdés a novellák olvasása közben. Szerencsére Miljenko Jergovič sikeresen elkerüli az ilyenkor általában felmerülő csapdahelyzetet és nem kínál tálcán semmiféle választ. Ehelyett bőven szolgál olyan mondatokkal, amiken még hosszú idő múlva is lehet töprengeni, mint például a szarajevói (utolsó) hármas villamos vezetője által megfogalmazott gondolat: „Én tudom a legjobban, hogy mindenkinek, aki ölt, mészárolt, gyilkolt, erőszakolt ebben a háborúban, nyugodt lesz utána az álma. Traumájuk azoknak van, akik semmit sem tettek.” Gondolkodjunk csak el ezen és a könyv hasonló mondatain, minden szempontból érdemes.