Mi történik akkor, amikor egy liberális demokrácia gyakorlatilag egyik napról a másikra átfordul egy totalitárius autokráciába? Mit tehet ilyenkor egy átlagos állampolgár, akinek azzal kell szembesülnie, hogy villámgyorsan szűnik meg körülötte minden, ami addig a normalitás kereteit jelentette, ezeket a dolgokat pedig sötétség és légüres tér váltja fel? Paul Lynch egy ilyen forgatókönyvet villant meg A próféta éneke című regényében, amelyért 2023-ban elnyerte a rangos Booker-díjat. A könyv idén jelent meg magyarul Bartók Imre fordításában és a Helikon Kiadó gondozásában.

A cselekmény napjaink Írországában játszódik, a szerző pedig rögtön mély vízbe dobja az olvasót. Nem tudunk meg gyakorlatilag semmit azokról a társadalmi és politikai előzményekről, amelyek a könyvben ábrázolt helyzet kialakulásához vezettek, csupán néhány támpont áll rendelkezésre, amik alapján beazonosítható az időrend – a sztori valamikor karácsony környékén indul és halad lineárisan előre, és ami feltűnően meghatározó, az a nap- és évszaktól függetlenül jelenlevő sötétség és eső, amely motívum jelen van a cselekmény majdnem teljes ideje alatt, ezzel a stilisztikai eszközzel is mintegy alátámasztva az ábrázolt történésekből áradó kilátástalanságot.

A kritikák többsége a disztópia kategóriába sorolja A próféta énekét, ami kétségkívül állja a helyét olyan értelemben, hogy egy olyan országban – Írország – és történelmi korban – a jelen – játszódik, ahol kvázi elképzelhetetlen, hogy hasonló dolgok történjenek, ráadásul ilyen rövid idő alatt (a történetből viszonylag korán kiderül, hogy az Írországot vezető politikai erőnek mindössze két év kellett a totális kontroll és diktatúra teljeskörű kiépítéséhez). Tulajdonképpen ez elképzelhetetlen, hisz a közelmúlt történéseinek fényében már korántsem lehetünk biztosak benne, hogy bizonyos események láncolatának következtében nem dől össze dominóként megszokott életterünk. Ilyen értelemben pedig simán értelmezhető egyfajta figyelmeztetésként, a szerző egy olyan dologra hívja fel a figyelmet, ami ugyan még nem következett be, de bármikor bekövetkezhet, még olyan országokban is, ahol elvileg minimális az esély rá. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy nemrég minálunk is kevésen múlott, hogy demokratikus választásokat követően ne nyíltan szélsőséges figurák kerüljenek hatalomra, de a világ számos pontján történik jelenleg hasonló dolog, amivel Paul Lynch regényében találkozunk. Ha pedig már párhuzamok, akkor azt is el kell mondani, hogy A próféta könyvében leírtak feltűnően ismerősnek tűnhetnek mindazok számára, akik – akár gyerekként is – a nyolcvanas évek Romániájának rögvalóságát megtapasztalták. Amikor nem lehetett következmények nélkül semmi olyasmiről beszélni, amit a rendszer önmagára nézve veszélyesként azonosított, itt pedig a határok igencsak összemosódtak, hisz esetenként egy ártatlan viccért is bajba kerülhetett az ember, a besúgók pedig mindenütt jelen voltak, ezért nagyon oda kellett figyelni arra, hogy ki, mit és hol mond, ellenkező esetben az egzisztenciája kerülhetett veszélybe. Az már csak hab a tortán, hogy a jelek szerint a társadalom jelentős része nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre, mint ahogyan az egy friss közvéleménykutatásból is kiderül.

Az alaphelyzet hasonló Lynch regényében is: a főhős Eilish, egy négygyermekes családanya, aki azzal szembesül, hogy szakszervezeti vezető férje egy tüntetést követően eltűnik. Ettől a pillanattól követheti végig az olvasó Eilish kálváriáját, de az írás stílusából kifolyólag nem csak egyszerű külső szemlélőként, hanem azonosulva mindazzal a kilátástalan helyzettel, amibe az asszony kerül. Mert Eilish problémái mindannyiunk problémái, nagyon könnyű, ugyanakkor nagyon nyugtalanító azonosulni vele, és talán itt rejlik Paul Lynch könyvének legnagyobb erőssége: a szikár narráció és mindennemű gondolatjeles tagolást nélkülöző párbeszédek egy szempillantás alatt berántanak a történetbe és rádöbbenünk, hogy innen bizony nincs visszaút, mindannyian Eilish vagyunk, és ha még nem is kerültünk hasonló helyzetbe, tudat alatt folyamatosan ott van, hogy mit fogunk tenni, ha ez bekövetkezik. Meddig vagyunk hajlandók elmenni, hogy összetartsuk a széthullás küszöbére kerülő családot? Mit mondunk a kamasz és kiskamasz gyerekeinknek, amikor magunk sem tudjuk a válaszokat a bennünket körülvevő bizonytalanságban? Menni vagy maradni, harcolni vagy megvárni amíg elül a vihar? És meddig halogathatunk egy olyan döntést, amely a túlélést jelentheti, anélkül, hogy túl késő lenne? Ilyen kérdésekkel szembesül az olvasó A próféta énekében, és ami igazán nyugtalanító, hogy ez esetben válaszok sincsenek. Sötét van, eső és egy mindent leuraló, nyomasztó hangulat. Az igazságszolgáltatás, az oktatás, a civil társadalom és a sajtó, egy demokratikus jogállam működését biztosító intézmények fokozatosan épülnek le, a totalitárius rendszerré váló állam intézkedései pedig az elkerülhetetlen polgárháború felé sodorják a társadalmat. A rendvédelmi szerveket egyik napról a másikra alakítják át az elnyomás eszközeivé, és a kezdeti suttogást nagyon gyorsan felváltja az egymás iránti gyanakvás és bizalmatlanság, ami a társadalmi szolidaritás majdnem teljeskörű eltűnéséhez vezet. Amikor pedig bekövetkezik a visszafordíthatatlan, az ember számára nem marad más, mint továbbmenni, bár a konkrét célok a puszta létfenntartásra redukálódnak: megszűnnek a korábbi vágyak, tervek, és az is nagyon gyorsan kiderül, hogy a korábbi szabadság mindössze egy illúzió, az ember tulajdonképpen mindig csak sodródik valamilyen irányba, a valós változás eszköze pedig sosem volt a saját kezében, ez pedig fokozottan igaz olyankor, amikor valamilyen krízishelyzet lavinaként növekszik és pillanatok alatt önjáróvá válik, mert ilyenkor gyakorlatilag minden a véletlenen múlik. Segítség nincs, az egyén magára marad, de egyedül marad a nemzet és az ország, a közvetlen rettenet megszüntetésére külső segítség nem érkezik, és az egyénhez hasonlóan, egyedül marad a nemzet és az ország. Itt nincsenek hősök, nem jön Chuck Norris, de ami még inkább feltűnő a könyvben, hogy kifejezetten gonosz figurák sincsenek. Egyszerűen emberek vannak, nem létezik jó vagy rossz oldal, hanem mindenki a saját lehetőségeiből a legtöbbet kihozva próbál túlélni. Az erőszak közben nem válogat, a harci cselekmények közepette pedig megkerülhetetlenül jelen van a kegyetlenség, amit az elkövetők a saját félelmeikből eredő gyűlölettől táplálva művelnek embertársaikkal, és ilyenkor az sem visszatartó erő, hogy az áldozat csupán egy gyerek.

Rendkívül súlyos könyv A próféta éneke, a könnyed nyári olvasmányok sorába semmiképp sem illeszkedik. Elolvasását követően még napokig dobolja a maga monoton módján a kérdéseket, további gondolkodásra késztet, ami egy irodalmi mű esetében nem is baj, sőt, csak itt az a probléma, hogy az olvasottak hatására bármerre is indulunk el, ugyanoda jutunk: megnyugtató válaszok nincsenek, viszont a fenyegetettség érzése nem hagy alább, és a szokásosnál erősebb késztetést érez az ember, hogy ideje most már tényleg összeállítani a túlélő hátizsákot, amit egyébként a valóságban is egyre több helyen javasolnak az illetékesek. Mert „a próféta nem a világ végéről énekel, hanem arról, ami megtörtént és ami meg fog történni és ami most történik néhányakkal, de nem másokkal, a világ újra és újra véget ér valahol, míg másutt tovább folytatódik, a világ bevégződése mindig helyi esemény, betoppan az országodba, ellátogat a városodba, bekopog a házad ajtaján, de mások számára csupán valami távoli figyelmeztetés marad, rövid riport a hírek özönében (…)”. Végszóként, valóban nem ártana komolyan venni a figyelmeztetéseket, még ha oly távolinak is tűnnek otthonunk kényelméből, mert a kényelem az otthonnal együtt nagyon gyorsan egy talán sosemvolt illúzióvá válhat.