Az elmúlt év egyik legjobban várt könyve talán Percival Everett James című regénye volt, amely Amerikában 2024-ben jelent meg és – szerencsére – nem kellett nagyon hosszú ideig várni a magyar megjelenésre, ami egyébként önmagában is figyelemreméltó, tekintve azt, hogy egy rendkívül komplex nyelvezetű műről van szó, amellyel bármelyik műfordítónak alaposan meggyűlt volna a baja. Rögtön az elején hangsúlyoznunk kell, hogy Falcsik Mari kiválóan teljesítette a feladatot, és nem utolsósorban az ő érdeme is, hogy egy kvázi letehetetlen olvasmányt tarthat immár kezében a magyar olvasó.

Ugyanis a James valóban letehetetlen, ezt jelen sorok írója is tanúsíthatja, annak ellenére, hogy a könyv elolvasása előtt némi fenntartással kezeltem ezt az információt, még akkor is, ha több kritika és recenzió írója is külön kitér erre, valamint legalább három ismerősöm is egybehangzóan állította ugyanezt. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor kézbe vettem a könyvet, néhány óra múlva pedig összecsuktam, azzal a szomorú érzéssel, mint amikor véget ér egy sorozat mondjuk a Netflixen és kell még egy évet várni a következő évadig, mert a cselekmény legalább annyira magával ragadja az olvasót, mint amikor késő éjszakába nyúlóan képtelenek vagyunk elszakadni a képernyőtől. Itt pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mitől is annyira különleges ez a regény, amelyről egyébként több szakmai grémium is hasonlóan vélekedik, legutóbb például tavaly a rangos Pulitzer-díjjal tüntették ki a szerzőt remekbe szabott történetmesélési képessége okán.

Percival Everett valójában újra elmesél egy történetet, mégpedig nem is akármilyet, ugyanis a James nem más, mint Mark Twain 1884-es klasszikusa, a Huckleberry Finn egyfajta parafrázisa. Azért egyfajta, mert kicsit több annál, mivel ez az átdolgozás újrakeretez és újraértelmez, az eredeti regényhez viszonyítva pedig többletjelentést hordozó síkokat nyit meg az olvasó előtt, bizonyos, az eredeti történetben is meglévő epizódok, valamint az utólag hozzáírt részek merőben új megvilágításba való helyezésével.

A szerző ezt első körben azzal éri el, hogy felcseréli a narrátort: míg Twain regénye Huckleberry Finn hangján és szemszögéből szólal meg, addig jelen esetben az egyes szám első személyben zajló történetmesélői szerepkört Jim, Huck hűséges rabszolga barátja veszi át, ez a szemléletváltás pedig jelentősen átírja az értelmezési lehetőségeket.

A másik dolog, ami rögtön a regény elején kiderül, hogy Jim személyében ezúttal nem egy tudatlan és babonás rabszolgával van dolgunk, hanem Everettnek egy sokkal összetettebb karaktert sikerült összegyúrnia, akiben a látszat ellenére rengeteg minden rejtőzik, sőt a rabszolgák többségének esetében is ugyanez a helyzet.

Konkrétan arról van szó, hogy az egyszerűen csak állatnak tekintett fekete rabszolgák ebben a történetben valójában igencsak művelt emberek, akik saját jól felfogott érdekükben eljátsszák a fehér emberek előtt azt a szerepet, amivel a korabeli társadalom felruházta őket. Több ponton is elhangzik a regényben ez a fajta tanítás, miszerint csak rosszat hozna rájuk, ha kiderülne, hogy ugyanúgy képesek érezni, gondolkodni és tanulni, mint rabszolgatartóik, mert ezzel felborulna a több száz éve érvényes rend, a keletkező zűrzavar nyomán pedig óhatatlanul ők húznák a rövidebbet, ezért mindig résen kell lenniük, és ha a felügyelő vagy más fehér ember közeledik, nagyon gyorsan vissza kell vedleniük tudatlan lényekké. Ez a kiindulópont annál inkább érdekes, mivel maga a cselekmény – akárcsak Mark Twain regénye esetében – közvetlenül az amerikai polgárháború kitörése előtt játszódik, és bár nem kapunk annyira átfogó leírást az amerikai társadalom akkori működési mechanizmusairól, mint az eredeti Huckleberry Finn esetében, itt is bőven akad támpont a korabeli viszonyok értelmezéséhez.

Zárójelben meg kell jegyezni, hogy bár felettébb valószínű, hogy a Huckleberry Finn a Tom Sawyerrel együtt gyerekkorunk meghatározó ifjúsági regényeként került be tudatunk kartotékrendszerébe, a kétségtelenül lebilincselő kalandokon túl ez a könyv sokkal inkább szól Amerikáról, és azon belül is a rabszolgatartó Dél sajátos világáról – Mark Twain remekül használja fel saját gyerekkorának tapasztalatait –, minthogy egyszerű ifjúsági regényként aposztrofáljuk.

Hasonló a helyzet Percival Everett regényével is, még akkor is, ha a szerző nem minden esetben követi hűen az eredeti cselekményt, de ez a fajta történetmesélés sokkal inkább hozzátesz az eredetihez, hisz ilyenformán megtudjuk például, hogy mi is történt „konkrétan” akkor, amikor Jim elszakad Hucktól és eladják a Virginia Minstrels énekegyüttes vezetőjének. De hasonló példaként hozható fel az a rész is, amikor a címszereplő egy csörgőkígyó marásának következményeként fellépő lázálomban magával Voltaire-rel száll vitába a rabszolgaságról. Fontos adalék, hogy több jelentős filozófus is megjelenik a regény lapjain, Rousseau, Kierkegaard, de egy adott pillanatban John Locke is felbukkan a Mississipi koszos habjai közül, és minden ilyen esetben érdekes eszmefuttatásokban részesül az olvasó.

Természetesen az írni és olvasni tudó James karaktere a merő fikció regiszterébe sorolható, viszont a könyv egyik (lehetséges) értelmezésének kulcsa épp ebben a kiindulópontban rejlik. Ugyanis a regény felfogható egyfajta fejlődéstörténetként is, nem feltétlenül csak individuális síkon, de a címszereplő történetén keresztül tanúi lehetünk a korabeli történelmi folyamatok révén történő nagyszabású változásoknak. Mert ahogyan a szereplők élete, úgy az őket körülvevő világ is átalakulóban van, épp kitör egy polgárháború, amely után semmi sem lesz olyan, mint régen.

Ebben a kontextusban pedig Jim is elérkezettnek látja az időt, hogy a népét ért évszázados sérelmekért a maga módján elégtételt vegyen, de a legfontosabb talán az, hogy ilyenformán a történet illusztrálja egy nép elnyomás elleni küzdelmének fontos mozzanatait. „A nevem James. Bárcsak volna annyi történelmi érzékem az élettörténetem leírásához, mint amennyi buzgóság van bennem hozzá. Amikor megszülettem, eladtak, azután újra eladtak. (…) Csak annyit mondhatok el önöknek, hogy olyan ember vagyok, aki a maga világát jól ismeri, olyan férfi, akinek családja van, aki szereti a családját, aki el lett szakítva a családjától, egy írni és olvasni tudó ember, olyan, akinek nem csupán a »szavaira hagyatkozva« jegyzik le a történetét, hanem ő maga írja le.”

Mert milyen más célja lehet az embernek, mint nyomot hagyni maga után ezen a világon, miközben mindent megtesz annak érdekében, hogy szeretteiről gondoskodjon? Különös tekintettel arra, ha egy olyan közösség részeként jön a világra, amelynek tagjait évszázadokon át megfosztották emberi mivoltuktól és sokáig nem is álmodhattak arról, hogy valaha egyáltalán emberszámba veszik őket. Ezért is nagyon fontos ez a fajta törekvés, és a történet különböző mozzanatain végighaladva válunk tanúivá annak, amint Jimből fokozatosan James lesz és a sorsát saját kezébe véve éri el célját.

„Ezzel a ceruzával beleírom magam a létezésbe.” Fontos szimbólummá válik egy banális hétköznapi tárgy, egy ceruzacsonk (valaki az életével fizet érte), amiből világosan érthetővé válik, hogy a nem is annyira távoli múltban milyen állapotok uralkodtak a világon, szűkebb értelemben az Ígéret földjeként aposztrofált Amerikában. Ha pedig tovább fűzzük ezt a gondolatmenetet, és teszünk egy kísérletet arra, hogy James történetét a mába helyezzük, sajnálatos módon arra jövünk rá, hogy nagyon keveset kellene változtatni rajta ahhoz, hogy félelmetesen aktuálisként tekinthessünk rá.

Mert mi történik ma az Egyesült Államokban? Származásuk – és nem utolsósorban a bőrszín – okán továbbra is milliók részesülnek hátrányos megkülönböztetésben, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben szabályos hajtóvadászat indult egyes közösségek ellen, amelynek során a fegyverek is egyre gyakrabban eldördülnek. A különbség mindössze annyi, hogy itt már nem az ültetvényesek zsoldjában álló rabszolgafelügyelők húzzák meg a ravaszt, hanem az államapparátust képviselő hivatalos erőszakszervek egyenruhás tagjai.

Megér egy kérdést az is, hogy akkor valójában mi is történt az elmúlt bő két-három évszázadban a világon? Egyáltalán van-e még bármilyen relevanciája John Locke empirista szellemi örökségének, mert a tapasztalat terén ugyan nem szenved hiányt az emberiség, de amikor a múlt hibáiból való tanulási folyamatoknak kellene előtérbe kerülniük, olyankor valahogy mindig egyfajta rövidzárlat keletkezik. Ez pedig, nagyon úgy tűnik, örök probléma, ezért lehet, nem véletlen, hogy a derék angol filozófus épp a Mississipi piszkos örvényeiből bukkan a felszínre, hogy a háború és a rabszolgaság összefüggéséről vitatkozzon James-szel.

Amúgy további allegória is akad a könyvben az Óvilág és az Újvilág viszonyrendszerét, ezzel meg implicite a korabeli morális állapotokat illusztrálandó. Ott van rögtön a két szélhámos karaktere, az angol herceg és a francia király, nagy valószínűséggel ez sem véletlen, hogy két, hanyatlóban levő birodalom „képviselőjeként” jelennek meg a történetben.

Végezetül külön meg kell említenem a Percival Everett által használt nyelvezetet, hisz kiemelten fontos a történetmesélés szempontjából. Karakterei ugyanis alapvetően az oly sajátos déli dialektust használják, ami jelentősen távol áll a könyvek többségében használt irodalmi nyelvtől, ráadásul ez írásban még feltűnőbb. Kezdetben emiatt picit zavaró is olvasni, viszont a cselekmény előrehaladtával teljesen természetessé válik, akárcsak az a sajátos ambivalencia, ahogy James és társai minden átmenet nélkül váltanak az irodalmi angolra, akkor, amikor a fehérek nincsenek a közelükben. (Itt ismét ki kell emelnünk, hogy a fordító, Falcsik Mari kiváló munkát végzett, annál is inkább, hogy több dalszöveg is szerepel a könyvben, amelyek megfelelő fordítása szintén nem lehetett könnyű feladat).

A James cselekményfolyamát leginkább a regényben is mindenütt jelenlévő, a szó valódi értelmében vett folyamhoz, a Mississipihez lehetne leginkább hasonlítani: a látszólag nyugodt felszín alatti gyors sodrás, életveszélyes örvények és magukkal ragadó áramlatok – a folyó, amely mindmáig egyszerre áldás és átok, jutalom és büntetés, élet és halál a partjain élők számára. Nem beszélve arról, hogy aki egyszer szembesül vele, sosem felejti el. Ahogyan nem felejtjük Mark Twain Huckleberry Finnjét, és most már minden bizonnyal Percival Everett James-ét sem.