A Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok keretében idén Zsisku János-szórványdíjjal ismerték el Kovács Zoltán belényesi újságíró, helytörténész, fotográfus és archívummentő évtizedes munkásságát. Az elismerés méltó főhajtás egy olyan lokálpatrióta előtt, aki a szilágysági és váradi gyökerek után Belényesben talált otthonra, és több mint négy évtizede vizuális megörökítője, krónikása és szellemi őrzője a dél-bihari szórványnak. A fotográfia művészetétől indulva – amelyet édesapjától sajátított el gyerekként – az írott sajtón, a rádiózáson és a helytörténeti kutatásokon át egészen a polgármesteri hivatal szóvivői feladataiig és a tavaly megjelent, Belényes retus nélkül című kötetéig ívelő pályája mind ugyanazt a célt szolgálja: megőrizni az utókor számára a Fekete-Körös völgyének épített örökségét, elfeledettnek hitt múltját, megváltozott közösségi tereit és emberi sorsait.

– Kezdjük a legelején! Belényesi vagy?

– 1968-ban születtem Nagyváradon. De tényleg mindenki belényesinek tart, s végül is én belényesi lettem. Hogy miként? Úgy, hogy se apám, se anyám, se rokonom, se ismerősöm nem volt errefelé.

Apám szilágysági Rátonban született, aztán átköltöztek Szilágyperecsenbe. A nagyapám ott volt református kántor több mint 40 évig. Mellesleg olyan ember volt, aki négy oktávon énekelt, és ő volt a falunak a vőfélye is évtizedeken át. Ez volt az apai ág.

Anyám tulajdonképpen Réven született, mert a nagyapám – Kriza Ákos – ott volt üzemvezető az antivilágban az élesdi mészkőgyárnál, a harmincas évektől 1944-ig. Nem ismeretlen családfához tartozott: saját ágon a származást 1821-ig ismerjük és rokoni kapcsolat van a torockói Krizákkal, közülük a legismertebb Kriza János unitárius püspök, néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. De a nagyanyám annyira tősgyökeres váradi volt, hogy a Tóth és Varga családfát le tudjuk vezetni egészen az 1850-as évek elejéig. A nagyanyámnak az édes-unokatestvére volt Jakabffy László, aki Váradon igen jól ismert név volt. Én magam is Váradon születtem, ott laktam, ott tanultam és dolgoztam egy ideig – Váradinak is tartom magam.

Amikor édesanyámék 1965-ben elvégezték az egészségügyi technikumot, olyan munkahelyet kerestek, ahol mindkettőjüknek jutott állás – egyfajta „sztereó” munkahelyet. Így sikerült Belényesbe kerülniük. 1971-ben kezdtem óvodába járni Belényesben, ott, ahol most a pénzügyőrség, a fináncok vannak. Aztán ezt követte a 12 év iskola ugyanebben a városban, méghozzá román tagozaton.

– Milyen volt az akkori Belényes? Hogyan emlékszel a hetvenes évek városára?

– A hetvenes években Belényes éppen csak egy kicsit „kidugta a fejét”. 1968-ban volt a megyésítés, akkor kerültek Belényesbe bizonyos területi intézmények. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején indult el a bútorgyár is. De akkor még a város a régi képét mutatta: nem létezett csak egy pár egyemeletes, cseréptetős tömbház, a városközpont teljesen a régi maradt, amiképpen kiépült az első világháború előtt. Kis hangulatos épületek álltak, s ha bejöttél Belényesbe, csak arról vetted észre a kommunista rendszert, hogy a központban egy szobortalapzatra feltették a vörös csillagot. Egyébként a magyar világból megmaradt városközpont fél évszázad múltán is változatlan volt.

A legrégebbi épület a római katolikus templom, amely 1752-ben készült el, kicsit távolabb a református templom 1792 -ben. A következő a görög-katolikus templom 1800-ból. És ami nagyon fontos: a Samuil Vulcan gimnázium, amelyet eredetileg görög-katolikus iskolaként 1828-ban alapítottak. Ez az évek során folyamatosan fejlődött, ma főgimnázium, nemzeti kollégiumként működik, és mindig is biztosította a tanulási lehetőséget mindenki számára. Ott áll az épület homlokzatán a felirat, hogy e vidék fiataljainak oktatására emelték. Samuil Vulcan görög-katolikus püspök nagyon nyitott szellemű ember volt; bár az iskola felekezeti volt, aki tanulni akart, azt szívesen látták, sőt rengeteg szegény sorsú fiatalnak biztosítottak ösztöndíjat, szállást és ellátást. Ez a mai napig oktatási és szellemi központ.

De nem ez az egyedüli régi oktatási intézmény Belényesben. Az 1800-as évek végén (1885 körül) a belényesi mesteremberek összefogásával indult egy tanoncképző, amelyből a hetvenes évekre ipari líceum fejlődött ki. A harmadik pedig a mostani pedagógiai líceum, amelyet eredetileg magyar állami iskolának kezdtek építeni a háború idején, s a rendszerváltás után óvónő- és tanítóképzővé vált. Mindhárom intézmény több mint százéves, a Samuil Vulcan pedig két év múlva már kétszáz éves lesz.

– Belényes 1920 után már nem tartozott Magyarországhoz, a kis-magyar világ idején sem „tért vissza”, ugyanis Dél-Erdélyhez tartozott… Gyermekkorodban, a hetvenes években mennyire volt még magyar város Belényes?

– Történelmileg Belényest az 1600-as évekig színmagyar városként jegyezték. Utána kezdődött meg a lassan csordogáló betelepülés: nemcsak románok, hanem az 1700-as években görögök, arománok, zsidó kereskedők is érkeztek. Erdély kozmopolitizmusa Belényes lakosságában is tükröződött.

A hetvenes években még a lakosság körülbelül 10%-a volt magyar. Ma már sajnos nincs ennyi, talán az 5-6 százalékot éri el a nagyjából 9700 lakosból.

A hetvenes években a magyarság közösségi élete főként az egyházak köré csoportosult, leginkább a református egyházközség köré. Úgy nőttünk fel, hogy a templomba azért is jártunk, mert ott magyarul beszélhettünk. Létezett már az én időmben is egy négyosztályos magyar tagozat, de az egyfajta kettős játék volt: a szülők mindig azon aggódtak, mi lesz a gyerekkel négy osztály után, hiszen helyben nem volt magyar nyelvű továbbtanulási lehetőség.

De léteztek informális baráti körök, és a magyarságnak volt egy erős összetartozás-érzése. Az 1968-as átszervezés után komoly értelmiségi réteg telepedett le a városban: orvosok, mérnökök és viszonylag kevés tanár. Mivel Belényes már éppen elég messze, mintegy 65 kilométerre fekszik Nagyváradtól, kialakulhatott a maga sajátos értelmiségi rétege.

A Belényes környéki, illetve Fekete-Körös-völgyi falvakban pedig ott volt – és van ma is – a vidéki magyarság: Köröstárkány, Magyarremete, Várasfenes, Kisnyégerfalva vagy Belényesújlak. Köröstárkány az egyedüli tiszta színmagyar falu a környéken, a többi ma már vegyes lakosságú.

– Ilyen etnikai környezetben, illetve szellemi légkörben tizenegy éves voltál, amikor elkezdtél fotózni, s elkészítetted az első saját papírképeidet. Honnan jött az indíttatás, és mit fényképeztél tizenegy évesen?

– Nagyon könnyű az indíttatás, ha az ember házában ott vannak a fotókamerák és a laborfelszerelés. Édesapám nemcsak hobbiból fotózott, hanem röntgenspecialistaként profi laboráns volt, professzionális szinten művelte ezt. Dolgozott fekete-fehér és színes technikával, diapozitívval, sőt mozifilmeket is hívott elő. Mindent csinált, amit a hetvenes, nyolcvanas években az ezüst alapú fotózással meg lehetett valósítani. Kíváncsi gyerekként kézbe vettem a gépeket, és lassan rám ragadt a tudomány.

Nemcsak fényképeztem, hanem bekapcsolódtam a munkafolyamatokba is. Az akkor elérhető, helyben kivitelezhető színes technika akkoriban a színes diapozitív volt. A filmeket én kereteztem: felhúztam a cérnakesztyűt, szépen bevagdostam a kockákat és képkeretbe helyeztem őket. Szerettem a pepecselős kézimunkát, a recés szélű 6×9-es kis fotók előkészítését is a régi guillotine-nal. Édesapám megtanított mindenre, később már besegítettem neki: megrendelésekre, eseményekre jártam fotózni, diplomaosztókon dolgoztunk együtt. Az iskolában is működött egy jó felszereltségű fotólabor Krokus és Opemus nagyítókkal. 1984–85-ben már teljesen egyedül dolgoztam.

A nyolcvanas évek végére viszont katasztrofálissá vált a helyzet, mert nem lehetett nyersanyagot, filmet kapni. Marosvásárhelyen volt ugyan fotópapír- és filmgyár, de a hiánygazdaság miatt alig jutottunk hozzá. Előfordult, hogy valamilyen ismeretlen orosz filmre fényképeztem egy esküvőt, és a végén derült ki, hogy használhatatlan volt az anyag. A kórházban még a röntgenfilmeket is centizték és szabták, hogy jusson mindenkinek. Az is előfordult, hogy apám Zilahra járt a megyei kórházba, a saját szakállára vegyszerekért, volt kolléga segítette ki hogy dolgozni tudjanak a belényesi kórházban. A kilencvenes évek után aztán beköszöntött a színes laborok és az automata gépek kora, 2001-ben pedig megvettem az első digitális fényképezőgépemet.

– Bár a fotózás végigkísérte az életedet, mégsem ez lett a fő megélhetési forrásod, hiszen informatikát tanultál.

– Fényképészetből akkoriban nem lehetett hivatalosan megélni, nem volt rá járható út. 1986-ban, amikor érettségiztem, Bukarestbe akartam menni filmrendező vagy operatőr szakra, de az egész országban mindössze tíz hely volt, így Belényesből ez elérhetetlen álomnak tűnt. Viszont felvételiztem az orvosira Kolozsváron, dobszóló-szinten kellett volna az átlag, de nem sikerült. Ezek után Váradon dolgoztam a Viitorul (a mostani Plastorban) szerszámműhelyben. A katonaság után is visszamentem oda, majd 1989 nyarán visszatértem Belényesbe az itteni bútorgyárba. Akkor 21 évesen még sejteni sem lehetett, hogy pár hónap múlva összeomlik a rendszer.

De mindenképpen próbáltam kitörni a gyári munkás létformából.1994-ben indult Nagyváradon a budapesti Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola kihelyezett tagozata. Odakerültem, de a tandíjat folyamatosan emelték, s a gazdasági nehézségek miatt két és fél év után, családdal, 95-ben már gyerekkel, kénytelen voltam abbahagyni. Ennek ellenére a kiváló tanároktól szerzett vállalat-gazdaságtani, menedzsment- és informatikai ismereteket a mai napig hasznosítom. Fontos szemléletváltás volt nekem ez a korszak.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással és a médiával?

– 1999-ben jött a szabad rádiófrekvenciák hulláma. Belényesben is alakult egy stúdió, a Prompt Rádió, amely elképesztően modern, profi felszereléssel rendelkezett. Beálltam hírszerkesztőnek és riporternek.

A cikkírás tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy az egyik vezetőm megkérdezte: ha már naponta megírom a híranyagokat, miért nem küldöm be az újságoknak is? Felvettem a kapcsolatot a Bihari Naplóval, ahol örömmel fogadták az írásokat. 1999 júniusában jelentek meg az első cikkeim. Akkoriban papírra gépeltem a szöveget, s a menetrend szerinti újságkihordó sofőrrel küldtem be Váradra a szerkesztőségbe. Később persze már megindult az e-mailes kommunikáció is.

A rádiózást egy év után abba kellett hagynom, bár nagyon szerettem. Dolgoztam utána három évet Egyiptomban, majd majdnem két évet Magyarországon (a MÁV-nál mint vonatvezető), de még Egyiptomból is küldtem tudósításokat a napilapnak.

2006–ban tértem vissza végleg Belényesbe. 2008-ban, a helyhatósági választások után az új polgármester hívására a belényesi polgármesteri hivatalban kezdtem dolgozni. Szükség volt a nyelvtudásomra és a tapasztalatomra, hiszen Belényesnek több magyarországi testvértelepülési kapcsolata van Komlóval, Békéscsabával vagy Méhkerékkel. A hivatalos delegációk kísérése mellett pályázati fordításokkal, informatikával, sajtókapcsolatokkal foglalkoztam, körülbelül egy éve pedig hivatalosan is a polgármesteri hivatal szóvivője vagyok.

– Ezzel párhuzamosan felelevenedett az újságírói tevékenységed is…

– Így van, 2008–9-től újra rendszeresen írtam a cikkeket. 2010 után a környékbeli magyar közösségekben elindult egy új hullám. A fiatal magyar értelmiségiek felismerték, hogy a nyelvet, a hagyományokat és a közösséget éltetni kell. Ez történt Köröstárkányban, Magyarremetén, Belényesben és a Fekete-Körös völgyében mindenütt.

Elindult a Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok szervezése, s ez számtalan sajtótémát szolgáltatott. Magyarremetén borkóstolót, disznótoros fesztivált, nótaesteket szerveztek; Köröstárárkányban kolbászfesztivált, szüreti bált és a hagyományos hímestojás-festést. Ezek az alkalmak mind azt üzenték: vagyunk, élünk és tenni akarunk. Mindezt kötelezettségből, elhivatottságból csinálom. Soha nem a pénzért írtam, nem üzleti vállalkozás volt ez számomra, hanem belső késztetés.

Édesapám rendkívül művelt, olvasott ember volt, otthon hatalmas könyvtárunk volt. Bár én román tannyelvű iskolába jártam – a bő kétéves magyar nyelvű főiskolát és a magyarországi vasutas-szakoktatást leszámítva nem tanultam magyarul intézményes keretek között –, a családi környezet meghozta a gyümölcsét. A hetvenes években nálunk természetes volt, hogy járt a Pajtás, a Magyar Ifjúság, a Nők Lapja, az Élet és Tudomány, sőt apám néha a Magyar Hírlapra is előfizetett, merthogy ezek a lapok mindig frissen eljutottak Belényesbe. Otthon mindig a Kossuth vagy a Petőfi rádió szólt, a tévében a magyar adást néztük. A családban kizárólag magyarul beszéltünk és olvastunk, így a magyar írás-olvasás készsége teljesen természetesen alakult ki nálam.

– És milyen ma magyarnak lenni a Belényesi-medencében?

– Belényesben magyarnak lenni ma már sajnos nehéz, mert a közösség lélekszáma nagyon lecsökkent, az iskolában a magyar összevont tagozat is csak épphogy működik. Belényesben magyarnak lenni ma nagyjából ugyanaz, mint akármilyen lakosnak lenni Belényesben.

A városban ugyanakkor drasztikus generációváltás zajlik. Belényes lakossága az elmúlt 150 évben 3-4 generációnként teljesen kicserélődött. Régen az emberek elmentek mesterséget tanulni Pestre, Szolnokra vagy Bécsbe, de visszatértek. Ma Belényesből csak elmennek a fiatalok. Ez nem csak a magyarságot érinti, ez általános városi dinamika. Néha végigmész az utcán, és nincs kire ráköszönj, mert a veled egykorúak elköltöztek, az idősebbek meghaltak, az utcán pedig nagyrészt idegen arcokat látsz.

– Sorsszerű, hogy a dokumentarista fotózás és a riport felé fordultál?

– A riportfotózás és az újságírás nálam abból fakadt, hogy szerettem az események sűrűjében lenni. Ha a kezedben van egy fényképezőgép, az egyfajta belépő: bárhová odaléphetsz, előreengednek.

A legfontosabb tulajdonság a kíváncsiság. Emellett pedig szeretek mesélni. Egy újságcikk is egy jó értelemben vett mese: elmesélünk, elmondunk valamit. Ha ez a két dolog találkozik, megszületik az írás.

Már 10-15 évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem a kérdés: mit tudok én letenni a közösség asztalára? Egyesek szerveznek, mások finanszíroznak, táncolnak, énekelnek, tanítanak vagy lelkészként szolgálnak. Én nem tudtam mást tenni, mint fotózni és cikkeket írni. Megpróbáltam a fotóimat elmesélni. Sokszor végigfotózok egy eseményt, s a képeket nézegetve áll össze a fejemben a cikk szövege. A közösségi médiában is szeretem a képeket megmagyarázni, kontextusba helyezni, megadni a hangulatát.

– Nemrég megjelent az első önálló könyved, a Beiuș fără retuș – Belényes retus nélkül.

– A könyv ötlete mintegy tizenegy éve indult egy Facebook-bejegyzésből. Rámtört a vágy, hogy kiírjam magamból, miként kerültem Belényesbe, hogyan váltam belényesivé. Mivel a szüleim röntgenesek voltak, egyfajta „radiográfiaként”, belső képalkotásként tekintettem erre a folyamatra. Leírtam a gyermekkori emlékeimet, majd az évek során újabb és újabb fejezetek születtek, s végül biztattak, hogy gyűjtsem össze egy kötetbe. A közösség pedig várta a helytörténeti írásokat. Szeretik Belényes régi történeteit.

Van ebben egy burkolt szándék is a részemről: ki akarom mozdítani Belényes történetét abból a kizárólagosságból, amibe a többségi történetírás próbálja bezárni. Létezik egy tendencia, hogy Belényes érdemleges „története” 1828-ban vagy 1919-ben kezdődött. Nem! Belényes a 12. század végén született, a váradi püspökség vadászterületeként.

A hiteles források szerint 1270-ben Monoszló Lodomér váradi püspök bányászati jogot kapott erre a vidékre. Belényest kifejezetten az 1291–1294 közötti dokumentumok említik először a bélavári események kapcsán. A Bélavár 6 kilométerre feküdt a Béli-hegységben, s a délről bevezető hegyi utakat ellenőrizte. Belényes különlegessége pedig abban állt, hogy hét fontos út kereszteződésében feküdt, ezért tudott ipari és kereskedelmi központtá fejlődni. 1413-ban Andrea Scolari váradi püspök Belényest „Civitas Nostra Ecclesia”-nak, azaz egyházi városunknak nevezte. Bunyitay Vince történész szerint már az 1400-as években két pap szolgált a városban, ami az akkori tizedfizetési adatok alapján hatalmas jelentőséget mutat.

Ugyancsak mérföldkő volt 1451. október 28-a, amikor Vitéz János püspök (Hunyadi János kancellárja és váradi várkapitány) oppidumi, azaz mezővárosi rangot és vásártartási jogot adott Belényesnek. Saját bíróválasztási és 12 esküdtből álló tanácsi jogot biztosított. Ezeket a kiváltságokat egészen II. József koráig megőrizte a város. Kun József belényesi születésű miskolci tanár kiváló monográfiájában részletesen bemutatja Belényes történetét a középkortól 1940-ig. Ő írta, hogy Belényesből már csak egy pici plusz hiányzott volna ahhoz, hogy szabad királyi várossá váljon…

– A beszélgetést azzal kezdtük, hogy rólad fogunk beszélni, de szinte végig Belényesről volt szó. Ennyire összefonódott az életed a várossal?

– Ennyire. A mostani munkámmal elkapott az a buzgóság, hogy ki akarom hozni a porból és a feledésből Belényes középkori múltját és igazi eredetét.

A könyvem címe is erre utal: Beiuș fără retuș – Belényes retus nélkül. Az igazságot próbálom bemutatni a fennmaradt tévhitekkel szemben. A múzeumban például sokáig ki volt állítva, hogy Belényesben áll egy ház, amelyben Vitéz Mihály megszállt 1600-ban, amikor Bécsbe ment. Ez nem igaz. A belényesi belváros legrégebbi fennmaradt épülete a római katolikus plébánia, ami 1740 körül épült – majdnem 150 évvel később. A Szent Ágota-templom vagy kolostor pedig, ami a református-katolikus temető domboldalán állt, az 1400-as évekre nyúlik vissza, Scolari püspök idejére. 1600-ból származó épület egyáltalán nincs Belényesben.

Ugyancsak elterjedt tévhit, hogy Belényest 1263-tól datálják. Ez egy elírásból ered: a váradi káptalan oklevelein szereplő Ivan Vayvoda de Bivinis bejegyzés nem 1263-ból, hanem 1363-ból származik. Fejlődési és civilizációs szinteket kell mérnünk, ráadásul az 1241-es tatárjárás mindent elpusztított a környéken, akkor még a Bélavár sem állt. Mégis 2013-ban emlékérmet verettek a város 750 éves dokumentált fennállásának örömére – ami sajnos történelmileg nem megalapozott.

A munkám szerencsére megengedi, hogy a dokumentálással behatóan foglalkozzak. Úgy gondolom, hogy a régi Belényes fotóanyagának az egyik legnagyobb gyűjteményét sikerült összehoznom: közel 200 régi képeslap, fotó, litográfia és dokumentum van a birtokomban, amelyeket digitalizáltam, restauráltam és retusáltam.

A fényképekhez mint történelmi dokumentumokhoz ugyanúgy ragaszkodom, mint az írott forrásokhoz. A célom továbbra is az, hogy a fotográfia és az írás eszközével megőrizzem a Fekete-Körös völgye és Belényes múltját, embereit és történeteit az utókor számára.