A díjátadóra nem készült beszéddel, mert nem gondolta, hogy az ő nevét mondják ki Budapesten. Átvételekor szerényen arra gondolt, hogy ez a siker nem kizárólag az övé, hanem mindazoké, akik hozzájárultak az előadás megszületéséhez, akikkel együtt létrehozták a Sopro – Suttogás a sötétben című előadást. Moldován Blanka, a szatmárnémeti Harag György Társulat színművésze számára az elismerés fontos szakmai visszajelzés, ugyanakkor emlékeztető arra, hogy a színpadon soha nem szabad abbahagyni a keresést.

Már a beszélgetés első perceiben feltűnik Moldován Blanka közvetlensége. Mosolyogva válaszol, készségesen idézi fel a történteket, és akkor sem próbálja nagyobb szavakkal megfogalmazni az érzéseit, amikor szakmai pályafutásának egyik fontos elismeréséről kérdezzük. A Sopro – Suttogás a sötétben című előadásban nyújtott alakításáért ő kapta meg a legjobb női epizódszereplőnek járó Színikritikusok Díját. Ez a szatmárnémeti Harag György Társulat első ilyen elismerése, így a díj a művésznő személyes örömén túl a társulat történetében fontos mérföldkő. Moldován Blanka számára ráadásul nem csupán a díj, hanem már a jelölés is váratlan és megtisztelő volt.

„Ezek olyan dolgok, amelyekre az egyetemen úgy gondol az ember, hogy kik azok, akik megkapják ezeket a díjakat, kik azok, akiket jelölnek” – idézi fel. Korábban elképzelni sem tudta, hogy egyszer ő is azok között lehet, akiknek a munkájára a szakmai kritikusok felfigyelnek, ezért jólesett számára a visszajelzés, amelyet a romániai és a magyarországi színházi szakmától kapott, majd alázatosan hozzáteszi: „ezt nem kaptam volna, ha nincsenek mellettem a kollégák a színpadon, és a stábtagok, akik részt vettek ebben a munkában”. Hálával gondol mindazokra, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az előadás jól sikerüljön, ezért a díjat a közös munka elismeréseként értékeli.

Egy szöveg, amelyben újabb és újabb rétegek tárulnak fel

A Sopro – Suttogás a sötétben próbafolyamata már az első pillanatban, sőt a szövegkönyv olvasásakor is különleges élményt jelentett számára. Érzékeny, ugyanakkor pontos, okos és önreflexív szöveg, amely Bocsárdi László kezei között nem szűnt meg a színészek számára újabb és újabb rétegeket és mélységeket, lehetőségeket ajánlani. A rendezővel nem először dolgozott együtt: ez volt a negyedik alkalom, hogy egy általa rendezett előadásban játszhat. Mint mesélte, nagyra értékeli Bocsárdi színházszemléletét, valamint azt, ahogyan a szöveggel foglalkozik. Számára a szöveg nem egyszerűen megtanulandó mondatok sora, ugyanis minden szónak, minden gondolatnak és minden megfogalmazásnak jelentősége van. „Mindig azt gondolom, hogy valamilyen oka van annak, hogy bizonyos szövegek oda vannak írva, és úgy vannak odaírva, ahogyan” – fogalmaz.

A próbák során azt érezte, hogy a szöveg és az előadás egyre több rétege válik láthatóvá. Nem azért, mert előre tudták, hova jutnak el, hanem mert mindenki kíváncsian, nyitottan és nagy energiával dolgozott. Próba közben soha nem jut eszedbe, hogy díj vagy sem, egyszerűen örülsz a hibáknak, az igazságoknak, a pillanatoknak, a felfedezéseknek, amelyeket a közös munka napról napra kínált.

„Nagyon emberi próbafolyamat volt” – mondja, és a beszélgetés során többször visszatér ehhez a gondolathoz. Az előadás egyik legfontosabb kihívását számára az igazgatónő és az élete szerelme közötti jelenet jelentette. Ezt a részt technikai és érzelmi szempontból összetettnek tartotta, és jó élmény volt számára, ahogyan Bocsárdi Lászlóval és kollégájával, Nagy Csongorral együtt alakították ki a jelenetet.

Mint fogalmazott, az igazgatónő figurája azért izgalmas, mert nemcsak egy színház vezetőjeként jelenik meg, hanem színészként is megmutatkozik. A nézők különböző drámák részletein keresztül láthatják őt más-más szerepekben: Izabelként, Olgaként a Három nővérből, Antigonéként, majd Berenikéként Racine tragédiájában. Moldován Blanka ezekben a figurákban közös vonást fedezett fel. Mindegyik nő olyan élethelyzetbe kerül, amelyben valamit vagy valakit el kell engednie. Van, aki a saját életével szembesül, más egy emberi kapcsolatot, egy számára fontos embert vagy éppen a szerelmét kénytelen elengedni. Ez a motívum személyesen is megérintette, úgy érzi, a szerepekben megjelenő kérdések az ő életében ugyanúgy munkáltak, így az alakítások felépítése nemcsak színészi feladatot, hanem önmagával való szembenézést is jelentett.

Nagybányától Szatmárnémetiig: találkozás a színházzal

Moldován Blanka nem készült színészi pályára. Nagybányán nőtt fel, ahol nem volt magyar színház, így a Harag György Társulat előadásait évente mindössze néhány alkalommal láthatta. A társulatnak bérlete volt a városban, és ezek a vendégelőadások jelentették számára az első találkozásokat a magyar nyelvű színházzal. Gyerekkorában nem dédelgetett olyan álmokat, hogy egyszer színész lesz, jelmezekbe öltözik, és színpadon áll. Diákként bekerült egy színjátszócsoportba, és versmondóversenyeken vett részt. A zsűriben lévő színészek többször megkérdezték tőle, gondolt-e már a színészi pályára, de akkor még határozott nemet mondott.

A változást egy színházi fesztivál hozta el. Tizenegyedikes volt, amikor az Atelier fesztivál Nagybányára költözött, és tíz-tizenkét napra a város a színház különleges találkozóhelyévé vált. Naponta három-négy előadást láthatott, különböző országokból és különböző színházi hagyományokból érkező társulatok produkcióit, így ez idő alatt más nyelvekkel, a színház számtalan formájával és megközelítésével találkozott. Megismerte többek között a mozgásszínházat és rádöbbent arra, milyen sokféleképpen lehet színházat játszani. „Egy kicsit belehabarodtam, és eldöntöttem, én ezt megpróbálom” – mesélte mosolyogva.

Családja támogatta elhatározásában, így egy évvel később Marosvásárhelyre felvételizett, felvették, és öt éven át a színművészeti egyetemen tanult, ahol Tompa Klára osztályába került. Az egyetemi éveket különleges időszakként idézi fel, mert kezdetben kevés ismerete, tapasztalata volt a színház működéséről, a próbafolyamatokról és az előadás megszületéséről. Egy olyan világ tárult fel előtte, amelyet meg akart ismerni. Az egyetemet utazásként élte meg, kérdései voltak, válaszokat keresett, és új dolgokat fedezett fel. Ma is úgy érzi, hogy ez a kíváncsiság a színészi munka egyik legfontosabb mozgatórugója. Tanárai és mesterei, köztük Tompa Klára, Bányai Kelemen Barna, Gáspárik Attila, Pap Éva, valamint András Lóránt és Bíró József fontos szerepet játszottak abban, hogy oda jusson, ahol ma van, többdíjas színésznő lett.

Az egyetem elvégzése után a Harag György Társulat akkori vezetője megkereste, mondván: szívesen látnák a társulatban. Blanka örült a lehetőségnek, hiszen pályakezdőként nem gyakori, hogy egy színház ajánlatot tesz egy fiatal színésznek. Örült, hogy Szatmárnémetibe hívták, ugyanis édesapja szatmári születésű, és gyermekkorában gyakran járt a városban, a nagymamájánál. Ma már otthonosan érzi magát a társulatban és a Szatmárnémetiben. A színházi közösség hamar befogadta, a város pedig az évek során egyre ismerősebbé és otthonosabbá vált számára.

„A szövegtanulás nem művészi feladat”

Több mint egy évtizede dolgozik színészként, ugyanis 2015-ben végezte el az egyetemet. Ha arról kérdezik, mi jelenti a legnagyobb nehézséget a szakmában, nem a szövegtanulást említi, pedig a kívülállók többnyire azon csodálkoznak, hogyan tudnak a színészek nagy terjedelmű szöveget megjegyezni. Blanka szerint ez a munka kisebbik része, hiszen a próbák során ugyanazokat a mondatokat különböző hangsúlyokkal, helyzetekben és érzelmi állapotokban számtalanszor elmondják, ízlelik, próbálják, így a szöveg fokozatosan beépül a színész idegrendszerébe, mozdulataiba és az előadás egészébe.

Az igazi feladat, minden pillanatban jelen lenni a színpadon

A színház élő műfaj: nincs lehetőség visszapörgetni egy jelenetet, kijavítani egy mondatot, majd újra nekifutni. Ami a színpadon történik, annak abban a pillanatban kell megszületnie. A színész a hangját, a testét, a gondolatait és az érzelmeit adja a figurához, ezért a szerep és a saját személyisége között óhatatlanul kapcsolat alakul ki – meséli.

A művésznő szerint a munka egyik legérzékenyebb része: megtalálni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek hitelessé teszik a figurát. Ehhez a kollégáknak meg kell nyílniuk egymás előtt, és olyan személyes tartalmakat kell megmutatniuk, amelyek nem feltétlenül könnyen hozzáférhetők. A másik nagy kihívás, hogy az előadás hosszú távon friss maradjon, hogy huszadjára is tudjon új felismeréseket adni. Egy kolléga más hangsúllyal mondott mondata, egy váratlan reakció vagy egy apró változás új megvilágításba helyezhet egy jelenetet. Blanka kifejezetten szereti ezeket a „heuréka-pillanatokat”.

Az anyaság felszabadító ereje

Blanka életében az anyaság jelentős változást hozott. Korábban szinte kizárólag a színészi hivatása határozta meg az önmagáról alkotott képet. Azt csinálta, amit igazán szeret, a munkája pedig nem foglalkozás, hanem a személyiségének meghatározó része volt. Édesanyaként új szerep került életének középpontjába, és mint mesélte, szereti ezt a „szerepet”, és élete egyik legszebb és legfontosabb részeként tekint rá.

Visszatérve a színházba, észrevette, hogy valami megváltozott benne, kevésbé volt görcsös, bátrabban mert ötleteket javasolni, szabadabban próbált, könnyebben kísérletezett, és egyértelművé vált: kisfia biztos pont lett számára, és a színházi munka felszabadultabbá vált. A gyermeki szabadságból a próbatermekbe is visz magával. Az anyaság megtanította, hogy ne csak a teljesítmény súlya alatt dolgozzon, és merjen kíváncsian, nyitottan és szabadon jelen lenni.

A közönség is partner a játékban

Minden előadás más, és minden este új helyzetet teremt. A színész magával viszi az aznapi tapasztalatait, érzéseit, gondolatait, és többnyire nem zárja ki a külvilágot. A közönség reakciói, a partnerek válaszai és az adott pillanat hangulata alakíthatják az előadást. Ez az élő, megismételhetetlen találkozás az egyik oka annak, hogy számára minden este új kihívás.

Nagyra értékeli a szatmárnémeti közönséget, úgy látja, hogy sokan járnak színházba, és az elmúlt tíz évben a nézők egyre nyitottabban fogadták a különböző műfajú és szemléletű előadásokat. Mint meséli, néha felismerik az utcán, a piacon művésznőként szólítják meg, amit kedves gesztusnak tart. A színházi munka számára nem a külső elismerésről vagy a népszerűségről szól, hanem a próbákról, a keresésről és arról, hogy esténként újra és újra létrejöjjön valami közös a színpadon és a nézőtéren.

A díj nem lezárás, hanem egy újabb kezdet

A Színikritikusok Díja nem az első elismerés, amelyet Moldován Blanka pályafutása során vehetett át. A Sopro – Suttogás a sötétben előadás a kisvárdai színházi fesztiválon szintén sikert aratott: elnyerte a fesztivál legjobb előadásának járó díjat, ő pedig átvehette a legjobb női epizódszereplőnek járó elismerést. A Harag György Társulatban töltött első évének végén megkapta a Harag György-díjat, amelyet a társulat és a vezetőség szavazatai alapján ítéltek neki. Tíz évvel később, a tavalyi évad végén ismét ezzel a díjjal ismerték el a munkáját. Ezek az elismerések a kollégái visszajelzését is jelentik.

Más érzés, amikor egy szakmai zsűri értékel, és más, amikor azok mondják, hogy jól dolgozott, akikkel nap mint nap együtt van a színpadon. A nemrég kapott díj újfajta visszajelzést jelent számára. Azt bizonyítja, hogy egy erdélyi magyar társulat munkája felkeltheti és felkeltette a magyarországi színházi szakma figyelmét. Blanka nem szeretné, ha az elismerés lezárna benne egy folyamatot. A díjat elhelyezte a polcon, büszke rá, és fontos számára az emlékezés szempontjából. Az elismerést fontos állomásnak, nem végpontnak tekinti.

„Azt kívánom, hogy ne záruljon le bennem a keresés folyamata” – fogalmazza meg talán a beszélgetés legfontosabb gondolatát. Mint meséli, azt szeretné, ha a díj után is ugyanazzal a szeretettel, munkakedvvel és kíváncsisággal vágna neki egy új szerepnek, mint korábban, mert egy sokszor eljátszott jelenet tartogathat új felismerést, egy korábban nehezen megközelíthető figura egyszer csak közel kerülhet a színészhez, és egyetlen pillanat új értelmet adhat az előadásnak.