Idén tavasszal jelent meg AG Weinberger nagyváradi születésű gitáros tizedik stúdióalbuma, a Sharing, amelyet a The Vagabunds társaságában rögzített, és megjelenése óta nemzetközi vonalon is jelentős sikereket ért el, Amerikában például a kereskedelmi rádiók műsoraiban folyamatosan a lejátszási listákon szerepelnek a lemez dalai. Weinberger Attilával legutóbbi marosvásárhelyi koncertje előtt ültünk le beszélgetni a címválasztástól az új album hazai fogadtatásáig terjedő skálán, de a két végpont között természetesen sok érdekes sztori is szóba került, amivel AG Weinberger immár négy évtizedet felölelő karrierje során szembesült.

– Sharing, azaz Megosztás a címe a tizedik lemezednek. Milyen koncepció húzódik a címválasztás hátterében? Mert többféleképpen is lehet értelmezni magát a kifejezést.

– Ez a lemez valójában nem is volt betervezve, de mielőtt belemennénk abba, hogy miért és hogyan készült végül el, és ha már konkrétan a cím, a Sharing különböző jelentéseivel indítottuk ezt a beszélgetést, akkor leginkább úgy tudnék fogalmazni, hogy egy magamba forduló, önkritikus periódus utáni felébredés áll elsődlegesen ennek hátterében, amikor át kellett gondolnom ezt az egész ego ügyet, a büszkeség és a méltóság fogalmait, és ezeket igyekeztem egy olyan ötvözetbe, mintegy alkimista módon egyensúlyba hozni, hogy ebből végül egyfajta megosztás lett, ami ugye az angol kifejezés egyik jelentése. Mert közben sok mindent megosztunk, mindenféle értelemben, elég, ha csak a közösségi médiára gondolunk, de ezzel sajnos együtt jön a napjainkra jellemző társadalmi helyzet, meg az egész emberiség helyzete, ami egyáltalán nem mentes egyfajta toxikus előjelű nárcisztikus hozzáállástól, amivel hát majdnem mindannyiunk küszködik, ha bevalljuk, ha nem, mert ugye – hogy egy másik angolból átvett kifejezést használjak –, ez valahol elengedhetetlen az ún. image fenntartása érdekében. Ezekre a dolgokra szerettem volna első körben reflektálni valamilyen szinten, és ugyanakkor eltávolodni ettől az ego-dologtól, mert hát szeretek úgy gondolni magamra, hogy megvagyok enélkül is, nincs szükségem arra, hogy tükörbe nézzek ahhoz, hogy magam validáljam, hanem beérem azzal a tartalommal, ami belül van.

Röviden, valahogy ezen dolgok körül állt össze a Sharing alapkoncepciója, ami – ismétlem – valójában el sem kellett volna készüljön. Ugye nekem 2025-ben volt egy évfordulós évem, ráadásul, ha szabad így fogalmaznom, akkor dupla jubileumi év volt a tavalyi, 60 év életkor és 40 év karrier. Én pedig ezt a kettős évfordulót teljesen másképp akartam megünnepelni, mint egy új lemezzel, ezért inkább egy teljesen más műfaj felé fordultam, egészen pontosan egy színdarabot írtam, ami viszont egyben nagyon személyes vonatkozásokra építkezik. Rólam szól ugyanis, de egyáltalán nem úgy, ahogy ezt első hallásra gondolnák az emberek, hanem életem egyik nagy mulasztását írtam bele: egy apa levele, aki nem igazán volt apja három gyerekének. Én valóban nem voltam egy tipikus apa, tehát nem voltam eleget a gyerekeimmel, életvitelem miatt hiányoztam gyakorlatilag az életükből. Ez a színdarabírás elég sok energiámat lekötötte, de aztán jött a feleségem és mondta, hogy mégis hogyan képzelem ezt az egészet, itt mégiscsak egy dupla évfordulóról van szó, erre nincs új lemez. Én erre első körben azt mondtam, hogy ugyan minek, hisz mindenki ezt csinálja ilyenkor, én meg biztosan nem állok be ebbe a sorba, különben is, bizonyos értelemben elszakadtam egy ideje ettől az egésztől, így ötletem sem volt, hogy kivel tudnám elkészíteni és felvenni ezt az új anyagot. Végül a feleségem győzött, de ahhoz a csillagok szerencsés együtt állása is kellett, ugyanis egy adott pillanatban felhívott Kovács Norbi barátom, aki nagy lelkesedéssel mondta, hogy figyelj már, AG, van itt Vásárhelyen egy jó kis stúdió, hát mikor jössz már, hogy nézd meg, próbáld ki. Ez volt az a pillanat, amikor komolyan kezdtem gondolkodni azon, hogy mi lenne, ha mégis beleállnék ebbe az egész lemezkészítés dologba. Tavaly júliusban el is kezdtem egy-két gondolattal játszadozni, röviddel ezután össze is állt két-három dal, aztán elmentem Marosvásárhelyre és elkezdtük fölvenni ezeket. Innen számítva decemberig egy folyamatos ingázás volt az életem Bukarest és Vásárhely között, folyamatosan vettük fel a dalokat, csiszolgattuk, megspékeltük ezzel-azzal, konstruktív vitákat folytattunk, és végül elkészült egy albumra elegendő anyag. Ekkor szembesültem azzal, hogy jó-jó, de ezt ki fogja kiadni? Nekem karrierem során igazából sosem volt egy tőkeerős szponzorom, mögöttem soha nem állt egy nagy lemezkiadó cég, szóval ötletem sem volt, hogy mi legyen tovább. Aztán ezen a ponton megint bejön a szerencsés csillagzat, mert találkoztam egy barátommal, akinek régebben egy ilyen CD- és hanglemeznyomó gyára volt, ebből kifolyólag még ma is megvannak a kapcsolatai, ő meg mondta, hogy hát akkor beszél valakikkel. Aztán ezek a bizonyos valakik el is hívtak egy beszélgetésre, ahol azzal szembesültem, hogy a világ egyik legnagyobb kiadója romániai fiókvállalatának képviselőivel ülök egy asztalnál. El kell mondjam neked, hogy életemben még soha nem volt ilyenben részem, hogy egy ekkora kiadó érdeklődjön a zeném iránt, eddig minden lemezem a saját kis kiadómnál adtuk ki, és nem is gondoltam volna, hogy ezen a szinten létezik érdeklődés ez a fajta zene iránt. Viszont ezek szerint mégis, így végül a Sharing lemez az Universal Music Romania lemezkiadónál jelenhetett meg.

– Meg kell mondanom neked, hogy személy szerint hálás vagyok a feleségednek, amiért meggyőzött, hiszen téged elsősorban zenészként, pontosabban blueszenészként ismerünk, de ha már itt tartunk: 2026-ban mit is értünk blueszene alatt, és mennyire helytálló még ez a címkézés? Vegyük példaként a te helyzeted, és itt zárójelben megjegyzem, hogy Bill Kapitány sajnálatos távozása okán megjelent mindenféle emlékező és tisztelgő írás, egyik ilyenben pedig egy humoros kritériumrendszer, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy az embert blues zenészként elfogadják. Az egyik sarkalatos megállapítás, hogy nem csak afrikai-amerikai emberek játszhatnak blues-t, de nagyon sokat segít, ha csak azt követően kezd bele az illető egy ilyen karrierbe, ha például lelőtt már legalább egy embert Memphisben. Na szóval, te hogyan állsz ezzel a dologgal európai fehér emberként? Lelőttél esetleg valakit Memphisben?

– Érdekes dolog, amit most felvetettél, de le szeretném szögezni, hogy én sosem tartottam magam blueszenésznek. Az, hogy a blues fogalma ilyen tág lett és az évek során ilyen könnyen és demokratikusan hozzáférhető lett bárki számára, az még nem azt jelenti, hogy az így létrejövő, bluesként címkézett zenében érték is van. Itt ugyanaz a helyzet, mint a jazz esetében, mindkét műfaj valójában egy konkrét népcsoportnak, egy konkrét történelmi időszakban létre jövő kifejezésmódja volt. Azt is megkockáztatnám, hogy a blues elsődleges jelentősége nem is a zenében, hanem sokkal inkább a szövegben rejlik. Ha megnézzük a második világháború előtti, az ún. pre-war blues énekeseket, akkor nagyon könnyű felfedezni a párhuzamot ezek között a blueselőadók és a reneszánsz kor trubadúrjai között. Mert mit is csináltak a blueselőadók a múlt század 20-as, 30-as éveiben? Mondjuk Blind Lemon Jefferson, Robert Johnson? Járkáltak faluról falura, városról városra, és elmesélték, hogy mi történik két határral odébb. Ők voltak az ilyen hírmondók, és még egy fontos céljuk volt: nőket, na meg pénzt szerezni. Tehát ebben nincs semmiféle olyanfajta marxista szagú elmélet, hogy egy rabszolgasorból lévő nép felszabadulásának a művészi kifejezése. Ez egy baromság. Ők már rég fel voltak szabadulva, mire elkezdődött ez az egész. Persze, aztán jöttek a 40-es évek, és akkor már megváltozott valami, mert a blueshoz hozzátettek olyan hangszereket, ami a swing zenekaroknak volt a sajátja, mint például a nagybőgő és a dobszerkó, de alapvetően a blues esetében maga a forma nagyon egyszerű, három akkord volt az egész, így sokkal inkább a szövegen volt a hangsúly. Ezért van az, hogy szerintem mára a blues szellemiségét sokkal inkább a hip-hop előadók vették át, mint teszem azt, a gitárvirtuózok.

Persze, simán elfogadható, hogy a kedves közönség ezekbe a gyökerekbe túlságosan ne gondoljon bele, és ha meglát valakit a színpadon egy Fender Stratocaster gitárral, amin valaki amolyan Jimmy Hendrix-stílusban játszik, akkor az már blues, és bizonyos értelemben ezzel a világon semmi baj nincs. Mert valóban a 40-es évektől a blues megváltozott, egyre hangsúlyosabb szerephez jutott a ritmika, aminek nem utolsósorban gazdasági okai is voltak. Mert mi is történt pontosan? Egész egyszerűen rájöttek arra, hogy az emberek elsősorban táncolni szeretnek, és aki táncol és ettől boldog, az többet is fizet. És akkor így megjelent a Rhythm & Blues, de nem az, amit ma hívnak R&B-nek, hanem az a Muddy Waters-es Rhythm & Blues. Jöttek a Sonny Boy Williamson-ok, a második generációs blues zenészek, és ha már itt tartunk, akkor mindezeket a változásokat illusztrálandó, engem már úgy tartanak számon, hogy én a hatodik generációhoz tartozom. Annak ellenére, hogy én sosem tartottam magam blueszenésznek, rám ezt a címkét tulajdonképpen a sajtó akasztotta, én meg nem tiltakoztam.

– Minden bizonnyal nem teljesen alaptalanul, hisz karriered során elég sok időt töltöttél Amerikában, azt is tudom, hogy B. B. Kinggel is egy időben jóban voltatok, és ha már itt tartunk, akkor a minap olvastam, hogy az új lemezed dalait játsszák a tengerentúli kereskedelmi rádiók is, Maine-től kezdve Texason át Kaliforniáig, és ez szerintem önmagában hatalmas fegyvertény. Hogyan sikerült ezt elérni egy romániai, elsősorban erdélyi zenésznek? Kellettek hozzá a régi kapcsolataid, vagy teljesen másról van szó? 

– Egyetértek azzal, hogy nem teljesen alaptalan, én valóban innen indultam, mert a 80-as években, amikor ezt elkezdtük, ez egyfajta disszidenciának minősült. A kommunista világban azt hittük, hogy a szabadság zenéje a blues, mert jöttek ezek a lemezek, de nem volt igazán más információnk. Akkoriban én 15-16 évesen elkezdtem ezzel behatóbban foglalkozni és arra jöttem rá, hogy nem feltétlenül erről szól, de attól még beleálltam és megtanultam egy érdekes zenei szótárt, de aztán végül másfelé mentem. Ezzel nem akarom a saját hagyományomat megtagadni, de már viszonylag korán azt állítottam, hogy a blues egy klisévé vált és lassan már senkit sem érdekel, hogy ugyanazokat a riffeket játssza egyik vagy másik zenekar, hogyha ebben nincs valamilyen fajta személyiség. Ezt egyébként Amerikában is pont ugyanígy tapasztaltam.

Ami a lemezt illeti, nekem a Nashville Calling óta, amit 2004-ben vettem föl Nashville-ben, minden lemezem bekerült a Top 50-es listába, és ezzel bekerült a rádiós körforgásba. Ilyen a Mighty Business, a Reborn, és most a Sharing. Ez lehet azért történt így, mert – és ez most tudom, hogy nagyképűségnek fog tűnni - bennem nincs meg az a fajta frusztrált provincializmus, ami arra ösztönözne, hogy mindenképp hasonlítani akarjak másokra, hogy úgy akarjak játszani, mint azok A Nagyok. Szerintem én úgy születtem, hogy az vagyok, ami, és ami belülről jön, azt igyekszem a zenémbe is belevinni. Ezt amúgy nem is én mondom magamról, hanem volt egy nagyon komoly blueszenész, gitáros a 70-es, 80-as években, Son Seals, akivel volt szerencsém jó barátságba kerülni. Ő egyébként egy rendkívül művelt afroamerikai ember volt, Hegelről meg Wittgensteinról beszélgettünk, és ha szabad egy vicces felütéssel illusztrálnom, akkor azt mondom, hogy ez viszonylag ritka dolog, mert a blueszenész kollégák között Amerikában ma is szép számmal akad olyan, aki se írni, se olvasni nem tud, és már csak ezért sem lehetek blueszenész ugye, mert nekem viszont megy valamilyen szinten mindkettő. Visszatérve Son Seals-re, amikor egyszer nála voltam Chicagóban, ahol a North Clark sugárúton lakott, akkor mondta, hogy nagy különbség van aközött, hogy valaki csak benne van valamiben, vagy valaki tényleg abból a valamiből van. Azóta ezt észben tartottam, mert valóban találó az én esetemben, hisz születésem óta nem ment nekem a provinciális, kicsinyes és bármilyen apróságra rágörcsölő gondolkodás. Ezért kellett eljönnöm Nagyváradról, ezért kellett felfedeznem a világot, mert nekem szűk volt az a cipő, lehet, nem véletlen, hogy ötvenes lábam van. Ezért mentem Amerikába, ugyanakkor sosem éreztem szükségét annak, hogy riffeket gyártsak csak azért, hogy engem ezáltal valaki „validáljon”, hanem meggyőződésem, hogy egyszerűen csak megpengetem, ettől pedig elhiszik nekem azt, hogy ott belül is az van, ami. Ez persze nem az én érdemem, arról van szó valószínű, hogy egyszerűen így születtem, ezt kaptam útravalónak. És valahol ebben keresendő az oka, hogy miért játsszák a dalaimat az amerikai rádiók: azért, mert valószínűleg hitelesek.

– Azt hiszem, értem, de mi a helyzet B.B. Kinggel?

– B.B. Kinggel nagyon jó viszonyba kerültem egy adott pillanatban, sokat jártam a Las Vegas-i házában, ahol rengeteg híressé megfordult, nem csak zenészek, hanem színészek, sportolók, egyik szomszédja nem más, mint Mike Tyson, szóval zajlott ott az élet, folyamatosan történt valami. Ezeken a kerti partikon aztán megismerkedtem a B.B. saját cégének a menedzserével, akit úgy hívtak, hogy Laverne Tony. Egy idő után elkezdtem bejárogatni a céghez is, sokat beszélgettünk, nagyon értelmes volt, és hát egy adott pillanatban nyilván rákérdeztem, hogy mi lenne, amikor B.B. King újra Las Vegasban lép fel – minden évben 3-4 koncertet adott Mandalay Bay-ben a House of Blues-ban –, akkor esetleg nem-e lehetne egy ilyen alkalommal egy-két számot felvenni vele, vagy ami még jobb lett volna, hogy neadjisten együtt játszhassunk? Mert tudták, hogy ki vagyok, hallották a lemezeim, láttak különböző klubokban játszani stb. Laverne ekkor azt mondta, hogy „Honey, egy blues műsor azt jelenti, hogy fekete zenészek játszanak fehér közönségnek. Meg különben is, itt nincs idő személyes audíciókra, nincs időnk téged kipróbálni, a helyzet az, hogy itt egy senki vagy. Ne haragudj.” Ez egy nagyon korrekt válasz volt az ők szemszögükből, egyrészt azért, mert a bizniszmodell teljesen más ott, másrészt azt is tudni kell, hogy ez a generáció még a szegregációs kultúrában nőtt fel, úgyhogy tökéletesen meg tudtam érteni. Azt is hozzátette, hogy persze, ha egyszer ellátogatunk a te országodba, ahol ismernek téged, ott semmi akadálya nem lesz annak, hogy B.B. színpadra álljon veled. Sajnos ez már nem történt meg.

– Az kétségtelen, hogy idehaza ismert vagy, ezért meg is kérdezném, hogy az eddigi visszajelzések alapján milyen volt a Sharing itthoni fogadtatása? Készülsz esetleg turnézni is az új anyagal?

– Nagyon szívesen fellépnék bárhol az új lemezzel, de én nem kezdeményezek semmit, csak várom a meghívásokat, nehogy a végén még azt mondja valaki, hogy visszaélek a funkciómmal (Weinberger Attila „civilben” a Román Kulturális Intézet alelnöke – szerk.). Komolyra fordítva a szót, az eddigi fogadtatása nagyon jó, írnak róla, többnyire pozitívan, viszont az, hogy a rádiók ingerküszöbét miért nem éri el, arra nem tudom a választ. Mert beszéltük ugye azt, hogy megjelenése óta bekerült a Top 50-be, ezért játsszák ugye Amerikában is a rádiók, itthon viszont valami miatt mégsem. Zajlik közben egy másfajta promóció is, benne van mindenféle katalógusban, meg aztán ott vannak az erre szakosodott cégek, az én esetemben a Blind Racoon, akik Buddy Guy promóciójával is foglalkoznak egyebek között és én a Nashville Calling lemezem óta vagyok velük kapcsolatban, de itthon ez a része mégis nehezebben működik. Hogy miért van ez így? Nem tudom erre a választ, nem értek az új trendekhez sem, viszont a régi iskola képviselőjeként úgy látom, hogy ha van egy lemez, amely valamilyen szinten sikeres, akkor azt el kellene adni. Ennyire egyszerű, de valami miatt mégsem az.