Miben rejlik a népmesék varázsa? Hogyan segítenek gyermekkorban az érzelmek és a belső konfliktusok felismerésében? Hogyan fejlesztik az árnyalási – és problémamegoldó képességet, és miért rajongunk értük felnőttként is? A magyar népmese napja alkalmából Veress Vaszi Enikő alkotó-fejlesztő mesepedagógussal, mentálhigiénés szakemberrel kerestük a válaszokat.

1859. szeptember 30-án született Benedek Elek, a nagy mesemondó. A Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére 2005-től ezt a napot ünnepeljük a magyar népmese napjaként: a cél, hogy a történetek fennmaradjanak, és a bennük élő bölcsesség továbbhagyományozódjon a jövő generációinak.

A népmeséket nem lehet kinőni – mondják. És a többség valóban hasonló élvezettel olvassa vagy nézi őket felnőttként is, akárcsak gyermekkorban. Kevés olyan történet van, amely egy egész életen át elkíséri az embert, teszi pedig mindezt úgy, hogy minden életszakaszban újat tud mutatni. A népmesék viszont épp ilyenek. De miben rejlik a varázsuk? Hogyan segítenek gyermekkorban az érzelmek és a belső konfliktusok felismerésében? Hogyan fejlesztik az árnyalási – és problémamegoldó képességet? Végül de nem utolsó sorban pedig: miért rajongunk értük felnőttként is? Veress Vaszi Enikő alkotó-fejlesztő mesepedagógussal, mentálhigiénés szakemberrel kerestük a válaszokat.

– Miben rejlik a népmesék különlegessége a szerzői mesékkel szemben, ha a gyerekek érzelmi fejlődését nézzük?

– A népmese egyik különlegessége a letisztult, szimbolikus nyelve. A népmese a műmesével szemben nem magyarázza az érzelmet, hanem történésbe fordítja. A gyermek nem azt hallja, hogy: „a hős bizonytalan önmagában, ezért szorong”, hanem azt látja, hogy a legkisebb fiú elindul egy ismeretlen úton, félhet is, akadályokkal találkozik, mégis továbbmegy. Ez fontos különbség. A szerzői mesékben gyakran közelebb kerülünk a szereplő belső világához: tudjuk, mit gondol, mit érez, miért viselkedik úgy. A népmese ezzel szemben sokszor külső képekbe, cselekvésekbe és szimbólumokba szervezi a belső történéseket. Ez lehetőséget ad a gyermeknek arra, hogy a saját fejlettségi szintjén „töltse meg” jelentéssel a történetet. Ezért ugyanaz a mese másképpen hathat egy hatévesre, egy tízévesre és egy tizenötévesre.

– Hogyan segítik a népmesék a gyerekeket saját érzelmeik, belső konfliktusaik felismerésében?

– Boldizsár Ildikó meseterapeuta szerint minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja, ami azt jelenti, hogy az emberi élet minden nehézségére, örömére és fordulópontjára létezik egy megfelelő népmese, amely útmutatást vagy gyógyírt nyújthat. A gyermek sokszor nem önmagára ismer rá tudatosan, hanem a mese szereplőjére, vele azonosul: aki vagy ami  szimbolizálhatja az ő vágyait, félelmeit, konfliktusait. És nagyon lényeges, hogy a gyermeknek nem kell tudnia megfogalmazni ezt. A mese dolgozhat úgy is, hogy közben nem kérdezzük, hogy mi történik benne, hogy mi az ő problémája. Hanem inkább a  mesei szereplőről, a történésekről beszélünk. Sőt nem is annyira beszélünk, inkább játszunk vele. A gyermek ilyenkor bár a mese világát játsza el, de közben mégis önmagáról beszél. Ez a meseterápiás munka egyik nagy lehetősége: külső történetté alakítja a belső konfliktusokat.

– A népmesék merev jó – rossz ellentétpárja miként hat a gyerekek „árnyalási képességére”?

– Ez nagyon érdekes kérdés és sokakban felmerülhet. Első látásra valóban úgy tűnhet, hogy a népmese nem árnyal, hiszen ott van a jó és a rossz, a szegény és a gazdag, a legkisebb és a hatalmas, a hős és az ellenfél. És bár elkülöníti a jót meg a rosszat, közben a szereplők cselekedetei mögött gyakran nagyon összetett emberi tapasztalatok vannak, amit szintén megmutat.

És a népmese nagyon egyértelműen megmutatja azt is, hogy egy tettnek következménye van. Ez a gyermeknek biztonságot adhat: van igazságtalanság, van igazság; van bántás, van védelem; van veszély és van lehetőség a megküzdésre.Úgy gondolom, hogy ezzel fel is oldja az ellentétek feszültségét, így a megfelelő életkorban inkább egy stabil erkölcsi-érzelmi alapot adhat, amelyből később kialakulhat a finomabb differenciálás.

– A népmesékben a „jó” mindig számos próbatételt kell kiálljon, hogy elnyerje jutalmát. Hogyan formálja ez a gyerekek problémamegoldó képességét és az érzelmi ellenállóképességét?

– Ez talán a népmese egyik legerősebb sajátossága. A hős ritkán kapja meg azonnal azt, amire vágyik: elindul, akadályba ütközik , talán hibázik is, olykor fél, de mindig segítséget kap, néha veszít, de újra próbálkozik, és végül eljut valahová, célba ér. Ez a szerkezet nagyon fontos üzenetet közvetít: „Az akadály nem feltétlenül azt jelenti, hogy rossz úton vagy, ha elbuktál, nem jelenti azt,hogy nem érhetsz célba”. A gyermek így egy olyan történeti modellt kap, amelyben a nehézség természetes, a félelem nem akadályozza feltétlenül a cselekvést, lehet segítséget kérni, lehet hibázni, lehet újrakezdeni, az első kudarc nem feltétlenül végállomás.

A mesehős nem azért jut el a céljához, mert mindig jól dönt. Hanem gyakran azért, mert amikor valami nem sikerül, folytatja az utat. Ezért én a „jó mindig elnyeri jutalmát” helyett meseterápiás szempontból talán inkább ezt emelném ki: „a történetben a megküzdésnek van értelme.” És ez már nagyon más üzenet. A valóságban sajnos nem mindig a jó győz, és nem minden erőfeszítés kap azonnali jutalmat. A gyermek számára azonban a mesevilágban megélhető egy olyan tapasztalat, amelyre szüksége van, hogy tudatosítani tudja: az erőfeszítésnek lehet értelme.

Kapcsolódó

A mese valósága

Legyen gyermekeinknek, unokáinknak minden nap a mese napja. Mondjunk nekik meséket, készítsük fel lelküket arra, hogy noha a világban jelen van a Gonosz, életünkben a harmónia megteremthető.

Ambrus Attila vélemény

– Mik azok a népmesékben, amiket gyerekként legfeljebb érzünk, de felnőttként értünk meg igazán?

– A mese talán legfontosabb üzenete: a hős nem készen érkezik. Ez az egyik olyan dolog, amit gyerekként inkább átélünk, felnőttként pedig már értelmezni is tudunk. A népmesék hőse nagyon gyakran nem azért különleges, mert eleve erős. A történet teszi azzá. A hős gyakran szegény, legkisebb, elveszített valamit, bántották. Úgy indul útnak, hogy nem tudja mi vár rá, nincsen felkészülve, megérve, felvértezve. De az úton tapasztal, segítséget kap, társakkal találkozik, próbákat él át, akadályokat győz le. Az úton levés folyamatában válik valakivé, olyan helyzetbe kerül, ahol megmutatkozik az énereje.

Gyerekként ebből talán csak annyit érzünk: „Én is képes lehetek rá.” Felnőttként már látjuk mögötte: az identitás nem feltétlenül adottság, hanem részben a megküzdéseink során formálódik. És talán éppen ezért tud egy népmese sokszor sokkal tovább velünk maradni, mint gondolnánk, úgy,hogy közben nem emlékszünk arra, hogy gyerekként pontosan mit jelentett a számunkra.