Szeptember sok családban olyan, mintha január elseje lenne, újrakezdünk, új terveket szövünk, megtöltjük a naptárt, és azt gondoljuk, mostantól mindenre jut majd időnk. A nyári pihenés után azonban könnyű túlbecsülni a saját energiánkat és vállalni többet annál, mint amit néhány hét múlva, már a mindennapok terhe alatt is elbírunk. A tanévkezdés ráadásul a gyerekes családokban különösen sűrű időszak: iskola, különórák, edzések, munka, családi és párkapcsolati feladatok próbálják ugyanabba a napirendbe bepréselni magukat.

De valóban létezik a szeptemberi „újrakezdés”? Miért vagyunk hajlamosak ilyenkor túlbecsülni a saját kapacitásunkat, és hogyan őrizhetjük meg közben a lelki egyensúlyunkat? Erről beszélgettünk Forró-Erős Gyöngyi pszichológus, mentálhigiénés szakemberrel, aki a gyerekes családok szeptemberi terhei kapcsán arra is felhívta a figyelmet: nem biztos, hogy mindarra szüksége van a gyereknek, amit mi felnőttként megszervezünk számára.

– Valóban létezik az a jelenség, hogy szeptemberben egyfajta „újrakezdést” élünk meg, mintha ez lenne az új január?

– Persze, hogy létezik, bár én úgy gondolom, hogy talán túl nagy jelentőséget tulajdonítunk ennek a jelenségnek. Vannak helyzetek, amikor valóban el tudnak szaladni velünk a lovak, de nem föltétlenül egy általános társadalmi jelenségről beszélhetünk. Óhatatlanul igaz, hogy a nyár a szabadságolásoknak, a pihenésnek, a lazább programoknak, a kötetlenebb életvitelnek az időszaka. Amikor pedig újra megkezdődik az iskola, a legtöbb család számára visszatér egy nagyon rendszerezett életforma, és ez főleg az iskolás korú gyerkeket nevelő családokra igaz.

A szülők közül is sokan úgy igazítják a szabadságukat, hogy az egybeessen a gyerek vakációjával, így több minden egyszerre kezdődik újra. De azt is látni kell, hogy a felnőttek jó része nyáron is dolgozik, a szabadság pedig sok esetben mindössze egy-két hét. Nagyon kevesen vannak, akiknek az egész nyár a lazulásról szól, majd szeptemberben jön egy nagy „restart”.

Ettől függetlenül a jelenség valóban ismert, csak nem biztos, hogy ennyire általános társadalmi jelenségként kellene kezelnünk. Ha valaki például nyáron dolgozik, és ősszel megy el a nagy szabadságára, számára éppen akkor következik be ez a váltás. Vagyis inkább azt mondanám: mindig, amikor egy hosszabb, pihentetőbb időszakot tudunk magunk mögött, jön egyfajta visszarázódás.

– Ez lelkileg is igényelhet egyfajta ráhangolódást?

– Természetesen. Egy nagyobb szabadságos időszak után újra vissza kell rázódnunk a rendszerbe, és ehhez lelkileg is kell egy kis átmenet. Ugyanakkor éppen itt érdemes óvatosnak lennünk, mert amikor kipihentek vagyunk, egészen másképp látjuk a saját lehetőségeinket, erőnket és kapacitásunkat. Az elképzeléseinkkel önmagában még nincs baj, de könnyen előfordulhat, hogy magunk felé olyan ígéreteket és vállalásokat teszünk, amelyekben egy kicsit elrugaszkodunk a realitástól. Túlbecsüljük a saját képességeinket, erőnket, kapacitásunkat.

Kapcsolódó

Tíz egymást követő szabadnapra van szükségük a romániai munkavállalóknak a feltöltődéshez (SZAVAZZ!)

A romániai munkavállalók úgy vélik, hogy átlagosan tíz egymást követő szabadnapra – beleértve a hétvégéket is – van szükségük ahhoz, hogy energiakészleteiket teljesen feltöltsék.

pihenőszabadság szabadnapok munkavállalók felmérés

Pihent állapotban másképp gondolkodunk és másképp érzünk, mint amikor már rajtunk van a teher súlya. Amikor például bevállalunk egy nagyobb munkát, könnyen lehet, hogy nem kalkuláljuk bele, hogy egy hónap múlva, amikor ez a munka még javában tart, már fáradtabbak leszünk. Pihenten könnyebben mondjuk azt, hogy „ezt is meg tudom csinálni”, miközben később már egészen másképp fogjuk érezni ugyanazt a terhelést.

– Hasonló ez ahhoz, mint amikor január elsején megfogadjuk, hogy mostantól minden másképp lesz?

– Pontosan. Ilyenkor jön az érzés, hogy „most már mindenre képes vagyok, mindent megoldok”. Január elsején például elhatározzuk, hogy többet nem dohányzunk, vagy hogy ezután minden nap sportolni fogunk. Mintha attól a dátumtól – akár január elsejétől, akár a tanévkezdéstől – más emberek lennénk, mások lennének a lehetőségeink.

De nem válunk másokká. Ugyanazok maradunk, ugyanazokkal a lehetőségekkel, ugyanazzal a személyiséggel és ugyanazzal a kapacitással. Ezért nagyon fontos, hogy vigyázzunk arra, milyen vállalásokat teszünk mások felé, és milyeneket saját magunk felé.

– Mit tehetünk azért, hogy ne essünk ebbe a csapdába?

– Próbáljunk kedvesek és elfogadóak lenni saját magunkkal szemben, és próbáljunk a realitás talaján maradni. Nagyon fontos például a testmozgás, de lehet, hogy nem azzal kellene kezdenünk, hogy megígérjük magunknak: ezentúl minden nap egy órát futunk. Lehet, hogy egy idő után kifullad a történet és frusztrálttá válunk, hogy mi még erre sem vagyunk képesek. Ha viszont azt mondjuk, hogy ezentúl gyalog megyünk munkába, akkor az lehet, hogy könnyebben tartható és vállalható. Olyan dolgokba próbáljunk belevágni, és olyan dolgokat próbáljunk magunknak megígérni, amelyekről úgy érezzük, hogy valóban tartani is tudjuk őket.

Ez azért is fontos, mert könnyen előfordulhat, hogy olyan vállalással állítjuk magunkat kihívás elé, amely tulajdonképpen már a kezdetektől kudarcra van ítélve. Utána pedig ennek a frusztrációjával is meg kell birkóznunk.

– Az iskolakezdés a gyerekes családok számára különösen sok új feladatot hoz. A gyerekek eljuttatása az iskolába, különórákra, edzésekre, miközben a szülők dolgoznak és a saját életüket is próbálják működtetni, komoly stresszfaktor lehet. Mennyire egészséges, ha egy család teljes élete a gyerek köré épül?

– Ha társadalmi szinten nézzük ezt a jelenséget, jól látszik, hogy mekkora változás állt be ezen a téren az elmúlt időszakban. Nem is volt olyan régen, hogy amikor egy családban megszületett egy gyerek, nem szerveződött át teljes mértékben a család élete azért, hogy a gyermek minden igényét kiszolgálja. A gyerek beleszületett a családba, és szépen lassan, fokozatosan, ahogy növekedett, beilleszkedett a család működésébe. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy akkoriban nem szerették eléggé a gyerekeket, vagy nem figyeltek rájuk megfelelően. Egyszerűen nem úgy működött, hogy a család teljes életét attól kezdve a gyermek igényei szerint szervezik, és azoknak maximálisan meg akarnak felelni.

Ma viszont nagyon gyakran ezt látjuk. Amikor megszületik egy gyerek, már rögtön téma, hogy ha anya otthon marad, akkor mi lesz a karrierjével, ha visszamegy dolgozni, hogyan oldják meg a gyerek ellátását, később pedig hogyan tudják összehangolni a munkát, az iskolát, az edzéseket és a különórákat. Az egész család élete úgy szerveződik, hogy a gyermek igényeit – vagy annak vélt igényeit – maximálisan kiszolgálja.

El lehet ezen gondolkodni, hogy ez mennyire jó vagy mennyire nem jó, mert megvannak a maga előnyei és hátrányai. Bárhogyan vélekedünk róla, azt azért látnunk kell, hogy ez egy tény, és bizony nagyon sokszor nagy terhet tud róni a szülőkre.

– Különösen szeptemberben, amikor egyszerre indul be minden.

– Igen. Nagyon nehéz, amikor mindig az a prioritás, hogy mi a gyerek programja, hogyan alakul a gyerek élete, hova kell vinni, mikor kell érte menni. Ez valóban fontos dolog, de közben mindenki ennek rendelődik alá.

Ezért érdemes átgondolni, amikor elkezdődik az iskola, és szülőként azt érezzük, hogy felborult minden, hogyan fogjuk ezt logisztikailag átfogni, lemenedzselni és végigcsinálni. Különösen olyan családokban, ahol nincs segítség, ez borzasztóan megterhelő tud lenni. Szülőként természetesen a legjobbat akarjuk a gyerekünknek. Azt szeretnénk, hogy mindenből a lehető legjobbat kapja, a legjobb magánórákra járjon, a legjobb edzésen vegyen részt, és még ezt is, meg azt is megadjuk neki. De érdemes feltenni a kérdést: valóban szükséglete-e a gyereknek mindez? Valóban igénye és szüksége van rá, vagy ez inkább rólunk, szülőkről szól?

Vajon valóban bármilyen hátránya származik abból, ha nem kétféle sportot űz, hanem csak egyet? Egy kicsit talán jó, ha visszahozzuk saját magunkat a realitás talajára, és végiggondoljuk, hogy mindabból, ami a gyermekünk életében van, amit mi beszervezünk számára, mi az, amire valóban szüksége van, és mi az, amit csak azért szervezünk neki, mert szülőként valamiért úgy gondoljuk, hogy ezt meg kell adnunk neki.

Egy gyereknek viszonylag kevés és egyszerű dologra van nagy szüksége ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön. Például arra, hogy szeressék és elfogadják úgy, ahogy van, érzelmileg biztonságban érezhesse magát. Arra, hogy számára ésszerű keretek és határok legyenek szabva; hogy korának megfelelően fejlődhessen az autonómiája, kompetenciaérzése (magyarán, mikor már akkora, hagyjuk, hogy megtegye, amire képes: ne öltöztessük, ne pakoljuk be a táskáját, ne kössük be a cipőfűzőjét) arra, hogy legyen ideje a pihenésre, a játékra, az önfeledt létre. És nem utolsó sorban, hogy kifejezhesse saját érzéseit, szükségleteit.

Természetesen lehet különórákat, sportot, különböző programokat szervezni, de közben fontos, hogy figyeljünk, a fent melített alapszükségeletei ne sérüljenek (még a spontaneitás, játékosság, önfeledt lét szükséglete se!) és lehetőleg magunkat szülőként se nyomorítsuk meg azzal a hatalmas logisztikával és teherrel, amit ezek jelentenek.

– Milyen csapdákat rejt mindez a szülők számára?

– Egy gyerekes családban a gyermek programja gyakran akkora terhet jelent, hogy azt lemenedzselni önmagában is óriási feladat. Emellett a szülőknek a saját életüket is működtetniük kell, dolgozniuk, lehetőleg még szórakozniuk is, és párként is működniük kellene úgy, hogy legyen idejük egymásra. Ez már szinte vállalhatatlan és teljesíthetetlen sokak számára.

Ennek pedig az lesz a következménye, hogy frusztrálódnak, stresszesek lesznek, és azt élik meg, hogy semmire nincs idő, és mégsem tudnak semmit rendesen megcsinálni. Ez pedig sem a szülőknek, sem a gyerekeknek nem feltétlenül jó.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés szeptemberben, hogy mit tudunk még beilleszteni az életünkbe, hanem hogy miből lehetne visszavenni, ha azt érezzük, hogy túl sok. Érdemesebb nem azt nézni, hogy mit tudunk még vállalni, hanem azt, hogy mi az, ami valóban fontos. És ebben benne van a saját lelki egészségünk is. Nemcsak a gyereknek van szüksége pihenésre, játékra és kiszámítható keretekre, hanem nekünk, felnőtteknek is szükségleteink.

Nem attól leszünk jobb szülők, hogy mindent megszervezünk és mindent megadunk. Néha éppen azzal teszünk jót a családunknak, ha megállunk, és fel merjük tenni a kérdést: tényleg szükségünk van erre?