Több mint egy évtizede ad teret őszinte párbeszédeknek a szatmárnémeti Elek György Beszélgetések testről és lélekről sorozata, amelyben szakemberek és meghívott vendégek olyan kérdésekről beszélgetnek, amelyek mindannyiunk életét érintik, mégsem könnyű róluk nyíltan szót ejteni. A Szamos havilapban is elérhető sorozat moderátorával a kezdeményezés küldetéséről, az emberi kapcsolatokról, a kompromisszum és önfeladás határáról, a technológia emberi kapcsolatainkra gyakorolt hatásáról, valamint arról beszélgettünk, miért lenne fontos újratanulnunk egymás meghallgatását.

– Honnan indult a Beszélgetések testről és lélekről sorozat? Miért érezte szükségét annak, hogy legyen egy ilyen beszélgetéssorozat Szatmárnémetiben?

– Az ötlet abból az egyszerű felismerésből indult, hogy nagyon sok olyan kérdés van, amely valamennyiünket érint, mégis ritkán beszélünk róluk őszintén, több szempontot figyelembe véve. A test és a lélek elválaszthatatlan egymástól, ahogy az ember sem választható el attól a társadalmi és kulturális környezettől, amelyben él. Azt szerettük volna, hogy legyen egy olyan hely, ahol fontos kérdésekről nem előadást hallgatunk, hanem beszélgetünk. Olyan embereket hívunk meg, akik szakmai vagy élettapasztalatuk révén más-más oldalról tudják megközelíteni ugyanazt a problémát. A fő gondolatokat pedig közkinccsé tesszük.

– Mi a Beszélgetések testről és lélekről legfontosabb küldetése?

– Azt, hogy merjünk kérdezni, merjünk figyelni, és merjünk beszélni azokról a dolgokról is, amelyekről egyébként nehéz beszélni. Nem kész válaszokat akarunk adni, hanem jó kérdéseket feltenni.

– A sorozat témái meglehetősen változatosak. Beszéltek többek között szexuális nevelésről, fogyasztásról, traumáról, identitásról, kultúráról, kompromisszumról, érzelmi intelligenciáról. Mi alapján választja ki a következő témát?

– Elsősorban az érdekel bennünket, hogy mi foglalkoztatja az embereket, még akkor is, ha ezt nem mindig mondják ki. Sokszor éppen azok a témák a legfontosabbak, amelyekről nehéz beszélni. Egy jó téma szerintem több kérdést nyit meg, mint amennyire választ ad. Ha például a traumáról beszélünk, nemcsak az a kérdés, hogy mi a trauma, hanem az is, hogyan lehet együtt élni vele, hogyan hat a kapcsolatainkra, a családunkra, az önmagunkról alkotott képünkre. Amikor pedig az érzelmi intelligenciáról beszélünk, rögtön felmerül a kérdés: hogyan tudunk egymással jobban kommunikálni egy olyan világban, amelyben egyre több időt töltünk technológiai környezetben.

– A beszélgetések egyik sajátossága, hogy különböző területek szakemberei ülnek egy asztalhoz. Miért fontos ez a sokszínűség?

– Mert ugyanazt a jelenséget egészen másképpen látja egy pszichiáter, egy pszichológus, egy pedagógus, egy lelkipásztor, egy művész vagy akár egy diák. És nem feltétlenül az a cél, hogy eldöntsük, kinek van igaza. Éppen az a fontos, hogy ezek a nézőpontok találkozzanak. A hallgató pedig maga is bekapcsolódhat ebbe a gondolkodásba. Szerintem egy beszélgetés akkor igazán jó, ha a végén nem azt érezzük, hogy „na, ezt most megoldottuk”, hanem azt, hogy új kérdéseink lettek.

– Apropó szakemberek: a beszélgetéseken sok szakember vesz részt. Milyen visszajelzéseket kapnak?

– A legjobb visszajelzés az, amikor valaki egy beszélgetés után azt mondja, hogy tovább gondolkodott a hallottakon. Nem feltétlenül az a cél, hogy mindenki ugyanazzal a véleménnyel menjen haza. Sőt, ha valaki egy beszélgetés után vitatkozik otthon, újabb kérdéseket tesz fel, vagy rájön valamire saját magával kapcsolatban, akkor már történt valami. A beszélgetésnek ugyanis nem feltétlenül a teremben kell véget érnie.

– Ön moderátorként vesz részt ezeken az alkalmakon. Mennyire nehéz úgy irányítani egy beszélgetést, hogy közben ne vegye el a résztvevők szabadságát?

– Ez valóban egyensúly kérdése. A moderátornak figyelnie kell arra, hogy mindenki szóhoz jusson, hogy ne térjen el teljesen a beszélgetés a témától, ugyanakkor nem szabad túlságosan kontrollálnia. Én inkább kérdésekkel próbálom előrevinni a beszélgetést. Ha valaki mond valami érdekeset, akkor érdemes tovább kérdezni: miért gondolja így, milyen tapasztalatok alapján jutott erre, mit jelent ez a gyakorlatban. Néha egyetlen mondatból új beszélgetési irány alakul ki.

– Van olyan téma, amely különösen közel áll Önhöz?

– Talán nem is egyetlen téma, hanem az emberi kapcsolatok kérdése. Szinte minden beszélgetésünk végül ide jut el. Hogyan viszonyulunk egymáshoz? Hogyan értjük félre egymást? Hogyan tudunk alkalmazkodni úgy, hogy közben ne adjuk fel önmagunkat? A kompromisszumról szóló beszélgetésünknek is ez volt az egyik fontos kérdése: mikor jelent a kompromisszum együttműködést, és mikor válik önfeladássá? De ugyanez a kérdés más témákban is jelen van.

– A sorozat címe szerint testről és lélekről beszélgetnek. Mennyire változott meg az elmúlt években az, ahogyan az emberek a testükhöz és a lelkükhöz viszonyulnak?

– Nagyon sokat változott. Ma rengeteget beszélünk a testről, az egészségről, a megjelenésről, az életmódról, miközben a lelki folyamatainkat talán nehezebben értjük. Közben pedig egyre inkább felismerjük, hogy a kettőt nem lehet külön kezelni. A test jelez. A lélek jelez. Csak sokszor nem figyelünk ezekre a jelzésekre, vagy túl későn vesszük észre őket. Ezért is tartom fontosnak, hogy ezekről a kérdésekről közösségben, szakemberek bevonásával beszéljünk.

– A sorozat egyik erőssége éppen az, hogy aktuális társadalmi kérdéseket is behoz. Például az érzelmi intelligencia és a mesterséges intelligencia kapcsolatát. Mit gondol, hogyan változtatja meg a technológia az emberi kapcsolatainkat?

– A technológia önmagában nem jó vagy rossz. Az a kérdés, hogy mire használjuk. A mesterséges intelligencia megjelenése viszont új helyzetet teremtett: egyre több olyan feladatot tudunk gépekre bízni, amelyeket korábban emberek végeztek. Éppen ezért felértékelődhetnek azok a tulajdonságaink, amelyek valóban emberiek: az empátia, a figyelem, az érzelmek felismerése, a másik ember megértése. Nem biztos, hogy a jövőben kevesebb intelligenciára lesz szükségünk. Lehet, hogy éppen többféle intelligenciára.

– A sorozat több mint tíz éve jelen van a szatmárnémeti kulturális életben. Mi tartja életben?

– Talán az, hogy mindig vannak új kérdések. Az emberi természet ugyanaz marad, de a környezetünk folyamatosan változik. Más problémákkal találkozunk, másképpen kommunikálunk, más kihívásokkal szembesülünk. És szükség van olyan alkalmakra, amikor egy kicsit megállunk, és megpróbáljuk megérteni, mi történik velünk és körülöttünk.

– Ön szerint mi hiányzik leginkább a mai közbeszédből?

– A figyelem. Nagyon sokat beszélünk, de nem biztos, hogy eleget hallgatunk. Gyakran már akkor megfogalmazzuk a válaszunkat, amikor a másik még be sem fejezte a mondatát. Talán ezt kellene újratanulnunk: meghallgatni a másikat akkor is, ha nem értünk vele egyet.