Az advent a várakozás és az elcsendesedés időszaka, de sokaknak éppen ez a csend erősíti fel a magány érzését, és szembesíti őket azzal, hogy a mindennapi mókuskerékből kiszállva nehéz mélyebben kapcsolódniuk embertársaikhoz. A szeretet ünnepének viszont nem a magunkba fordulás, hanem inkább csak a magunkba nézés időszakának kellene lennie. Vegyük észre, ha a környezetünkben valaki magányos. Egy apró érdeklődés a hogylétéről már segíthet abban, hogy a magányos személy számára is szebbé tegyük ezt az időszakot. Ha pedig mi érezzük magányosnak magunkat, akkor ne felejtsük el, hogy a körénk felépített falak miatt torz képet láthatunk a körülöttünk lévő világról. Lehet, hogy érdemes csupán résnyire megnyitnunk a bezárt ajtónkat, hogy újra felértékelődjenek a kapcsolataink. A magány témáját érintő kérdéseinkre Lukács Eszter klinikai pszichológus, a Hallgatlak Erdélyi Telefonos és Internetes Lelkisegélyszolgálat szakmai vezetője válaszolt.

– Miért erősödik fel karácsony környékén a magányérzet?

– Az ünnepek mindig arra bátorítanak, hogy ápolni kezdjük a kapcsolatainkat, azokat is, amelyeket egész évben elhanyagoltunk. Erre szükség is van, és azért fontos ez a mai világban, mert a szürke hétköznapok elszemélytelenednek. A megélhetésért való küzdelem vagy az növekvő átlag életszínvonallal való lépéstartás mindig arra kényszerít, hogy beszoruljunk a munkahelyünkre, az otthonunk falai közé, és sokszor mi magunk sem értjük, hogy miért nincs időnk a kapcsolataink ápolására. Az ünnepek ilyen szempontból megállásra késztetnek, arra, hogy foglalkozzunk a kapcsolatainkkal, és éppen ez az az időszak, amikor szembesülünk azzal, hogy igazából mennyire elhanyagoltunk egy-két kapcsolatot, vagy mennyire eltávolodtunk sok mindenkitől. Ezért gondolom azt, hogy a magány is ekkor kerül előtérbe. Amikor a kapcsolataink felé fordulnánk, akkor szembesülünk azzal, hogy bizonyos személyeknek már nincs akkora szerepük az életünkben.

– Milyen hatással vannak ránk az ünnepekkel kapcsolatos idealizált képek (családi idill, boldog párok, baráti bulik), hogyan fokozza a közösségi média a magányélményt az ünnepek alatt?

– Sokszor nem a teljes valóságot mutatják a képek, megosztások a közösségi médiában. Biztos, hogy vannak szép momentumok ezekben az ünnepekben, és családi körben is szép pillanatokat tudunk megélni, de nem minden olyan csillogó, mint ahogy azt a közösségi médiában látjuk. Ugyanakkor látva ezeket, és összehasonlítva a mi valóságunkkal, hogy „semmi időm nem volt magamra, miközben tökéletesen kellett volna csillognia-villognia mindennek, meg a gyermek közben beteg és rosszkedvű”, érezzük a nagy szakadékot, hogy mi talán nem vagyunk olyan jók, mint az a másik személy. És így csorbul az önértékelés, ami nagyon sok negatív érzelmet vált ki. Sokan azért tisztában vagyunk azzal, hogy ezeken az idilli képeken nem a valóságot látjuk, mégis annyira erős a vizuális hatás, hogy megjelennek bennünk a negatív érzések.

Nagyon sokrétű, sok forrásból származhat ilyenkor a negatív érzés. Szemebsülünk a késztetéssel – sokszor tapasztalom a környezetemben és magamon is –, hogy haladnunk kell az árral, és meg kell osztanunk egy képet a karácsonyfánkról, különben azt hiszik, hogy nekünk nincs. És megtesszük, miközben tudjuk, hogy mégsem ez a lényeg, de ott van a társadalmi nyomás, hogy illik ilyenkor megjelenni a közösségi médiában.

– Milyen érzések szoktak a magány mellé társulni ilyenkor (szomorúság, szégyen, düh, irigység stb.)? Mikor tekinthető „normálisnak” ez az állapot, és mikor érdemes komolyabban venni?

– Ez kognitív kiértékelés következménye, és érzelmi szinten társul ehhez a szomorúság, szégyen, düh, irigység, elégedetlenség. A normalitás mindig az egyensúlyban rejlik, mert mindenkinek szüksége van egy kicsit nem is a magányra, hanem az egyedüllétre és a társaságra is. Teljesen temperamentum- és egyénfüggő, hogy kinek miből milyen mértékben. Az, hogy mennyire normális, mindig abban rejlik, hogy az egyén mennyire éli meg szenvedésnek a magányérzést. Abban a pillanatban, amikor valaki ettől szenved, akkor igenis probléma a magány.

– Lehet-e a magány egy régebbi lelki sérülés vagy veszteség felerősödése?

– Mindenképpen lehet, és minden lelkisérülésnek vagy veszteségnek maradandó nyoma van az ember lelkében. Minden minket érő hatásnak nyoma van, és meghatározza a gondolkodásunkat, a látásmódunkat, azt, ahogyan a saját helyzetünket megítéljük vagy értékeljük. Azt szoktam mondani, hogy minden minket érő hatás alakítja azt a szemüveget, amin keresztül látjuk és megítéljük a helyzeteket. Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy azok vannak, hanem úgy látjuk, ahogy mi vagyunk. És a társas kapcsolatainkat is mindig az előző tapasztalatokhoz mérten értékeljük ki. Ha sérülés, bántalmazás vagy bármilyen trauma ért minket, akkor nagy eséllyel vagyunk bizalmatlanok a kapcsolatainkban. És ennek következtében alul is értékeljük az emberi kapcsolatainkat, ami egyfajta védekezőmechanizmus. „Hogyha eléggé távol tartom az illetőt magamtól, akkor nem tudok annyira sérülni” – gondoljuk. Viszont ugye a magány ellenszere pont az intimitás lenne, úgyhogy, ha nem engedem magamhoz közel az illetőt, akkor nyilván a magányérzés jelenik meg.

– Mit tehet az, aki tudja magáról, hogy nehéz neki az ünnepi időszak, érdemes-e „menekülnie” az ünnepek elől (utazás, munka, elzárkózás)?

– A menekülés is védekezőmechanizmus, ideig-óráig meg is véd bizonyos dolgoktól, ugyanakkor megakadályozza a szembenézést, a változtatást. Csak az a kérdés, hogy meddig segít nekünk az, hogy ha időt nyerünk. Mert ez a problémát nem segít megoldani. És érdemes feltennünk a kérdést, hogy megéri-e hosszú távon menekülni, elutazni, belemerülni a munkába. Hogyha úgy döntünk, hogy ez igazából nem éri meg nekünk, és érdemes lenne változtatnunk, akkor megint megkérdezhetjük magunktól, hogy mi elől menekülünk. Fontos, hogy lássuk, mi zajlik bennünk, értsük meg a miérteket. Végülis ez önismereti folyamat, és erre épül később a változás. Ezután pedig azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy a mi a célunk, mi az, amitől jobban éreznénk magunkat, és hogyan tudjuk ezt a célt elérni. Komoly munka magunkkal, hogy kilépjünk ebből a menekülésből.

– Hogyan lehet egyedül is értelmesen, sőt feltöltően megélni az ünnepeket, milyen apró rituálék segíthetnek csökkenteni az ürességérzést?

– Fontos azt felismerni, hogy az egyedüllét és a magány nem ugyanaz. Minden egyedülléti helyzetben ott van a zsebünkben a telefon, amelynek segítségével kapcsolatot tudunk teremteni. A kapcsolatba lépés módja nem befolyásolja a kapcsolat minőségét.

– Mit tanácsolsz azoknak, akik magányosak, de nehezen nyitnak mások felé?

– A magány érdekes állapot, önbeteljesítő jóslata is van, mivel a megtapasztalásakor torzul az értékelésünk: vagyis alulértékeljük a kapcsolatainkat, úgy érezzük, hogy nem is olyan mélyek azok, mint amilyennek tűnnek. Ez a gondolat valójában elkerülő viselkedést szül. Az illető elkezdi felvenni a távolságot másoktól, és pont ebben rejlik az ördögi kör: ő is nehezen kapcsolódik, és a másik fél részéről is nehéz kapcsolódni, ilyenkor mélyül a magány. Első körben ezesetben is nagyon fontos, hogy felismerjük azt, hogy a gondolatainkkal teremtünk, és merjünk ilyenkor kopogtatni, vagy merjünk mi magunk ajtót nyitni.

Nagyon sokan vannak, vagyunk, akik vágyunk a kapcsolódásra, és magányosak vagyunk még társaságban, párkapcsolatban is. Abban rejlik a kulcs, hogy mernünk kell venni a bátorságot és nyitni a másik felé, még akkor is, ha félünk a visszautasítástól azzal a gondolattal, hogy egyszerűbb nem nyitni, mert akkor nem szégyenülünk meg, ha a másik fél esetleg nem nyit felénk. Muszáj ilyekor félretennünk a félelmeinket egy kicsit, és elfogadnunk azt, hogy értékesek vagyunk, érdemesek a szeretetre. Biztos, hogy előbb-utóbb ajtót is nyitnak.

– Hogyan tudunk észrevenni egy magányos embert az ünnepek alatt, milyen gesztusok számítanak igazán ilyenkor, és mit ne mondjunk egy magányos embernek, még jó szándékkal sem?

– A magányt nagyon nehéz észrevenni, attól magány a magány, hogy az illető visszavonul. Viszont ezt a visszavonulást egy külső szemlélő valamennyire észre tudja venni, főleg, hogy azelőtt sokkal nyitottabb volt az illető. Megtapasztalható ez, ha az érintett személy ritkábban keres meg, vagy visszautasítja a találkozásokat, vagy egyszerűen nem lehet hallani róla. Érdemes ilyenkor megkérdeznünk egy közös barátot, egy rokont, hogy nála jelentkezett-e az illető. Ki lehet azért tapogatni, ha valaki a szokásosnál esetleg elvonultabb és talán valami nincs rendben vele. Nyilván nem lehet rátörni az ajtót. Ilyenkor fal épül, amit kihívás lerombolni.

És, hogy mit ne mondjunk ilyenkor: először is nagyon sokszor adunk és kapunk is kéretlen tanácsokat. Azt kell tudnunk, hogy az ő problémaajtaját az én megoldókulcsom nem biztos, hogy segít kinyitni. Ezért mindig nagyon fontos az – nemcsak a segítőkapcsolatban, hanem a baráti kapcsolatban is –, hogy tapintatosak legyünk: „itt vagyok, segítek neked gondolkodni, megfelelő kérdéseket feltenni, de nem szeretnénk tanácsot adni” – tartsuk ezt szem előtt. Bagdy Emőke pszichológusnak volt egyszer egy előadása, amelyet azzal kezdett, hogy „nagyon sok mindent el fogtok felejteni abból, ami elhangzik, de azt jegyezzétek meg, hogy ne adjatok tanácsot senkinek, mert ha nem lesz igazatok, azért fognak utálni, és ha igazatok lesz, akkor meg azért”. Ezért fontos az, hogy inkább a jelenlétünket biztosítsuk. És nyilván ott van az olcsó vigaszok kérdésköre is. Ha valakit vigasztalunk, akkor sok esetben alulértékeljük a problémáját. Ilyeneket mondunk neki, hogy „az idő megoldja, hagyd csak el, ne foglalkozz vele”. De igazából egy-egy ilyen olcsó vigasszal csak kimenekülünk a helyzetből.

– Hogyan tehetjük meg az első lépést a magányos személy felé?

– Egyszerűen megkérdezhetjük tőle, hogy hogy van. Ha saját magunkról is megosztunk információkat, jelezvén azt, hogy számomra ő olyan ember, akiben megbízok, akinek fontos a véleménye. Ezek a sorok közül kiolvasható üzenetek: „érdekel, hogy mi van veled, szívesen beszélgetek veled”, nem muszáj éppen felajánlani egy komoly meghívást, kezdetben elég egy rövid telefonbeszélgetés, majd ebből lehet később építkezni.

– Lehet-e az ünnepi magány egyfajta önismereti lehetőség?

– Aki nyitott az önreflexióra, mindegy, hogy ünnepi magányban vagy bármilyen más helyzetben megélt magányban, egyedüllétben van, mindig lehetőség arra, hogy saját magunkkal kapcsolatban tegyünk fel kérdéseket, és kezdjünk ilyenkor, a magány csendjében saját magunkkal foglalkozni. Végülis bármilyen helyzetben lehetőség a magány adta csend, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk magunkhoz.

Fontos figyelembe vennünk, hogy a magány adott pillanatban mekkora szenvedést okoz a személy életében. Ha nagyon mély gödörben van, nagy a pszichés teher rajta, erősek a negatív érzelmei, akkor a kognitív feldolgozás nem olyan szinten zajlik, mint egy kiegyensúlyozott helyzetben, nehezebb a döntéshozás, és ha a saját állapotunkat, társadalmi szintünket, szerepünket állapítjuk meg ebben a helyzetben, torzult kép lesz az eredménye. Elsősorban ilyenkor a szenvedés megszüntetését jó keresnünk. Fontos, hogy megtaláljuk a saját nyugalmunkat.

– Mit üzennél azoknak, akik most úgy érzik: „valami baj van velem, mert egyedül vagyok”?

– Előszöris üzenném azt, hogy nem kell ettől az érzéstől megijedniük, mert mindannyiunk életében vannak ilyen időszakok, amikor megtapasztaljuk a magányt. Elkerülhetetlen, hogy az életünk egy adott fázisában, vagy akár visszatérően is ne találkozzunk a magánnyal. Ez természetes érzés, mert a kapcsolataink is fluktuálnak, nem mindig egyformák. Az a fontos, hogy bátorságot tudjunk venni önmagunkon, hogy merjünk ajtókon bekopogtatni, keressünk kapcsolódást, keressük a közös pontokat az emberekkel, ugyanakkor vegyük észre, ha valaki csatlakozni akar hozzánk. Mint említettem, a magány érzésében sokszor ezt sem vesszük észre. Nem vagyunk annyira nyitottak ezekre a szociális ingerekre.

Amikor pedig már tényleg minden nagyon sötét, és úgy érezzük, hogy nagyon mély a gödör, akkor merjük felhívni a Hallgatlak lelkisegélyszolgálatot, ha nincs olyan barát, családtag, ismerős, szomszéd, akinek szívesen elmondanánk, hogy éppen miben vagyunk benne. Az anonimitás is egy lehetőség, éljen vele, hívja vagy írjon a Hallgatlaknak.