Véget ért a Narcos franchise, amely kérlelhetetlenül beírta magát a kortárs nyugati popkultúra legjelentősebb alkotásai közé azzal, amilyen színvonalon meg tudta jeleníteni a bűn természetét és a bűnüldözés vétkességét, Latin-Amerika társadalmi és politikai kontextusait, valamint a szövevényes és kiegyenlítetlen viszonyokat az Egyesült Államokkal. A kérdés csak az volt, hogy a záró évadban is fenn lehet-e tartani a patikamérlegen kimért arányokat az erőszakábrázolás, az emberi motivációk elbeszélése és a politikai üzenet között.

A Narcos című bűnügyi dráma 2015-ben indult és Kolumbiába kalauzolta el a nézőket: az első két évad a Medellín kartell világhírű drogbárója, Pablo Escobar (Wagner Moura) története köré szerveződött, míg a harmadik a rivális Cali kartell felemelkedését és bukását mutatta be. Ehhez képest a Narcos: Mexikó címet viselő spin-off 2018-as indulásakor nagy vállalást tett az alkotói gárda – Carlo Bernard, Chris Brancato és Doug Miro –, ugyanis ez a széria már nem egy egzotikusnak ható és letűnt világot kívánt lefesteni, amely időben és térben is egyaránt kellő távolságra fekszik az Egyesült Államoktól, hanem a mai napig tartó mexikói drogháború közvetlen előzményeit. Tette mindezt úgy, hogy törekedett arra, hogy megtartsa az eredeti sorozat nagy erényeit, de mégis mondjon újat is a szervezett bűnözés és a politika végeláthatatlan összefonódásairól. November óta tekinthető meg a Netflixen a Narcos: Mexikó harmadik és egyben utolsó évada, amelynek mindehhez kellett volna méltó befejezést szolgáltatnia.

Érdemes azonban először arról szólni, hogy mik is ezek a nagy erények, hogy tulajdonképpen mivel is ejtett rabul a Narcos univerzuma ennyi rajongót. Nem elhanyagolandó tény, hogy az első évad akkor készült, amikor felfutóágban volt a narcotraficanték, drogkereskedők történetei iránti kereslet. Sorra láttak napvilágot a Pablo Escobart közvetlenül is ismerő személyek regényes és sokszor egymásnak ellentmondó beszámolói, amelyekből aztán dokumentum- és játékfilmek is születtek. A Narcos ezt a sajátos betyárromantikát járatta csúcsra – hogy aztán mára ne csak az Escobar arcképével ellátott repitermékek garmadáját lehessen kapni a piacokon, hanem popszámok sora is készüljön a drogbáróról. Azzal együtt, hogy a Narcos meglovagolta ezt a trendet, a sorozat mégsem csapott át a bűnözői életmód féktelen dicsőítésébe. Épp ellenkezőleg, a nézőnek a bűnözők emberi oldalát megpillantva sem lehet kétsége afelől, hogy a drogkereskedelem és az ahhoz kapcsolódó tízezrek életét követelő terror nem lehetnek követendő példák. Viszont a sorozat betekintést engedett abba is, hogy ezeknek a bűncselekményeknek az üldözése sokszor olyan szürkezónás cselekedeteket követel meg, amelyek nagyon súlyos morális dilemmákat vetnek föl. Olvasd tovább a Filmtetten!