A brit „futballhuligán-filmek” kritikai megítélése több szempontból is igencsak problémásnak mondható, az azonban elvitathatatlan tény, hogy a 2000-es évek végére a labdarúgócsapatok gonosz ikertestvéreinek is nevezhető szurkolóközösségekről szóló mozgóképek kész alműfajjá nőtték ki magukat.

„A futball nem élet és halál kérdése. Több annál…” – hallható a The Rise & Fall of a White Collar Hooligan című film elején. A végén pedig az is kiderül, hogy mindez a focival szoros szimbiózisban élő, a játékon parazitaként csüngő radikális szurkolói létformára, azaz a huliganizmusra is igaz. „Ez nem győzelemről vagy vereségről, ez a küzdelemről szól.” – mondja főhősünk, a Nick Nevern által alakított Mike a hitelkártyacsalásra átnyergelő huligánok közé beépült zsarunak, miközben még egy utolsó látogatást tesz a teljesen üres futballstadionban azelőtt, hogy a gengszterélettel való szakítása után tanúvédelmi programba vonulna. Mindez akár egy bűnöző közhelyes bölcselkedésének is tűnhet azok számára, akik nem tudják, mit jelent igazán rajongani a fociért. Arról nem is beszélve, hogy a kívülről öncélúnak látszó erőszakosságuk miatt sokan akkor is kapásból leírják magukban a futballhuligánokat, ha egyébként maguk is a létezésnek értelmet adó tényezőként, vagyis konkrét életformaként tekintenek a szurkolásra, a kedvenc csapatuk támogatására. Mielőtt tehát rátérnénk a brit futballhuligánfilmek komolyabb boncolgatására, nem árt tisztázni, pontosan miként is tudunk különbséget tenni futballszurkoló és futballszurkoló között.

Fociláz

Ha csak a brit filmeket vesszük górcső alá, akkor is remekül alátámasztható, hogy nem feltétlenül kell bandákba verődve megküzdenünk az ellenfél drukkereivel ahhoz, hogy megszállottan rajongjunk a fociért. Jó példa erre Colin Firth karaktere, Paul Ashworth a Nick Hornby regényéből készült Egy férfi, egy nő és egy focicsapat (Fever Pitch) című moziban. A középiskolai tanárként dolgozó Pault hiába kecsegteti főnöke, az iskola igazgatója előléptetéssel. A komolyabb pozíció nagyobb felelősséggel, ezzel együtt pedig több munkaidővel járna, ami ugyanúgy veszélyeztetné Paul számára a szombat esti Arsenal-meccseken való részvételt, mint hogy kolléganője, és újdonsült barátnője szeretné jobban elmélyíteni a kapcsolatukat, valamint átvenni az első helyet a futballtól a férfi életében. Paul számára tehát szó szerint a foci, azon belül is a kedvenc csapata jelent mindent. A szezonbéli meccsek dátumai a stabil viszonyítási pontok számára a naptárban, és minden mást, beleértve a szerelmi életét is, ehhez igazít. Magányos idealista, akinek a fociért való rajongás elvált szülők gyermekeként a valahova való tartozás fontossága miatt alakulhatott ki, hiszen ahogy ki is fejti: „Nem könnyű futballdrukkerré válni, évekig is eltarthat, ám hogyha hajlandó vagy belefeccölni az időt, egy nagy, szerető család tagjává válsz.”.

Erre a „családra” vágyik a brit kisrealista rendezőzseni, Ken Loach főhőse, a postásként dolgozó Eric Bishop is a Barátom, Eric (Looking for Eric) című filmben. Eric nem olyan kényszeresen látogatja a meccseket, mint Paul, ám mindent elmond a focihoz való hozzáállásáról, hogy egy kis marihuána hatására a Manchester United egykori játékosában, Éric Cantonában ismer rá a testet öltött lelkiismeretére, a képzeletbeli barát mentori segítségnyújtásával pedig végül rendeződik is hősünk igencsak félresiklottnak mondható élete. Habár a Barátom, Eric főszereplője már kacérkodik a huliganizmussal – elvégre postástársaival Cantona-maszkokba és mezekbe bújva, kalapácsokkal és husángokkal felfegyverkezve fenyítik be a környéket terrorizáló gazdag gengszterficsúrt –, igencsak messze áll attól, hogy a futballhoz kapcsolódó durva virtuskodást jelölje meg életcéljaként. Ezért is különíthetünk el a huligánoknak egy teljesen új szintet a fanatikus futballrajongók népes táborában. Olvasd tovább a Filmtetten!