Anthony Hopkins ismét a csúcsra tör Florian Zeller intelligens kivitelű „hétköznapi pszichohorrorjában”, mely nemcsak egy hatalmas színész jutalomjátéka miatt érdemes a figyelemre: a The Father egyúttal egy mértéktartó, de bámulatosan formaérzékeny rendező izgalmas bemutatkozása.

Kétesélyes vállalkozás filmet forgatni a demenciáról. Ma már nem azért, mert a szellem hanyatlása, a kognitív képességek működési zavara tabutémának számítana – a rettegett betegséget és következményeit seregnyi mozgókép megénekelte az utóbbi években –, hanem sokkal inkább azért, mert fenemód nehéz kerek, sallangoktól mentes drámává formálni e máskülönben remek alapanyagot. Egyszerre tárgyszerűnek és objektívnek maradni, mégis hitelesen felmutatni a teljes leépüléstől szorongatott hős mély emberi tragikumát – olyan kötéltánc ez, melyre tényleg csak az avatott direktorok képesek.

Ezért is tűnhet meglepőnek, hogy a demenciáról szóló mozik legújabbika voltaképpen egy zöldfülű rendező antréja. A fiatal francia drámaíró, Florian Zeller persze komoly jártasságot szerzett már a témában: kilenc évvel ezelőtt mutatták be Az apa című nagysikerű színdarabját, melynek filmverzióját most sajátkezűleg vezényelte le, brit színészek közreműködésével. Szerelemprojektjének kulcsfigurája a főhőst alakító Anthony Hopkins – az a Hopkins, aki napjaink legnagyobb filmszínésze, az utóbbi másfél évtizedben mégis folyamatosan a partvonalon mozog, és szinte eseményszámba megy, ha művészileg nagy hozamú szereppel kínálják meg. Kivételes kegy, hogy most egy ilyen ritka alkalomnak lehet tanúja a közönség. Olvasd tovább a Filmtetten!