Sorozatban közölt, rendhagyó, szubjektív portré a tavaly elhunyt cseh rendezőről.

„Sorozatban közölt, rendhagyó, szubjektív portré a két éve elhunyt cseh rendezőről”: szinte szóról szóra ugyanez volt a leadje a tavaly tavasszal közölt Miloš Forman-sorozatomnak. Amikor annak pontot tettem a végére, felszusszantam egy kicsit, úgy tűnt, hogy sikerült kiírni egy csomó mindent magamból. Ennek a „csomó mindennek” része volt a személyesség is: a korai Forman-filmek olyanok, mintha az én gyerekkoromban, az én környezetemben játszódnának, néha még a mai napig magyart hallok bele a vaskos cseh mondatokba. Nos, ha a korai Forman-filmek személyesen megérintettek, akkor ennek a sokszorosa mondható el a Menzel filmjeiről, akiből nem lett amerikai rendező, hanem megmaradt csehnek, és még a nyolcvanas években is olyan autentikus cseh környezetekben forgatott, ahol megállt az idő – az én időm is. A további személyes érintettségről pedig csak annyit, hogy amikor 2013-ban a TIFF elhívta Kolozsvárra az akkor még idősödés jelét egyáltalán nem mutató Menzelt (legényesebben szökellt a lépcsőkön, mint a fesztiválszervező Tudor Giurgiu), képes voltam ácsorogni egy darabig a Republica (akkor már Florin Piersic) mozi előtt Az én kis falum vetítése után, hogy kezet foghassak vele. A rövid kézfogás olyan volt, mint egy-egy filmjének egy-egy kulcsjelenete: nem kísérte párbeszéd, működött anélkül is.

Ma töltené a 83-at, ha a koronavírus el nem viszi tavaly novemberben (a halálhírében még nem szerepelt ez az apró, de fontos adalék, a felesége csak később mondta el a helyi hírportáloknak, amikor már nem volt akkora „hírértéke”). A 83 nem olyan sok egyébként – mindenki a 106 évesen elhunyt, száz fölött is aktív Manoel de Oliveirát hozza fel mint követendő példaképet –, de valahol elkerülhetetlennek tűnt, hogy Menzel is kövesse Chytilovát (2014), Němecet (2016), Formant (2018) és a szintén tavaly elhunyt Ivan Passert, ezzel végleg pontot téve (ha nem számoljuk ide a nemsokára 83-at töltő Juraj Jakubiskót, aki szlovák és később diplomázott) a cseh újhullámra. Menzel volt a legfiatalabb közülük (Věra Chytilová, akivel padtársak voltak, kilenc évvel volt idősebb nála), de ő lett a legkorábban híres a 29 évesen kapott Oscarjával. És ha már újhullámról van szó: a cseh(szlovák) újhullám is – a legtöbb újhullámhoz hasonlóan – nem kidolgozott programot-kiáltványt vagy neadjisten stílust jelentett, hanem minden egyéb fölött egy szellemi közösséget, amelynek kezdetei összefonódtak a prágai művészeti egyetem filmiskolájával, a FAMU-val. A FAMU-ra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint egy ősöreg intézményre (és kétségkívül az is), de nem árt észben tartani, hogy amikor a Menzelék évfolyama végzett ott, még csak 16 éve létezett – összehasonlításként, már a kolozsvári Sapientia-EMTE filmszaka is „öregebb” ennél két évvel.