A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm kicsit olyanra sikerült, mint a legendás magyar rockgitáros karrierje: nagyon jól indult, hatalmas potenciál rejlett benne, mégis kiaknázatlan lehetőség maradt a végére.

A címben – nem szó szerint, de megközelítőleg pontosan – idézett mondat egy sajátos levelezés részeként hangzik el: szó szerint elhangzik, hiszen egyfajta hangoslevelezésről van szó egy anya és távolba szakadt fia között. A fiú történetesen a magyar rockzene egyik legizgalmasabb, tragikus végű életutat bejárt figurája, Barta Tamás, aki a Hungária, majd – főként – az LGT tagjaként írta be magát a műfaj történetébe a 70-es években.

Barta igazi legenda volt, de mifelénk (és ha a beat-rock első nagy generációjára gondolunk, nemcsak mifelénk) a legendák gyakran korán halnak, és még annál is hamarabb kisiklik az életük. Hajdú Eszter – akit olyan, érzékeny társadalmi problémákat feldolgozó dokumentumfilmjeiről ismerhetünk, mint A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció, vagy a cigánygyilkosságokat tematizáló Ítélet Magyarországon – munkájából ez csak részben derül ki: mármint az, hogy Barta tényleg szupersztár volt Magyarországon, és későbbi története épp ezért is válhatna sajátos közép-kelet-európai sorsparabolává. Az viszont, kis túlzással, már az első képkockáktól világossá válik, hogy nem is ez a szándéka, hanem egy anya és fia ellentmondásokkal teli, szoros, szívszorító viszonyának bemutatása – legalábbis egy ideig. Olvasd tovább a Filmtetten!