Steven Spielberg az egyik legkedveltebb 20. századi musicalt dolgozta fel, az új West Side Story pedig lendületes és friss élményt nyújt úgy is, hogy a jól bevált alapokat érintetlenül hagyja.

Mindennapos jelenség, hogy az idősödő szerzői rendezők – Bergmantól Scorseséig – a saját gyerekkorukhoz fordulnak, esetleg a filmek iránti rajongásuk eredetéről forgatnak. A szemérmes Steven Spielberg (amellett, hogy a következő rendezése egy félig önéletrajzi történet lesz) ötvözte a kettőt: gyerekkori kedvencét, a West Side Storyt készítette el újra, vállalkozása pedig ha nem is forradalmi jelentőségű, de méltó és kisebb döccenőktől eltekintve rendkívül élvezetes remake lett.

Spielberg kifejezetten szentimentális (az E.T., a Hook vagy A barátságos óriás látványos példája mellett a legtöbb filmjének a kifutása ezt igazolja) rendező, a legtöbb bírálat is emiatt éri, így félő volt, hogy a West Side Storyból is egy érzelgős, PC tanmesét farag. Van-e egyáltalán létjogosultsága újra feldolgozni a mai szemmel is parádés, 1961-es filmváltozatot? Közelebbről megnézve a klasszikus filmben bőven van olyasmi, ami felfrissítésre szorul: a barnára mázolt, nem a saját hangján éneklő Natalie Wood, a barnábbra mázolt, görög George Chakiris, a barnábbra mázolt, pedig valóban Puerto Ricó-i Rita Moreno a mai filmgyártási normáknak már nem felel meg. Emellett a filmből több pikáns, trágár beszólás kimaradt az 1957-es színpadi eredetihez képest cenzurális okokból, ahogyan a díszletezés és az erőszakábrázolás is a korszaknak megfelelően művi. Klasszikusról vagy jót, vagy semmit; Robert Wise és Jerome Robbins változata musical-mérföldkő, de bőven elfér mellette az új változat is. Olvasd tovább a Filmtetten!