Végre egy előzménytörténet, aminek értelme is van. Azaz lehetett volna, de nem így.

A Maffiózók (The Sopranos, 1999-2007) az amerikai televíziózás legújabb (ahogy elnézem, lassan véget érő) aranykorának egyik ikonikus sorozata volt, ami a tévés forradalom mellett igazából „csak” azt csinálta, amiben az HBO mindig is a legjobb volt: műfaji formulákba (ez esetben a gengszterfilmébe) csomagolt nagyszerű karaktertanulmányokat és (családi) drámát; egyszersmind azzal is kísérletezett, hogy meddig mehet el az azelőtt Scorsese által tökélyre vitt „antagonistából protagonistát” című játékban, magyarán milyen megváltó kvalitásokkal kell felruháznia egy rohadt gazember gengsztert, hogy a nézők mégis a kisképernyőkre ragadva várják újabb viselt dolgait hétről hétre. A 2007 nyarán sugárzott utolsó epizód pedig annyira más, enigmatikus, váratlan – és éppen ezért tökéletes – volt, hogy nemcsak méltó módon sikerült elbúcsúztatnia közkedvelt gengsztereinket a nézőktől, hanem egyúttal arról is megbizonyosodott, hogy minden folytatás badarság és illetlenség lenne az HBO részéről.

Mivel előre menni nem lehetett (már csak azért sem, mert James Gandolfini 2013-ban meghalt), egyetlen út maradt a David Chase által megálmodott show, khm, hagyatékának kezelésére: a prequelesítés. A The Many Saints of Newark pont ezt ígéri: előzménytörténet Tony Sopranóhoz. Hogy mik és kik faragták korunk legnagyobb tévés gengszterét azzá a minden szusszanásával jelentőségteljességet sugárzó figurává, aki maffiózóhoz méltatlan módon pszichiáterhez jár. És a producerek rá is bukkantak az aduászra. Ami egy potenciálisan szánalmas Sopranos-fejőműsort valami méltóbbá változtathatna. A megváltó gimmickre. Ez az aduász Michael Gandolfini, a pont a sorozattal egyidős (1999-es) születésű gyerek, James fia. Az apa nagy szerepének fiatalkori verziójára szánva. Olvasd tovább a Filmtetten!