banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

10 erdélyi magyar női szerző, akiket olvasunk

Az elmúlt években Erdélyben kiemelkedő irodalmi műveket írtak nők, tapasztaltabb és pályakezdő szerzők egyaránt. Tíz szerző, akikre figyelünk és akik inspirálnak bennünket, akiket olvasunk, jelen időben, folyamatosan – erről szól ez az összeállítás.

2021-ben jelent meg a Könyves Magazin oldalán egy átfogó, statisztikai adatokat is közlő elemzés a női szerzők jelenlegi reprezentációjáról a magyar irodalomban, amelyet a SZÍN Női Érdekvédelmi Fórum állított össze. Többek közt azt is megtudhattuk belőle, hogy csak minden negyedik, irodalmi folyóiratban megjelent szöveg szerzője nő, valamint azt, hogy melyek a társadalmi-történelmi okai az író nők háttérbe szorulásának, milyen is ez a „rejtett kánon”. A nők által írt irodalom feldolgozott témáit sokszor az univerzális és a partikuláris között helyezik el a partikularitás javára. A témavilág egyedisége azonban mindig széleskörűen társadalmi beágyazottságú, legyen szó erőről, humorról, szégyenről, válságról, szeretetről, erőszakról, hitről vagy bátorságról. A Nemzetközi Nőnap az egyenjogúság és a nők emberi jogainak napjaként fontos alkalmat ad arra, hogy kiemeljük és láthatóvá tegyük szellemi értékeinket – éppen azért, hogy a továbbiakban ne csak március 8-án figyeljünk az emberiség felére és arra, amit alkotott.

 

Mátyus Melinda

1970-ben született, Szovátán. Kolozsváron teológiát, Szegeden összehasonlító irodalmat hallgatott, jelenleg pedig Temesváron lelkész. 2020-ban Látó nívódíjat kapott, a Literán Visky András mutatta be: „A nagyelbeszélés, a dráma és a költészet konjunkciója ez a próza. Rövid, szilánkos-szálkás mondatai akkora teret képesek visszhangoztatni, hogy új és új bekezdést követelnek maguknak. Vakító csonkok, még vért csöpögnek.” Írásai a Pannon Tükörben, a Látóban, a Jelenkorban és a szifonline.hu-n jelentek meg.Mátyus Melinda | Fotó: Litera.hu

„Eliotot a templomban pihenem ki. A harangozás első percében bemegyek, és kész, a fülem mögé záródom, csak pihengetek. Hiába éget apám a karzatról. Mert ennek már rég vége, a tekintete elvékonyodott, a hajszálaimról lepereg. Én választok hajbalzsamot, verset, útvonalat. Apám az elején hosszú prelúdiumot játszik, Bachot, a zenéje mindig méltó a vasárnaphoz. Mióta az eszemet tudom. (…) Anya, hallgasd, anyának először énekelve olvasom, közülünk ő a muzikálisabb. Anya, idd meg a kávédat, a szemedet hunyd be, csak rám figyelj. És vedd le a melltartódat, ha szorít. A fotelbe ülj. Hol ülsz, anya? Nem is tudom, hogy mondjam. Apád szerint szétszórt vagy. Apád szerint mintha hatalmas forgalmi dugóban élnél. De ezek a Szentlélek versei, anya, és újból felolvasom, most prózában. A telefonvonal szakadozik, teljesen mindegy, nem először hallja. Nem is tudom, mondja. Mert apád szerint nem is létezik. Tévedsz, anya. Egyre gyakrabban még a fő irányt is elvéted. Én kimondok valamit, és pikpak, azonnal létezik, mindenestől. A jó versek pláne. Azok testesek. De anya nem a versekről beszél. Ő a Szentlélekről. Hogy apám szerint ez a Szentlélek nem is létezik. Nanem, a Szentlélekkel mégúgyabb, még a jóverseket is lepipálja.” A kántor lánya című elbeszéléséből a Jelenkor folyóirat idei februári számában olvashatunk részletet.

 

Selyem Zsuzsa

1967-ben született, Marosvásárhelyen. Irodalomtörténész és egyetemi oktató, a huszadik század második felének magyar irodalmát és kortárs irodalmat tanít a BBTE Bölcsészkarán. 2004 óta jelennek meg prózai írásai, többet angol, francia, német és román nyelvre fordítottak. Esszéi két kötetben, számos nyomtatott és online irodalmi folyóiratban jelentek meg. 2016-ban Déry Tibor-díjat kapott, 2021-ben Libri-díjra jelölték, ugyanebben az évben Baumgarten-emlékdíjjal tüntették ki. Mihálycsa Erika és Peter Sherwood fordította angol nyelvre Moszkvában esik című regényét, amely az Egyesült Államokban is megjelent a Contra Mundum Press kiadónál. Az inkluzív irodalom, az állat és a nonhumán perspektívájának érzékenységével alkot. „Mindkettő novellafüzér vagy kísérleti regény, mindkettőben váltakozik az emberi nézőpont az állatokéval és a növényekével, és a történeteket erős motivikus háló szövi össze” – írja Karafiáth Orsolya róla legutóbbi két kötete kapcsán.Selyem Zsuzsa | Fotó: Máté Péter

„A szél persze bezavar, gyorsan, még egyszer: jobbról nyugalom, balról nyugalom. Hát akkor odarepülök. Na, ez az. Semmi. Amolyan izé, sokat vacakoltál effélékkel, Ted Kaczynski, amikor még itt éltél abban a nagy, barna, földi fészekben. Túl nagy nyílást hagytál neki, kisebben át is ki-be röpködhettél volna. Látod, rigókám, ez például nem egészen igaz: nekem kicsi volt az az ablak, humán konvenció szerint 30×30 centi, alig is elég ahhoz, hogy nyáron annyi fény beáradjon, hogy olvassak és írjak napi nyolc órát. A telet jóformán átaludtam. Amikor olvas, ír vagy alszik az ember, nem tud figyelni arra, mi történik körülötte, nem tudja megvédeni magát, még az éhségről is gyakran megfeledkezik. De például az sem igaz, amit a pszichológusok mondanak, hogy ilyenkor az ember befelé figyel, önmagára, saját gondolataira. Azért mondják, hogy megbélyegezzék és izolálják az embert.” – Részlet a Hangyák boldogsága novellából, amely Az első világvége, amit együtt töltöttünk című legutóbbi kötetében jelent meg, a Jelenkor kiadónál.

 

Láng Orsolya

1987-ben született, Szatmárnémetiben. Marosvásárhelyen nőtt fel, a Sapientia EMTE filmrendezés szakán végzett, jelenleg a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen folytatja PhD-tanulmányait. 2007 óta jelennek meg versei, prózái, esszéi, recenziói különböző irodalmi folyóiratokban és portálokon. Három kötete jelent meg: Tejszobor (próza, 2015), Bordaköz (versek, 2016) és Személyes okok (versek, 2021). 2020-ban a Litera-díjasok közt szerepelt, Szezon után című rajzanimációját nemzetközi filmfesztiválokon díjazták és mutatták be.Láng Orsolya | fotó: Litera.hu

Legutóbbi kötetéről így ír Mohácsi Balázs: „Láng Orsolya Személyes okok című kötete mindenekelőtt azzal fogott meg, hogy nem konceptkötet, hanem egy relatíve konstans költői figyelemből születő, analitikus érzékenységű versanyag organikus elrendeződése. Különösen tetszik benne az, hogy úgy sikerül a sokak tollán szerelmes versként elkoptatott „én–te” megszólító verstípust működtetnie, hogy azt nem érzem közhelyesnek, méghozzá azért, mert ezekben a sokszor epikus karakterű versekben a beszélő és a megszólított viszonya állandóan lebegtetve van.”

Az erdőben futok, a lomb fölött
álom-hártyám suhan.
Megcsap az illata, pedig körös-körül
csak repedt kérgű törzsek
és bordapáfrányok élnek.
Sehol egy emberi test.

Megnyugszom: a szaglásvesztés
a hordozás egyik tünete lehet.
De aki ott érez, ahol nem lehet –
egy bizonyos illatot a bizonyos
hordozó hiányában. Éppenséggel
nem valaminek a hordozója-e ő is?

Egyre messzebb megyek a közeledésben
.” – Ő, vagyis én, vagyis ő című versét sok más szövegével együtt a Látó folyóiratban is olvashatjuk.

 

Kali Ágnes

1996-ban született, Sepsiszentgyörgyön. Színháztudományt tanult a BBTE teatrológia szakán. Független dramaturgként dolgozik, többek között a Vakok, a Hedda Gabler, az Utas és holdvilág színházi előadások is az ő munkáját dicsérik. Az E-MIL Méhes György debüt-díját nyerte el 2019-ben Ópia című kötetével, amely a Fiatal Írók Szövetségénél jelent meg. A kisvárdai színházi fesztiválon a legjobb dramaturgnak járó Teplánszky-díjjal jutalmazták. Az Ópia a brutális őszinteség, a radikális szembenézés és a mindennapi mágia könyve.Kali Ágnes | Fotó: Bán Attila

„Az ópia: egy módosult tudatállapot, aminek alapja egy érzés: az ember tudja, hogy az ajtó túloldalán van valaki, de nem tudja, hogy nem ő maga-e az. (…) Szőcs Petra a kötet fülszövegében arról ír, hogy Kali Ágnes a fiatalsága ellenére legalább száz éve él és olvas gondolatokat. Igen, én is érzem ezt a titokzatos tudást” – mondja a könyvről Kemény István. Manifesztumként is olvasható, lehengerlő erejű prózaversét, a Tegnapig trófeát A szem (aszem.info) portálon lehet elolvasni.

„Eddig írtam tegnapig a szöveget. Az utolsó részét kitöröltem. Ma múlt időre írom át.
Ma kiszabadítom magam.
Ti nem tudtok szépen bánni a tárgyakkal.
Fogalmatok sincs, hogy milyenek a tárgyak.

Nem olyan könnyen szerethetőek.
N
em olyan vadak, és máshogy izgalmasak.
Nem olyan szórakoztatóak.
Nem olyan sérültek.
Nem olyan édesek és naivak.
Szabadok. Zabolázhatatlanok. Többek. 

És nehogy azt higgyétek, hogy mi, a közösbe dobott, szép tárgyaitok nem tudjuk, hogy kik vagytok ti.
Behunyjuk a szemünket, és halljuk a nehézkes lihegéseiteket két okos mondat között.
Behunyjuk a szemünket, és látjuk a tekinteteket, ahogy a harmadik szembogarat keresitek a bal szemünkben.
Behunyjuk a szemünket, és érezzük, ahogy kiszáradt ujjbegyetek véletlenül a vállunkhoz ér. Véletlenül, és csak az ujjbegyek. Nincs mit számonkérni.
És fogalmatok sincs, milyen egyszerű behunyt szemmel ezekre válaszolni.
Hogy ennyi év után mennyivel egyszerűbb csukott szemmel élni.
Szép trófeaként.”

 

Borcsa Imola

1990-ben született, Kézdivásárhelyen. Kolozsváron végezte el a gyógyszerészeti egyetemet, jelenleg szülővárosában dolgozik gyógyszerészként. 2014 óta jelennek meg rövidprózái irodalmi lapokban (pl. a Helikon, a Székelyföld vagy a felvidéki Irodalmi Szemle hasábjain). 2019-ben a Székelyföld ki is tüntette őt a Szabó Gyula emlékdíjjal, 2020-ban pedig a Romániai Írók Szövetségének debüt-díját is elnyerte Magnebéhat című kötetével, amely a Napút és a FISZ közös kiadásában jelent meg.Borcsa Imola

Antal Balázs, a könyv szerkesztője szerint „a kötet követi az erdélyi realista, de az anekdotikus próza hagyományait is, a «hebehurgya abszurd» vonalát.” A Magnebéhat rendkívül humoros, tekervényes történetei egy bizonyos Elvira néni nevű elbeszélőt szólaltatnak meg, második főszereplője pedig egy gyógyszerész, aki kénytelen végighallgatni a pletykákat. A székelyföldi kisvárosi légkör szatirikus helyzeteket teremt, de valóságalapjuk csak annyi, amennyit a szerző több szereplő és történet alapján gyúr össze.

„Éppen azon a télen érkezett Burdujan doktor is. Vagyishogy pár héttel a havazás előtt, s addigra már híre ment az erejinek, ezért mindenki azt hitte, a hó is az ő műve. Mondták is Kuplerájos Józsinak, hogy kergesse el, mert bajt hoz a fejünkre. Az ő hoteljában volt szobája, a betegeket is ottan fogadta. Jól ment akkoriban Józsinak, volt hotelje, autómosója, meg a Klub, az éjszakai bár a központban is az övé volt. Ilyen hatalmas, veres bársonysetétítők voltak az ablakán, még fényes nappal sem húzták el, képzelheti, micsoda aljasságok folytak odabenn. Mostanra viszont bézárt mindenik, ellambadázta Józsi az egész örökségit. Szóval az ő hoteljában volt szobája Burdujan doktornak, a Jupiterben, kint a város végin, a moldvai út mentin. Azt mesélték, ingyen kapta Józsitól a szobát, amiért meggyógyította a leányát. Annácska ötéves lehetett, legfeljebb hat, mikor kiderült, hogy leukémiája van. Hordozták szegénykét egyik kórházból a másikba, de csak nem akart helyrejőni, aztán kezdték vinni másféle orvosokhoz is. Kuplerájos Magdinak meg a húga Moldvába ment férjhez, az ura a botoșani-i pástétomgyárban dolgozott. Tőle hallottak a doktorról, aki bárkit bármiből kikúrál, s elvitték hozza Zăicești-re a leánykát. S csakugyan meggyógyult. Józsi boldogságában meghívta magához ezt a Burdujant, az meg úgy meglátogatta, hogy egy esztendeig tartott a vendégség. Persze azt is mondották volt, hogy a szobát mégsem teljesen ingyen kapta, hanem osztoztak a hasznon, de mit tudhatom én azt. Szóval el akarták kergetni Burdujant, de Kuplerájos Józsi nem engedte, meg aztán Ábrahám tanárúr, a fizikatanár a mezőgazdaságiból, az is mondta, hogy nincsen miért, mármint lenne miért, mert egy kuruzsló, de a narancssárga havat nem ő csinálta. Valami olyat mondott, hogy sivatagi szelek fújtak, s a homokszemek festették meg a havat. Most mondja meg, tanult ember hogy beszél ilyen sületlenségeket? Hát hol van itt sivatag? Még jó, hogy azt nem mondta, nálunk akkor fú a szél, mikor valaki Amerikában elfingja magát.” – Részlet A csodadoktor című novellából, amely a Helikon 2019/7. számában és a kötetben is olvasható.

 

György Alida

1995-ben született, Székelyudvarhelyen. Magyar és összehasonlító irodalom szakon tanult a BBTE-n valamint film, fotó és média szakon a Sapientián. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírás szakán végzett. Sokféle műfajban alkot: novellát, verset, kritikát, drámát is ír. 2017-ben Látó-nívódíjat kapott. Az f21.hu szerkesztője, 2021-ben jelent meg első kötete Hármasszabály címmel az Erdélyi Híradó kiadó Hervay-könyvek sorozatában. Egy székelyföldi faluban élő, gyerekszemmel beszélő narrátor hangja szövi át a kötet novelláit, amelyből egy zárt, hagyományos világ bontakozik ki. Az elbeszélői kiszámíthatóságot ellensúlyozzák mindazok a problémák, viselkedésmintázatok, amelyek egy ilyen környezetben tetten érhetők.György Alida | Fotó: KO

„Minden szöveg egy próbálkozás volt arra, hogy fogást találjak ezen közegen, hogy leírjam, milyen a létezés ebben a zárt erdélyi közösségben. A falu törvényeit. Megfogni az elhallgatásokat, a hiányokat és kitölteni azokat. Mert az én agyamnak szüksége van arra, hogy kiegészítse a narratívákat. Hogy úgy formáljon történeteket, hogy az számomra is elfogadható és érthető legyen. (…) Akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy ezek nemcsak az én történeteim, hanem valami sokkal mélyebb, kollektív témáról van szó. A külföldön dolgozó szülőkről, az otthon maradt, gyerekeit egyedül nevelő anyákról, a hagyományokhoz való ragaszkodásról. Arról, hogy mit lát egy gyerek, milyen lenyomat marad benne egy szabályokhoz ragaszkodó közösség létmódjából" – vallja a szerző a Kortársonline-on műhelyesszéjében. Milyen is ez a létezés?

„A faluban mind tudtuk, ha sötétedni kezd, haza kell menni. Sosem várhattuk meg az utcai világítást. Sokáig nem értettem ezt, de jó gyerek akartam lenni, ezért félni kezdtem a sötétben. Mint minden nyáron, most is mama vigyázott ránk. Megtiltotta, hogy elmenjünk otthonról. Kihasználva az időt, amíg beveti a kenyereket a kemencébe, hátra osontunk a bátyámmal és az unokanővéremmel a kertbe. Onnan ugrottunk át a kerítésen. Vagyis, jobban mondva Hanna átugrott, majd a bátyám átlökött engem, mert én még nem tudtam megmászni egy akkora kerítést. Emiatt legtöbbször otthon hagytak, de aznap rajta kaptam őket és árulással fenyegetőztem. A kis felfújhatós medencét is vittük magunkkal. A folyó egy utcányira volt mamáéktól. Félúton cicasírást hallottam. Megálltam. Egy kerítés melletti fűben találtam rá a kölyökre. A füle sebes, friss vér volt rajta. Felkaptam a blúzom alját és a kis erszénybe tettem a cicát, úgy szaladtam a többiek után. Már a folyónál voltak, mire utolértem őket. A bátyám köpött egyet. Pont a lábam mellé. Ez volt az új szokása. Anyám hiába mondogatta, csak a cigányok köpködnek. Dühösen beszélt, mit akarok én azzal az állattal. Dobjam ki, ne fogdossam, az is lehet, hogy bolhás. Magamhoz szorítottam a cicát, mire bátyám megfogott, belerakott a medencébe. Ez volt a büntetés. Hanna tartotta a vízben állva, hogy el ne vigyen a sodrás. A bátyám leúszott a mély vízben, amíg a sekély részhez nem ért. Onnan kiáltott, mire Hanna elengedte a medencét. Így csónakáztunk lefele a folyón, evezni nem kellett, vitt a sodrás. A cica rémülten kaparászni kezdte a medencét, amikor rácseppent a víz. Én attól féltem, hogy kilyukad a gyenge gumi, vagy tovább sodródunk. Nem tudtam úszni. A bátyám az utolsó pillanatban elkapott. Úszni kezdett velünk a sodrással szembe. Visszatett a partra. Ott maradtam a cicával. A lábaimat a vízbe lógatva néztem, ahogy pancsolják egymást. Egyszer csak valaki megragadta a karom és felrántott. Mama volt az. Vörös volt a feje és ordított. Megmondta, hogy ne menjünk sehova. Egész végig aggódott. Anyám meg is ölné, ha lenne velünk valami. Már kívülről tudtuk, hogy milyen szidás fog következni egészen hazáig, de mama egyszer csak elhallgatott. Meglepett volt és mérges. Már nem ordított, de még látszott rajta. Ő is elkezdte, amit a bátyám, hogy dobjam el a macskát, mit akarok vele? Otthon van elég, neki több egy sem kell. Dacosan szorítottam magamhoz a kis testét." – Az Irodalmi Szemle Irodalom és perem című tematikus sorozatában olvashatjuk a Sötétedés előtt című novellát.

 

László Noémi

1973-ban született, Kolozsváron. Jelenleg is Kolozsváron élő költő, író, műfordító. Magyar-angol szakosként végzett a BBTE-n, jelenleg is fordítóként dolgozik. 2013-2020 között a Helikon irodalmi folyóirat líra-és műfordításrovatának szerkesztője, 2020-tól pedig a Napsugár és Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője. Sziveri-, József Attila-és Zelk Zoltán-díjas szerző, valamint Balassi Bálint Emlékkarddal is kitüntették – hét verseskötet és négy gyermekvers-kötet szerzője. A forma és tartalom közötti ritmikus kiegyensúlyozottság, szövegeinek sodró zeneisége védjegyévé váltak – bármiről is ír, a kettő egysége megkérdőjelezhetetlen.László Noémi | fotó: MTI/Czimbal Gyula

Veszprémi Szilveszter írja felnőtteknek szóló, Kürti Andrea által illusztrált verseskötetéről, a Műrepülésről: „a versekben nem az ember egymaga, hanem a ma élő emberiség teljessége szólal meg. Az apokalipszis helyzetében azonban valamiféle hagyományos transzcendens figyelem is megjelenik, amely a gondolkodás és a vágyakozás leegyszerűsítésében látja a megoldást”. 2020-ban a Gutenberg kiadónál e-book formátumban jelent meg részletekben a Darázsolás című vers-kép projektje ugyancsak Kürti Andreával közösen, amelyből azóta nyomtatott könyv is született.

További szövegek és rajzok itt tekinthetők meg.

 

Kemenes Henriette

1988-ban született, Nagyváradon. Jogot hallgatott, majd magyar nyelv és irodalom szakot végzett költő, író, publicista. Az Újvárad folyóirat szerkesztőjeként és az Élő Várad projekt résztvevőjeként a nagyváradi kulturális élet kiemelkedő alakja. Verseiből többet lefordítottak román és angol nyelvre, 2016-ban Kinde Annamária-díjjal tüntették ki. Számos erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratban publikál, első kötete, az Odú a Fiatal Írók Szövetsége könyveinek sorozatában jelent meg 2020-ban.Kemenes Henriette

Murzsa Tímea az Alföld folyóirat oldalán írja a kötetről: „Kemenes Henriette kötetének saját bevallása szerint a «primordiális szakralitás» az alapja. (…) A primordiális világnak meghatározó részei a szent helyek, melyek Kemenes kötetében szinte mindig a természethez kötődnek. Az Odúban azonban ember, állat és az őket körülvevő környezet egymásba olvadnak − ez is a primordiális világ sajátossága −, így a test maga is képes egyfajta szakrális térként funkcionálni.” A címadó vers az Odú-ból:

„Valami hever közöttünk, apám,
mózeskosaram fakuló emlékén
túl sűrű pernye száll a dombok
fölött. Lassú, meleg párákat ereget
egy leterített vad kimúló teste.
Hízik a jég, és ebben a tavakba
gyűrődött hallgatásban az olvadást
hiába várom. Pedig annyit, mint
más, talán én is érek, de erről
mindig más lesz, aki dönteni fog.
Egy kifordított barlang üressége
feszül közöttünk, apám, és minden
űr az a hiány, amit a semmi kiszorít.
Hajtóvadászat, ami most vagyok,
csörgő dió, mogyoró és kígyó. Mikor
varázspálcám neonfénnyé töröd
fölöttem, meglátod, apám, felsikolt
az összes erdő, és minden anyaállat
kölykévé fogad. Nyirkos göröngyök
közül bújnak majd elő odúmeleg
szavaim, és lenyúzott bőrüket
visszakapják az átfagyott állatok.”

 

Király Kinga Júlia

1976-ban született, Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem dramaturgia szakán végezte tanulmányait, oktatott dramaturgiát és színháztörténetet, majd az ELTE esztétika szakán folytatott doktori tanulmányokat. Dráma-és mesejáték-íróként debütált, viszont próza-és esszéíróként is elismerésre tett szert. Az olasz kultúra magyar közvetítőjeként számos tanulmány, esszé és fordítás köszönhető neki: fordította Antonia Arslant, Luca Cognolatót, Giambatista Basilét, legutóbbi fordítása viszont Elena Ferrante A felnőttek hazug élete című könyve volt, melyből a Netflix és a Fandango sorozatot is készített. 2021-ben a Hévíz Irodalmi Díjat nyerhette el Pernacchia című, Federico Felliniről szóló esszéjéért, amely a Hévíz folyóirat 2020/1. számában jelent meg. Prózai művei közül az Apa Szarajevóba ment című regény olyanokat szólaltat meg, akiket a világról való tudásuk hiánya traumatizál, de olyanokat is, akiket pont a világról szerzett tudásuk révén ér trauma: az áldozatok megszólaltatása, a nyelv keresése egy nyelvtől ellehetetlenítő környezetben, vállalt vagy időszakosan rájuk aggatott identitás árnyalatai felszabadító jelleggel bírnak.Király Kinga Júlia | fotó: Rab Zoltán

„Bár ezekben a szövegekben az apa figurája sokszor nagyon különböző jelentések hordozójaként bukkan fel, mégis szembeötlő három (javarészt poétikai) sajátosság, ami az apa alakjával függ össze. Egyrészt majdnem mindegyik kötetben az emlékezet és az érzékiség mint szövegalkotó- és generáló erő lépnek fel, és valamilyen módon az identitással kapcsolódnak össze. Másrészt ebben az identitásképletben az apa alakja nagyon élesen az ön- és világértelmezés, az idegen és a saját kérdéseivel fonódik össze” – fogalmaz a könyvről Kész Orsolya. A Kalligram kiadó gondozásában 2017-ben megjelent regényből több részletet is olvashatunk: 

„Anyám pofonjára, pedig felhasadt az ajkam, még csak oda se kaptam a kezem. Helyette valami angolnak vélt nyelven gargarizáltam napokig, nagyjából az előző években lecsengő slágereket variálva, amiket a szomszédunk rögzített diktafon-ra a Szabad Európa esti műsorából, ma már csak arra emlék-szem, hogy egy Elton John szám is szerepelt közöttük, amit, arra a kérdésre, hogy mi volt ma az iskolában, teli torokból anyám képébe vágtam, valahogy így: dír dzsan, naffennáó, váputyá-pudábá-bumbumbáó. Anyám a tehéntúrónak való aludttejet akarta leszűrni éppen, de meglepettségében a sűrűjét is a kagylóba borította, amitől szerteszét spriccelt az imént lecsurgatott savó, a túróbuckák pedig szétlapultak a hagymatokány mócsingjai között. Soha többé nem emelte rám a kezét. Mindenesetre aznap este nem vacsoráztunk, és nem csak azért, mert a túró pocsékba ment. Én voltam az, aki tüntetően átálltam a nagyanyám pártjára: fogtam a földgömböt, elvonultam vele anyám előtt, majd letelepedtem nagyanyám tonettszéke elé, ő pedig betette a protézisét, a földgömböt megforgatta és rábökött egy pontra. Akkortájt napok óta ugyanott állította meg, ahol – mint később kiderült – apámnak nyoma veszett. Ezen a fertályon, mondta fátyolos hangon, hunyorogva, kérészéletűek a történetek, majd újból megforgatta és megkérdezte, hogy akkor tényleg beérem-e egy mesével vacsora helyett. Nagyanyámat, aki sokat utazott korábban, sokat is olvasott, kiváltképp a túlélés érdekelte, a transzállapotok, amiket az alávetettség szólaltat meg. A mesék, amik azért születnek, hogy az alávetettséget ne csupán horizontálisan, mintegy magukba révedve éljék meg az emberek. Mert, ahogy ő mondta, nincs a létezésnek bája, ha csak a magadfajtákkal osztozol. Fel is kell adni, meg le is. Mikor mit és hova.

– Júgd picsán az öjdögöt, Jázmin fiam! – buzdított aznapeste a nagyanyám, aki tehát háromdimenzióssá tudta tágítani a szenvedést. Saját magát istennek tartotta, és nőneműnek a gonoszt."

 

Mărcuțiu-Rácz Dóra

1996-ban született Nagyváradon. A BBTE bölcsészkarának magyar szakán végzett, miközben egy elmondása szerint nulladik kötettel debütált, Macska van az úton címmel, amely egy prózakötet volt. Igazi pályakezdésnek viszont a Már minden nő hazament című verseskötetét tekinti, amely 2021-ben jelent meg az Erdélyi Híradó kiadónál, a Hervay Könyvek sorozatban. Jelenleg a Helikon folyóirat online szerkesztője. A kelet-európai női lét visszásságairól, szorongásról ír rendkívül hitelesen – a magát elsősorban prózai alkatnak tartó szerző nagyon érzékletesen egyensúlyoz a tördelt narráció és a lírai affektivitás között.Fotó: Szentes Zágon

Verseiről Rozsályi Anna recenziójában a következőket állítja: „Mărcuțiu-Rácz Dóra kötete kíméletlen őszinteséggel lát, beszél és emlékezik. Nem idealizál, nem prédikál változásról. Bizonytalanságról szól, magányról és érzékenységről. Nem bízik valamiféle transzcendentális erőben, sőt olykor még saját erejében sem. A lírai én keres, de a lelki fáradtság és a küzdelmek ellenére ő maga sem tud megoldást vagy reményt nyújtani. A szociokulturális környezet beférkőzik az én legrejtettebb zugaiba, és gondolkodásra késztet. Tényleg jól van ez így? Hogyan tehetnék ellene? Úgy sejtem, a kötet érzékeny témái visszatérnek majd a költő későbbi köteteiben. Sokan azt mondják, a mi generációnknak az a tragédiája, hogy nincs tragédiája, de ezek a versek éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Vannak itt tragédiák, csak meg kell tanulnunk meglátni őket és szembenézni velük.” Részlet a Már minden nő hazament-ből:

„amikor az asztalitársaságból
már minden nő hazament,
joggal teheted fel a kérdést,
hogy megint túl sokat maradtál.
kuriózum vagy, új vendég,
te sem érted, miért vagy
még itt, miért tagadod meg
magadtól az introvertség kényelmét.
csodálkoznak, hogy még bírod,
otthon nem tanítottak meg inni,
csak nemet mondani.
inni egy barátodtól tanultál,
azóta is azt a két percet keresed,
amíg nem magadra gondolsz.
olyanfiatal, olyanfiatal,
nem te vagy az első, akinek
mondják, ace vagy és
fázol, ezt vagy elmondod,
vagy látszik, vagy nem
veszik komolyan. (…)

amikor a jelzőlámpák
sárgára váltanak és már
csak a janis meg a
patikazöld jelzi, hogy szabad,
amikor már minden nő hazament,
csak a ribancok maradnak kint –
ezt tanította neked egyszer az
öngyűlölet –, akkor
sebezhetőnek érzed magad,
ace vagy, eszedbe kell juttasd,
ez csak reflex, ez csak
megtévesztés, mások
nyomása rajtad.”

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?