Megszólalt a héten a HVG friss számában Riba István  és a Vesztett világ címmel a mohácsi csata 500. évfordulója kapcsán közreadott cikkében arról értekezett, hogy az 1526. augusztus 29-én elszenvedett csatavesztés azért volt nemzeti trauma a magyarság számára, mert ott generációk jövője veszett oda és átalakította a Kárpát-medence etnikai összetételét.

Úgy látja: a katasztrofális vereség utáni szétzilált országban „a török uralom legdrámaibb következménye a magyarság számára demográfiai volt”.  Ezt az állítását szakemberek véleményeire alapozza, mert, mint írja: „Abban már a kutatók egyetértenek, hogy ez nem a népességcsökkenést jelentette, hanem a népesség etnikai szerkezetének átalakulását.”

Nem véletlenül köszön vissza a címben Riba Istvánnak a HVG-ben most megjelent, a megnyerhetetlen mohácsi ütközet félévezredes évfordulója apropóján írt cikkének záró következtetése, amely Szakály Ferenc történésznek a História folyóiratban 1990-ben Trianon török kori gyökerei címmel megjelentetett esszéje alapvetését idézi. A neves historikus ugyanis ebben az emlékezetes dolgozatában fejtette ki azt az elméletét, hogy a trianoni békeszerződés demográfiai és etnikai gyökerei a török hódoltság korára vezethetők vissza.

A történész koncepciójának lényege az, hogy a középkori, nagyrészt homogén magyar etnikai tömb a török pusztítások, a folyamatos háborúk, majd az azt követő szervezett újkori betelepítések és spontán migráció miatt esett szét. Elgondolásában abból indult ki, hogy a Hunyadiak korában a Kárpát-medence lakosságának még mintegy a 80 százaléka magyar volt, viszont mivel a török hódoltság pusztításai, azaz a 16–17. századi háborúk elsősorban a síkvidéki, sűrűn lakott magyar területeket sújtották, ezért következett be az etnikai arányeltolódás.

Ennek létrejöttéhez szerinte két tényező járult hozzá, a peremvidékek túlélése és az újkori betelepítések. Az előbbi esélyét az adta meg, hogy a hegyvidékeken élő nemzetiségek (románok, szlovákok) védettebb helyzetben voltak, lélekszámuk növekedett. Utóbbi pedig annak volt köszönhető, hogy a török kiűzése után a Habsburg-udvar tudatosan hívott be külföldi (főleg német, szerb) telepeseket az elnéptelenedett belső területekre. Mindezek révén a 18. század végére a magyarság aránya a saját országában 40 százalék alá süllyedt, tehát már akkor bekövetkezett a kisebbségi lét.

Mielőtt rátérnék a Riba István publikációnak a Kárpát-medence népesedési viszonyainak gyökeres megváltozását kiváltó mohácsi vészként emlegetett nagy csata e következményét részletező okfejtésére, amely a magyar nemzetpolitika szempontjából máig ható determináló tragikus fejlemény volt, hadd jelezzem a korrektség kedvéért, hogy ennek a vonatkozásnak az értekezése második részét szenteli.

Az elsőben azt vázolja fel, milyen volt az ország azt megelőzően, hogy Szulejmán oszmán szultán megsemmisítő vereséget mért a hont és a keresztény Európát védő magyar hadseregre, majd azt, miért igaz az az állítása, miszerint a szétzilált országban az „egymással viaskodó főnemesekkel, Habsburg-uralommal, török hódoltsággal, társadalmi, gazdasági, demográfiai összeomlással Magyarországon generációknak kellett szembenézniük.”

A szerzőnk végszava, mint láttuk a Szakály Ferencé, azé a történészé, akinek kutatási területe a magyarországi török hódoltság korszaka volt, elsősorban gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti szemszögből és arra keresett választ, „miképpen, milyen erőknek köszönhetően volt képes a magyarság túlélni azt a másfél évszázadot, amikor nem volt saját országa, részben egy idegen kultúrájú birodalom kereteiben élt, és közben folyamatosan vérzett és pusztult.”

Magát az esszét tekinthetjük akár keretes írásnak is, hiszen Riba az indító soraiban szintén egy történészt idéz. Azt a Szűcs Jenőt, aki az 1980-ban összeállított, szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyvben írta meg nagy hatású, az akkori politikai hatalom számára nehezen elfogadható tézist tartalmazó tanulmányát kontinensünk három régiójáról, amelyben azt bizonyította, hogy a Magyarországot felölelő térség nem kelet-európai, hanem egy Nyugat- és Kelet-Európa közé ékelődött, de minőségében inkább az előbbihez közel álló harmadik történeti régióként (Kelet-Közép-Európa) fejlődött.

Íme, a Vesztett világ cikk nyitánya: „Európa szerencsésebb régióinak módjukban áll, hogy az újkor kezdetét afféle sikerdátumokkal jelöljék, mint 1492 – Amerika felfedezése. Kevésbé szerencsés régiók katasztrófadátumokkal kezdik, mint 1526 – Mohács és a Habsburgok” – állapította meg Szűcs Jenő történész Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjében. Magyarország esetében e katasztrófadátum végzetesen meghatározta az ország további sorsát, egészen a mai időkig. A »több is veszett Mohácsnál« közkeletű népi bölcsességnek igaza van, az ország sorsát évszázadokra eldöntötte a mohácsi tragédia.”

Pedig, ha felidézzük akár csak Mohács előtti évtizedeket, nyugodtan megcáfolható lehet a nemzeti mitológiánkban máig élő toposz, amely szerint a magyar „a katasztrófák nemzete” – állítja Riba István és érvei valóban megkérdőjelezhetetlenek:

„A XVI. század elején Magyarország a régió középhatalma volt, önálló királyságként az európai hatalmak partnere, gazdaságilag megállt a saját lábán, többé-kevésbé prosperált. Fővárosa, Buda a régió egyik központja volt, a királyi reprezentáció fontos városai, mint Székesfehérvár a magyar uralkodók koronázóvárosa és temetkezőhelye, míg Esztergom a magyar katolikus egyház székhelye volt. A magyar király nagy és szakképzett apparátusra támaszkodhatott, a rendek pedig részt vettek az ország kormányzásában.”

A folytatásban nemcsak azzal szembesülünk, hogy mivé lett a haza e végzetes augusztus 29-e utáni években, évtizedekben és évszázadokban, hanem azzal is: miért alakult nemzeti történelmünk sokkal kedvezőtlenebbül, sokkal több megpróbáltatással terhelve ekkor is, mint a tőlünk nyugatra a boldogabb országok históriája. Ezúttal Riba számára fogódzót a jogtudós 1956-os hős Bibó István, „a magyar demokrácia mentora” jelent, akinek A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című, 1946-ban megjelent híres tanulmányából citál:

„A mohácsi vereség után mindez eltűnt. A király meghalt, az ország a török támadások közepette polgárháborúba sodródott. Már Szapolyai János magyar királyságáról is pár év alatt kiderült, hogy illúzió, önállósága hamvába holt kísérlet volt, hiszen a szintén királlyá koronázott Habsburg Ferdinánddal szemben csak a törököktől remélhette, hogy uradalmát megőrizheti. Végül a Habsburgok szerezték meg a trónt, s a birodalmukhoz tartozott 1918-ig Magyarország. Az ország fejlődése ezután a Habsburg Birodalom éppen aktuális érdekeitől függött, a Magyar Királyság önálló gazdasági és politikai hatalma véget ért.

Buda 1541-től török kézre került, a szuverén magyar királyi udvar és politikai-gazdasági, kulturális központ évszázadokra elveszett. A főváros a Bécs közeli Pozsony lett, ám a Magyar Királyság ügyeit ettől kezdve egy bécsi adminisztráció intézte. Ebben szerepet kaptak néha magyar főnemesek is, ám ez már nem azt jelentette, hogy ők irányították az országot, s a királyt helyettesítő nádori tisztség sem az a hatalmi pozíció volt, mint korábban. Az egykor a királyság ügyeit intéző magyar államapparátus egyszerűen eltűnt, a Habsburg királyok kénye-kedve szerint összehívott rendi országgyűlések nem tudtak igazán beleszólni az ország irányításába. Mindez oda vezetett, hogy – Bibó István szerint – Magyarország esetében „a modern állami és nemzeti szervezet alapvetését, mely Európa-szerte a 17–18. században folyt le, az ő javára nem végezte el senki”.

Ezt követően tér ki arra, hiába gondolta Szapolyaival együtt még számos magyar főnemes, hogy a törökökkel kiegyezve meg lehet valamit őrizni az önálló magyar királyságból, ez hiú ábrándnak bizonyult. Ezután szűkebb pátriánk egykori történései és szereplői is előtérbe kerülnek: „1541-ben kiderült, hogy ez nem sikerülhet, még a török támogatással alapított Erdélyi Fejedelemségnek sem volt mozgástere. Nem véletlenül mondta 1620-ban Bethlen Gábor fejedelem követének, Borsos Tamásnak az isztambuli mufti, hogy „Erdély szultán Szulimán találmánya, s sajátja az hatalmas császárnak”. Nem is engedték a szembeszegülést a törökök az erdélyi fejedelmeknek, s ha az mégis megtörtént, akkor megbosszulták. Persze a török hódoltság idején is akadtak, akik megpróbálkoztak önálló magyar politika megteremtésével, például Bethlen Gábor vagy Zrínyi Miklós, ám mindig kiderült, hogy ezek illúziók, sem a politikai, sem a társadalmi, sem a gazdasági helyzet nem kedvezett nekik.”

Az, hogy a törökök mohácsi győzelme miként sodorta káoszba az országot gazdasági és társadalmi szempontból, azt a cikk következő passzusaiban mutatja be a szerző. Ennek a vázlatos korrajznak az ismertetésről terjedelmi okok miatt eltekintenék annak érdekében, hogy rátérhessek a Riba-megszólalásnak arra a fejezetére, amelyből a már bevezetőmben idéztem.

„A török uralom legdrámaibb következménye a magyarság számára demográfiai volt. Abban már a kutatók egyetértenek, hogy ez nem a népességcsökkenést jelentette, hanem a népesség etnikai szerkezetének átalakulását” – rögzíti tehát a szerző, majd így folytatja: „Nándorfehérvár 1521-es elfoglalásakor már jelentős volt az elpusztult területek száma, s nagy mértékű az elköltözőké is. A folyamat Mohács után, de főleg a törökök 1541-es végleges berendezkedését követően tovább erősödött. S ha valamiképp mutattak is némi életjelet a falvak és a városok, a háborúskodás nyomán újra és újra elnéptelenedtek.”

A népességfogyást illetően két korszak volt sorsdöntően kedvezőtlen, az 1591–1606 közötti tizenötéves háború, illetve az 1683-ban megindult visszahódítás időszaka, mert „mindkettő hatalmas pusztítással járt, a hadszíntéren és annak közelében kő kövön nem maradt” – fogalmaz Riba. Ezután következik majd a döbbenetesen dermesztő számvetése:

„A legnagyobb veszteséget Dél-Magyarország szenvedte el, az adatok szerint ott a települések 70-80 százaléka megsemmisült. Így jártak a falvak mellett a városok is, az 1690-es években például Gyulán és Szarvason csak pusztaságot találtak. De lakatlanná vált Baranya, Tolna és Fejér megye több régiója, s eltűnt Buda környékén is számos falu népe. Erdélyben a török és tatár csapatok 1658-ban óriási rombolást végeztek, mert II. Rákóczi György annak ellenére meg akarta tartani fejedelmi címét, hogy a törökök már nem őt támogatták. Falvak sokaságát és számos várost a földdel tettek egyenlővé, sőt még a fejedelmi székhelyet, Gyulafehérvárt is elpusztították; a tatárok pedig ezrével hurcolták rabságba a lakosságot. 1660-ban az addig sikeresen kitartó Várad is elesett.

A történészek szerint a XV. század végén mintegy 3,5 millió volt Magyarország lakossága, amelynek háromnegyede magyar etnikumú volt. A török hódoltság azonban pont a magyarok által lakott déli és alföldi síkvidéki területeken rendezkedett be, súlyos veszteséget okozva a népességben. A lakosságszám az 1715–1720-as összeíráskor mintegy négymillió fő volt, ám már csak a fele magyar nemzetiségű. A betelepülések már Mohács előtt megkezdődtek, rengeteg szerb költözött Magyarországra, s ez 1690-ig csak növekedett, akkor 200 ezren települtek le itt. Növekedett a románok száma is, akik Erdély pusztulása során jelentek meg egyre többen a síkvidéken. A horvátok Nyugat-Magyarországra települtek a XVI. században, egészen Pozsonyig széles sávban alakult ki a horvát falvak hálózata. A szlovákok pedig szintén akkor kezdtek az Alföldön megjelenni.”

Ami ezután következett be, eldöntötte a haza és a Kárpát-medence jövőjét – vonja le a konklúziót a HVG újságírója. Ebben a fináléban köszön vissza a már szóbahozott Szakály Ferenc-féle alaptétel is: „A törökök kiűzése után a feldúlt területek jó részén külföldi népességet telepítettek le. Akkor alakultak ki az alföldi szlovák falvak és városok, s költöztek hatalmas számban németek az országba, Szabolcs, Szatmár és Békés megyétől a Délvidéken át egészen Tolnáig, Baranyáig. Ez akkor nem jelentett nemzetiségi problémát, a XIX. században felélénkült nemzeti mozgalmak idején azonban megoldhatatlan feszültség jött létre emiatt. S ahogyan Szakály Ferenc történész írta 1990-ben, mindehhez a mohácsi vereség vezetett, »végső soron itt lelhetők fel Trianon gyökerei is«.”