Nagyvárad neve a magyar történelemben egyet jelent a királyi és egyházi pompával, a kultúra virágzásával és az Európához való töretlen tartozással. Az évszázadok során a Körös-parti város számos sikeres időszakot, de tragédiát is élt át: pusztította tatár, török, dúlta háború, majd a határok átrajzolása és a határozott elnyomó politikák próbálták háttérbe szorítani gazdag örökségét. Mégis, a város mindig képes volt talpra állni. Miként lehet a tudományos kutatások monumentális eredményeit közelebb hozni a ma emberéhez? Milyen aránytalanságok jellemezték a városfejlődést, és hogyan látja Várad jelenét s jövőjét egy történész? Dr. habil. Fleisz Jánossal, a Magyar Tudományos Akadémia nagyváradi köztestületi tagjával, EMKE életműdíjas kutatóval beszélgetünk legújabb kötetéről és a váradi identitás gyökereiről.

A kismonográfiától az ismeretterjesztés küldetéséig

A tudományos életben és a helytörténeti kutatásokban évtizedek óta jelen lévő történész nem ismeretlen a nagyközönség előtt. A dualizmus korától a két világháború közötti időszakon át egészen az 1940–1945 közötti évekig számos tudományos várostörténeti korszakmonográfiát jegyez, eddig összesen 24 önálló kötetet publikált. A legutóbbi vállalkozása azonban arról szól, hogy a hétköznapi emberrel ismertesse meg Nagyvárad történetét, mégpedig úgy, hogy az minél szélesebb közegben érthető legyen és hasznos tudást adjon.

„Régebben, amikor elkezdtem a kutatásaimat, már terveztem, hogy a tudományos vonal mellett – amelyben Nagyvárad történetének több szakaszát kutattam – nemcsak magas szakmai szinten kellene feldolgozni a múltat, hanem egy kicsit az ismeretterjesztés vonalán is. A Nagyváradon született történész-akadémikusnak, Benda Kálmánnak, az a híres mondása is vezérelt, hogy: „Semmit nem ér a magas tudomány, ha azt nem sikerül közvetíteni szélesebb körben”. Úgy érzem, a történésznek kifejezett feladata az ismeretterjesztő kötetek megírása is. Nekünk, kisebbségi magyar történészeknek pedig, ez egyben közösségi feladatunk is” – fejti ki belső indíttatását Fleisz János.

A történész felidézi, hogy már a 2000-es évek elején közzétett egy bibliográfiát és egy rövid kronológiát, majd 2011-ben megírta Nagyvárad 300 oldalas kismonográfiáját. Bár ez a mű a mai napig megállja a helyét, a könyvpiaci kínálat felmérése során nyilvánvalóvá vált: az olvasóközönség számára égető hiánycikk egy könnyen forgatható, összefoglaló jellegű kiskötet.

„Utánanéztem, miből van hiány, és bizony nagyon nagy űrt láttam ezen a téren. Visszatekintve, a '40-es években jelentek meg hasonló összefoglalók, legutóbb pedig 1992-ben, az első Festum Varadinum alkalmával látott napvilágot Szántó János: Szent László városa, Várad című, 67 oldalas helytörténeti vázlata. Azóta a könyvesboltokban nincsen hasonló átfogó kötet. Bár a szakma ma már erősen az online felületek felé orientál, én mégis úgy döntöttem, hogy a karrierem ezen szakaszában egy kézzelfogható, papíralapú könyvet adok az olvasók kezébe” – hangsúlyozza az EMKE életműdíjasa.

Címválasztási kulisszatitkok és a román történetírás párhuzamos narratívái

A kiadvány a Nagyvárad históriája címet kapta, ami nem a véletlen műve. Fleisz János rámutat, hogy a története megnevezés túlságosan akadémikus elvárásokat támasztott volna, mintha egy újabb többkötetes monográfiáról lenne szó. A história kifejezés ugyanakkor jelzi: a kötet a városfejlődés legfontosabb mérföldköveit és esszenciáját emeli ki.

Ugyanakkor a címválasztásnak van egy finom áthallása a román történetírással való viszonyra is. A román szakírók előszeretettel hangoztatják, hogy Szent László király csak a legendák szerint alapította meg a várost. A história keretébe viszont a hagyományok és legendák is természetes módon illeszkednek.

„A román és a magyar történetírás keretében jelenleg is párhuzamos narratívák élnek” – elemzi a helyzetet az MTA köztestületi tagja. – „Bár 1989 óta nagyot fejlődött a szakma, még hiányoznak azok az intézményes keretek és módszertani eszközök, amelyekkel egy közös, kiegyensúlyozott várostörténet megírható lenne. A kiindulópontok alapvetően eltérnek: a román történetírás a mai Nagyvárad területén egykor fekvő falvakból indítja a folytonosságot, míg a magyar történetírás egyértelműen a magyar államalapításhoz és a Szent László általi városalapításhoz köti Várad születését. Tény és való azonban az, hogy Nagyvárad 1919. április 20-áig soha nem volt a román állam része, még a Mihai Viteazul-féle rövid úgynevezett egyesítés sem terjedt ki erre a térségre.”

Elveszített kincsek és a középkori metropolisz fényei

A kötet megírása során a legnagyobb kihívást a szelekció jelentette: mi az, amit a hatalmas forrásanyagból kötelezően meg kell őrizni, és mi az, ami kimaradhat. Fleisz János a hangsúlyt a város jellegzetes történeti arculatának bemutatására helyezte. Nagyvárad nem egyszerűen egy vidéki központ volt, hanem a középkori Európa egyik szellemi és vallási fellegvára.

„A mai Nagyváradot a rangsorok alapján nem lehet a középkori városhoz hasonlítani: az akkori Várad európai léptékkel mérve is kiemelkedő központnak számított” – mutat rá a történész. – „Gondoljunk csak Vitéz János püspökségére, amikor a város az itáliai félszigeten kívüli európai humanizmus egyik legjelentősebb fellegvára volt. Ugyanakkor tragikus sajátosság, hogy Nagyvárad szinte semmit sem kapott másoktól, viszont folyamatosan juttatott a kulturális kincseiből a világnak.”

A szakember hirtelen leltárt is vont az „elvándorolt értékekről”: az eredeti – sorrendben második – Szent László-herma ma Győrben található, Vitéz János híres váradi könyvtára a Mátyás-féle Corvinák közé került, Patachich Ádám püspök könyvgyűjteménye Kalocsára, a híres Ipolyi-gyűjtemény Esztergomba vándorolt, de még a török hódoltság idején a váradi református kollégium menekülő tanárai, a Debreceni Kollégiumot erősítették meg. Várad kiváló földrajzi és stratégiai fekvése révén a határok 1920-as meghúzásáig nemcsak a történelmi Magyarország közepén helyezkedett el, hanem szervesen kapcsolódott Nyugat-Európához is.

A városhierarchia átrendeződése: Várad, Debrecen és Kolozsvár versenye

A történeti elemzés egyik legizgalmasabb fejezete a regionális városhierarchia alakulása. A ma élő generációk számára természetesnek tűnhet Debrecen vagy Kolozsvár dominanciája, ám a 20. század elején a helyzet gyökeresen másképp nézett ki, fejtette ki kérdésünkre a történész.

„A huszadik század elején, ha valaki Debrecenből Nagyváradra érkezett, az olyan érzés volt, mintha faluról jönne fel a nagyvárosba, mint ahogy Ady Endre is írta” – idézi fel az aranykor hangulatát Fleisz János. „A századfordulót követően Nagyvárad rendkívül gyors fejlődési ritmusra váltott. Az 1910-es országos fejlettségi mutatók alapján Várad volt a negyedik legfejlettebb város a történelmi Magyarországon! Csupán három olyan város előzte meg, amely ma főváros: Budapest, Zágráb és Pozsony. Várad mögött állt Temesvár is, és csak utánuk következett Kolozsvár és Debrecen” – ismertette a kutató.

A fordulatot az 1919-es impériumváltás hozta el. A leszakadás az európai hálózatokról és a határmenti periferikus helyzet drámai leépüléshez vezetett. A román közigazgatás biztonsági okokból elköltöztette a térségből az intézményeket: 1934-ben megszüntették a nagy múltú váradi jogakadémiát és beolvasztották a Kolozsvári Egyetembe, így a város felsőoktatási intézmény nélkül maradt.

„Tíz év alatt olyannyira leromlott a helyzet, hogy 1929-ben váradi küldöttségnek kellett Bukarestbe utaznia, hogy megmentse a várost a teljes elszegényedéstől” – magyarázza a történész. „Amikor 1940-ben a második bécsi döntéssel visszatért a magyar közigazgatás, a stratégiai cél már csak az volt, hogy beérjék az időközben egyetemekkel megerősödött Debrecent és Kolozsvárt. Az újabb impériumváltást követően a kommunizmus évtizedei azonban ismét a sorvasztásnak kedveztek.”

A felzárkózás esélyei, a demográfia és a váradi identitás

Az 1989-es rendszerváltást követően Nagyvárad lassan talált magára, ám a 2007-es uniós csatlakozás új lendületet adott a felzárkózásnak. Bár Kolozsvár előnye ma már nehezen behozható a történész szerint, Várad dinamikus fejlődésével ismét közeledik Temesvár és Debrecen szellemi-gazdasági szintjéhez és regionális szerepéhez.

A befogadó, nyitott szellemiségű városról Dr. habil. Fleisz János elmondta, „Nagyvárad mindig is tranzitváros, kapuváros volt, amely folyamatosan közvetítette az embereket és az értékeket. A történelem során rengetegszer elpusztult, de mindig talpra állt. A ma élő magyarság számára Várad a nemzeti megmaradás egyik legfontosabb bástyája. Megtanultuk az együttélést is: a város ma többnemzetiségű közösségként, egy újfajta egyensúlyban működik. Legújabb kötetemmel ehhez a váradi identitáshoz és a múlt megértéséhez kívántam kulcsot adni az olvasóknak.”