Hosszú szünet után új kötettel jelentkezik Varga László Edgár, aki ezúttal az eddigi gyakorlattól eltérően versek helyett egy novelláskötettel gondolkodtatja el az olvasót. Gondolkodtat, ugyanis a szerző által ábrázolt világ egy minden ízében furcsa tér- és időkonstrukció, amelynél, ha lehet így fogalmazni, már csak ezt a világot benépesítő karakterek furcsábbak. A szerzővel a szombaton bemutatott Venus és Nichita című kötet kapcsán beszélgettünk, ahol szóba került több dolog is, a versírástól a mágikus realizmusig, és az is kiderül, hogy legutóbbi verseskötetét követően hogyan születtek a most megjelent novellák.

– Mielőtt belevágnánk, el kell mondanom neked, hogy én mostanig nem tudtam rólad, hogy végzettségedet tekintve biológus vagy. Elöljáróban mondanál néhány szót arról, hogy mégis hogyan lett ebből végül irodalom?

– Ez a kisvárosokban elég gyakori jelenség – ugye Székelyhídon jártam középiskolába –, hogy az úgynevezett reál osztály az erős és a humán a gyengébb. Viszonylag gyakori ezzel párhuzamosan az a jelenség is, hogy a humán beállítottságú ember is a reál osztályt választja, ha valamivel komolyabb esélyeket akar az életben. Én is így tettem – meg hát akkoriban még úgysem nagyon tudod, hogy mit akarsz csinálni az életben, sőt még az érettségikor sem. A reál tantárgyak közül a biológiát állt hozzám legközelebb, aztán 11. osztályban volt egy tantárgyverseny, amin jó eredményt értem el, így gyakorlatilag még érettségi előtt bejutottam az egyetemre. Emiatt nem is gondolkoztam, hogy mi legyen az érettségi után, tudtam, hogy jövök Kolozsvárra. De már első éven rájöttem, hogy engem sokkal jobban érdekelnek a humán dolgok, konkrétan az irodalom, elkezdtem verseket írni, közölgetni. Közben néhány barátommal újraindítottuk a Perspektíva című diáklapot, ami akkor pont nem működött. Innen már nagyjából egyenes út vezetett a sajtó felé. Most azt nem mondom, hogy szuper jó választás volt, de tény, hogy kikötöttem a Krónikánál, először tördelőszerkesztőként, utána pedig a kultúra rovatot szerkesztettem jó hosszú ideig. Most a Főtérnél vagyok. Az irodalmi pályafutásom, a költészettel kezdődött, és most is inkább költőnek tartom vagy érzem magam, hogy is mondjam, alkatilag, de az is igaz, hogy az első verseskötetem még meg sem jelent, amikor én már elkezdtem írogatni prózát is. Nyilván sokkal kevesebbet, kevesebbet is közöltem, mint verset.

Amikor 2017-ben megjelent a második kötetem, a bejárónőm: isten, akkor úgy éreztem hirtelen, hogy egyfajta légüres térbe kerültem a költészet terén. Valahogy úgy éreztem, hogy megtorpanok, falba ütközök, kifutottam a lehetőségeket. Annál viszont sokkal jobban tiszteltem a költészetet, hogy elkezdtem volna szövegeket gyártani futószalagon – ahogy sokan csinálják –, mert már van két könyvem, van valamiféle szakmai elismerés mögöttem, nem szabad abbahagyni, akkor sem, ha izzadságszagú lesz, faragjuk szakmányban a rímeket, meg a szabadverset főleg, mert már rímeket sem tudunk lassan a kortárs költészetben, a ritmusról meg inkább ne is beszéljünk. Ráadásul magánéleti válságban is voltam akkoriban, az úgynevezett irodalmi élet is át lett politizálva, azzal sem tudtam, mit kezdeni, nem éreztem jól magam sem a bőrömben, sem a szakmán belül, és akkor szerintem egy olyan két-három évig alig írtam bármit is.

– Itt egy nagyon hosszú szünetről beszélünk, hisz utolsó köteted 2017-ben jelent meg, tehát eltelt azóta nyolc év. Ráadásul most a Venus és Nichita egy novelláskötet. Miért próza ezúttal, és miért vártál ilyen hosszú ideig ezzel?

– Említettem, hogy megtorpantam a versekkel, és nem akartam erőltetni. Megmondom őszintén, nem is nagyon akartam írni akkoriban. Nem mondom, hogy verseket nem írtam azóta, mert írtam néhányat, megkockáztatom, hogy ezek értékelhető versek is, de ezt én még mindig pihentetem, várom, hogy hitelesen tudjak megszólalni. Szép lassan a novellák vagy a rövidpróza felé kezdtem el tapogatózni. Amikor egy délután beugrott nekem ez a két név: Venus és Nichita Ulrache, akkor éreztem először évek óta, hogy ezzel most már tudok kezdeni valamit, de azt is tudtam, hogy nem versben. Hozott magával ez a két név egy olyan atmoszférát, egy olyan furcsa hangulatot, amire, úgy éreztem, építeni lehet. Az elején nem is nagyon tudtam, hogy mit akarok kezdeni vele, de aztán elkezdtek a szövegek szép lassan megszületni.

Nem vagyok egy grafomán alkat, egy évben két-három szöveget, hogyha megírtam, az már jó volt. Nem is azt mondom, hogy mostanra gyűlt össze az anyag, mert ha nagyon akartam volna, már egy évvel korábban is ki tudtam volna adni, de kicsit még bizonytalankodtam, vártam, hogy ülepedjen le egy kicsit, legyek biztos a dolgomban, lássam, hogy valóban megáll a lábán.

– Említetted, hogy a könyv címét adó nevek beugrottak egy délután. Továbbfűzve a gondolatot, nem csak a két főhős neve kelti fel elsőre a figyelmet, hanem a történetekben szereplő többi karakter is többnyire jellegzetes néven szerepel. Mi áll a névválasztás hátterében? Hogyan „ugranak” be egyáltalán ilyen furcsa nevek?

– Ez az, amit nem lehet megmagyarázni. A művészetnek ez a része, pont az a tíz százalék, amit sem tanítani, sem megmagyarázni nem lehet. Hogy honnan jött nekem ez a két név, fogalmam sincs, egyszer csak eszembe jutott két név a semmiből. Emlékszem, hogy elővettem a telefonomat, és azonnal le is írtam, nehogy elfelejtsem. Amúgy sem felejtettem el, évekig nem ment aztán ki a fejemből. Onnan már csak el kellett indulni valamerre, tapogatózni kellett a nevekből kiindulva, megismerni a hozzájuk kapcsolódó világot, aminek a többi különös név is része volt. Egyáltalán nem szoktam előre kitalálni a történetet, írás közben alakul minden. Mindig az volt az elvem a verseknél is, a rövidprózánál is, hogy ha van egy erős első bekezdés, vagy akár egy erős első mondat, amiből ki lehet indulni, akkor onnan sorról sorra tapogatózva eljutok valahova, és a végén én is ugyanúgy meglepődök, mint az olvasó adott esetben, amikor kirakom az utolsó pontot… Sokszor volt olyan, hogy én se gondoltam volna, hogy ennek így lesz vége.

– Furcsa világba kalauzolod az olvasót. Venus és Nichita a kötet első ciklusának mindegyik novellájában jelen vannak, de különböző interperszonális viszonyokban és helyzetekben találkozunk velük. Maga az ábrázolt tér is felettébb furcsa, én olvasás közben sok mindenre asszociáltam, például Bodor Ádám, Márquez, és egy adott pillanatban még Király László is felbukkan…

– Ami a hatásokat illeti, én nagyon büszkén vállalom a neveket, akiket felsoroltál. A könyv elején van három egyszavas mottó, amelyekben azért is jelöltem meg Bodort és Márquezt is – sőt félig-meddig kakukktojásnak odaraktam még Tolsztojt is –, mert fel akartam vállalni az egyértelmű hatásokat. Minden írónak van egy bizonyos eszménykép a fejében: én mindig is ezt a bodori meg marquezi világot imádtam prózában. Lehetne még sok szerzőt sorolni hatásként, de a lényeg az, hogy nekem soha nem az volt a fontos, hogy valami nagy-nagy dolgot elmondjak az olvasónak, vagy hogy kioktassam szépen, hogy így kell meg úgy kell csinálni az életet.

Nekem az volt a fontos, a prózában különösen, hogy legyen egy olyan atmoszférája, erős légköre az egésznek, egy olyan világa, ami azonnal be tudja szippantani az olvasót. Mert, hogyha nincs ilyen, akkor engem nem tud érdekelni. Ez a hangulat visz engem is a történet felfedezésében: olyan, mint amikor éjszaka ülsz egy dombtetőn, nem látsz semmit magad körül, és akkor szép lassan kezd megvirradni, lassanként kirajzolódnak a tájban a körvonalak, a domb, a hegyek, a fák, és egyszer csak ráeszmélsz, hogy hol vagy. Valahogy így kell elképzelni azt, ahogyan én dolgoztam ezekben a novellákban: ültem a sötétben, figyeltem, füleltem, meresztettem a szemem, aztán egyszer csak elkezdett virradni, és lett egy történet.

– Két ciklusból áll ez a könyv, a másodiknál viszont úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben lezáratlan maradt, konkrétan hiányoltam onnan még legalább két-három történetet.

– Nekem amúgy is mániám, hogy nem lehet egyetlen könyvet sem lezárni. Az első kötetem is egy lábjegyzetbe tördelt verssel és annak a végén három ponttal ér véget, épp azért, hogy érzékeld olvasóként, hogy ez egy soha le nem zárható dolog. A mostani könyv második ciklusának meg nagyon egyszerű a története. Elindultam ebből a két névből, tudtam, hogy ebből lesz egy novellafüzér. Meg kell azt is jegyeznem, hogy a cselekmény ezekben a novellákban sem összefüggő, átjárás van ugyan, főleg hangulati szinten, de már ott gyanús az egész, hogy Venus és Nichita között, ahogyan te is említetted, hol apa–lánya, hol férj–feleség viszony van, és így tovább. Igazából csak használtam ezeket a neveket: tudtam, hogy van bennük néhány történet. Aztán, amikor ezeket kimerítettem, akkor azt láttam, hogy ez nem egy nagy szövegkorpusz, de ugyanúgy, mint a versek esetében, nem akartam erőltetni, csak azért, hogy hosszabb legyen a könyv. Felfogtam, hogy ez ennyi volt, szép volt az utazás, de itt ért véget, eddig tart a sín.

Viszont nekem volt még három novellám, kettő, A fej és az Egy forradalom előkészületei nagyon régről, a harmadikat, a Király Laci bácsi alakját is megidéző novellát pedig a Helikon felkérésére írtam a költő 85. születésnapjának tiszteletére. Sajnáltam volna mind a hármat kihagyni, elfelejteni vagy félretenni. Úgy döntöttem némi vacillálás után, hogy akkor lesz egy második ciklus is, már csak azért is, hogy megmutassam, nem csak úgy tudok írni, ahogy az első ciklusban megszokta az olvasó.

– Ezek szerint elképzelhetőnek tartod, hogy valamikor, valamilyen formában lesz folytatása ezeknek a történeteknek?

– Hogy pont ezeket fogom-e folytatni, azt nem tudom. Az biztos, hogy novellákat fogok még írni, de hogy milyen lesz azok stílusa, azt még korai lenne megmondani. Ami biztos, hogy most egy regényen dolgozom – már két éve különben –, aminek szintén egy nagyon komor, sajátos világa lesz. Talán ennél is sokkal betegebb, hogyha ezt lehet fokozni. Remélem, hogy nem sülök bele így a végére, mert alakul a történet, eddig talán nem mondhatom azt, hogy elbaltáztam volna. Azon kívül meg szintén van még a fiókban jó sok évvel ezelőttről jó néhány tárcanovella, amik személyes, gyerekkori élményeket dolgoznak fel, az emlékezet réseit a fantázia jótékony tömítőanyagával kipótolva – ezeket is szeretném hamarosan, már jövőre, kötet formában megjelentetni. Majd, ha kész lesz a regény, akkor jön az, és aztán nagyon szeretnék visszatérni végre a versekhez is.