Megszólalt a héten a clevelandi Bocskai Rádió honlapján Dorgay Zsófia és beszámolt arról, hogy a Magyar Baráti Közösség (MBK) jubileumi, 50. Itt-Ott Találkozóján ismét több nemzedék és számos észak-amerikai magyar közösség képviselői gyűltek össze az ohiói Lake Hope, azaz a Reménység tava partján. A mindig augusztusban sorra kerülő rendezvény idei programjának középpontjában a fél évszázados közösség története, a magyar kultúra továbbadásának kérdése, valamint az egymást követő nemzedékek kapcsolata állt.

A cikkszerző arról is tudósított, hogy a jubileumhoz kapcsolódva az 1956-os forradalom 70. és az Egyesült Államok 250. évfordulója is helyet kapott a programban. Mindezekhez hozzátette: „A találkozó legszebb pillanata mégis az volt, hogy olyan fiatalok is bekapcsolódtak a közösség életébe, akiknek már a szülei és nagyszülei is Itt-Ott Találkozók résztvevői voltak.”

Személyes vallomással kell ezúttal kezdenem, nem is eggyel, hanem egyenesen kettővel.

Nagyon jóleső érzéssel nyugtáztam júniusban annak hírét, hogy az idei Lőrincz Csaba-díjat Ludányi András kapta meg. Ennek kapcsán el kell mondanom: a sors úgy hozta, hogy az egykori jó kollégám, a Lőrincz Csaba emlékét őrző és szellemiségét ápoló, a tudósok, szakértők, oktatók, közösségszervezők kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységét jutalmazó és a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által 2009-ben alapított díj kitüntetettjének legtöbbjét személyesen ismerhetem. Egyikük pedig, a minket oly korán itt hagyó, kitűnő nemzetközi jogász, Biró Gáspár az egyik legjobb barátom volt. Persze rögtön le kell szögeznem: természetesen messze nem ennek a személyes motivációnak okán tartom mindegyiküket nagyra.

Viszont azt se nem tagadhatom, hogy volt egy hiányérzetem is az eddigi 16 díjazott kapcsán, mert úgy éreztem, annak odaítélői mintha csak a Kárpát-medencében gondolkodnának, azon túl pedig nem tekintenének. Pedig nem volna fölösleges – zsörtölődtem magamban. Viszont Ludányi kitüntetésével ez a hiányérzésem elpárologhatott, mert személyében végre első alkalommal kaphatta meg a nyugati magyar diaszpóra köréből származó kiváló személyiség a kiemelkedő szakmai és közösségi tevékenységéért a Lőrincz Csaba-díjat.

Tegyem hozzá teljes joggal, hogy egy nem akármilyen életmű előtti tisztelgést jelentett az elismerés. Ugyanis Ludányinak, az Ohio Northern University kisebbségkutatásban jeleskedő nyugalmazott professzorának a nevéhez fűződik számos újvilági, a magyar identitás megmaradását és megtartatását szolgáló kezdeményezés. Közülük pedig talán a legfontosabb a magyar nyelv és kultúra megőrzését és az utódoknak történő átadását célzó Magyar Baráti Közösség (MBK) létrehozása Éltető Lajossal és a hozzájuk rögtön csatlakozó Bőjtös Lászlóval együtt, annak az ITT-OTT címmel megjelenő folyóirata megalapítása, majd azoknak a tanulmányi napoknak a megszervezése, amelyeket 1976 óta minden év augusztusában tartanak az ohiói Lake Hope (Reménység-tó) menti táborukban.

Most pedig jöjjön a második személyes vonatkozás. Ludányi András amerikai magyar politológust, egyetemi tanárt, a magyar diaszpóra közösségi élet meghatározó alakját, az erdélyi meg a bárhol máshol kissebségben élő magyarság elkötelezett amerikai lobbistáját, több mint két évtizede ismerhettem meg a Reménység-tó melletti szabadegyetemi táborban, ahova az MBK hívott meg előadóként 2003-ban.

Akkor és ott szembesülhettem azzal, hogy mennyire is szép és beszélő név a Reménység tava, mert jelképe az amerikai magyar megmaradás és megtartatás reményének. Emellett pedig egy olyan, most már félévszázados múltra visszatekintő áldozatos tevékenységnek is imponáló bizonyítékával találkozhattam, amellyel Ludányi és a többi tenni akaró MBK-s társa a körülményekhez és a szükségletekhez igazodva dolgozott összefogva más, hasonló célú magyar szervezettel, legfőképpen a most szintén 50. születésnapját ünneplő, a nemrég a Kolozsvári Magyar Napokon is jubiláló Magyar Emberi Jogok Alapítvánnyal, a HHRF-el.

Azt se mulaszthatom el, hogy ne szóljak arról: Ludányiék kezdettől fogva a magyarországi és a határokon túli magyarság szellemi vezetőit is bevonták munkájukba, amennyire a szocialista politikai viszonyok engedték, 1990 után pedig zökkenőmentes lett a kapcsolattartás és az együttműködés. És még valami, aminek jelentősége számunkra nagyon nem volt elhanyagolható: a múlt század 70-es éveitől kezdődően az erdélyi és a többi Kárpát-medencében élő magyarok jogainak a hiányára számos alkalommal sikerült az amerikai politika irányítóinak figyelmét felhívniuk. Persze az se feledhető: egyik nagy győzelmükként 1987-ben az akkor Hámos László vezette HHRF-el együtt elérték, hogy a washingtoni képviselőház és a szenátus megvonta Ceauşescu Romániájától a legnagyobb kedvezmény elvét.

Ezek után pedig lássuk Dorgay Zsófia tudósítását arról az idei találkozóról, amely 2026-ban is jóval több volt, mint egy nyári tábor, hiszen most is, akárcsak évtizedek óta az észak-amerikai magyar közösségi élet legfontosabb találkozási pontja, ahol a családias együttlét, a magyar kultúra, a barátságok és a lelki feltöltődés egyszerre van jelen.

Hogy miért is ennyire különleges alkalom az Ohio déli határán, a lenyűgöző természeti adottságokkal megáldott helyszínen megtartott együttlét, arról a beszámoló bevezető passzusaiból értesülhetünk: „A Reménység tava az Itt-Ott Találkozó helyszíneként földrajzilag is alkalmas arra, hogy az Egyesült Államok különböző részeiből érkező magyarokat összekösse. A jubileumi alkalomra a keleti parttól – New Yorkból és New Jerseyből – éppúgy érkeztek résztvevők, mint Chicagóból, Wisconsinból vagy más közösségekből. Megyeri József, az MBK gondnoka szerint az Itt-Ott ereje éppen abban rejlik, hogy a résztvevők az itt kapott erőt saját közösségeikbe is hazaviszik. József számára különösen fontos, hogy az idei program ne csupán a felnőtteket szólítsa meg: az előadásokat zene, mese és tánc egészítette ki a legkisebbek örömére, és angol nyelvű programokkal azokat is igyekeztek bevonni, akik már kevésbé használják a magyar nyelvet.

A találkozó ugyanakkor nemcsak előadásokról szólt. A délelőtti kötött programokat közös ebédek, majd kötetlen együttlétek, strandolás, csónakázás, kézműves foglalkozások és tánc követte. Különleges helyet foglalt el a környék egykori magyar bányásztelepüléseinek és temetőinek felkeresése. A 19. században számos magyar érkezett Ohio szén- és vasbányáiba, közösségeik emlékei pedig ma is felfedezhetők a templomokban, temetőkben és az egykori településeken. A résztvevők olyan családok leszármazottaival is találkoztak, akik generációk múltán is őrzik magyar származásuk emlékét. Megyeri egy történetet is felidézett egy olyan családról, ahol a magyar identitás már humoros családi mondás formájában maradt fenn: ha a gyerek rosszalkodik, azt mondják rá, na, már megint magyar vagy”.

Ezt követően számol be cikkszerzőnk arról, hogy a már idézett, Vajdaságból elszármazott Megyeri József gondnok, akinek marosvásárhelyi születésű felesége, Erika korábban hat évig töltötte be ezt a tisztséget tizenhat évesen vett részt először 1975-ben Itt-Ott Találkozón, és azóta szinte minden évben visszatér. Az is kiderül, hogy az ötvenedik jubileum a személyes identitásának a része, amiről ekképp vall: „Engem ez a hét felújít, egy olyan erőt ad a magyar közösségben, hogy tovább dolgozzak, hogy tovább tudjam vinni ezt a szikrát”.

Számára krédót jelent az egyik intézményember gondnok-előd, Bőjtös László hitvallása, a „Kovász szeretnék lenni”, mert ez olyan útravaló, ami egy egész életre szól: azt, amit „az ember az Itt-Ott közösségében kap, azt vigye haza, és építse be saját közösségének életébe.” Majd hozzáteszi: „az Itt-Ott kezdettől fogva olyan nyitott szeminárium és találkozó, ahol mindenkit meghallgatnak és testvérként fogadnak. A találkozók erőt adnak arra, és buzdítanak, és kedvet adnak arra, hogy együtt szolgáljuk a magyar közösséget.”

A jubileumi alkalom természetesen arra is lehetőséget ad, hogy számvetés történjen az MBK elmúlt félévszázadáról. Ebben a legilletékesebb, Ludányi András van a tudósító segítségére. A gyorsleltárból megtudjuk: a nyugalmazott professzor egykor két társával egy levelező társaságot hozott létre, amelyből megszületett az Itt-Ott című kis folyóirat. Ennek az első száma még mindössze harminc címre ment ki, egy évvel később azonban már 250 címre küldték. A közösség egy 1972-es találkozón lépett ki igazán a nyilvánosság elé, majd a későbbi találkozók után 1975-ben hivatalosan is megalakult az MBK. Az alapítók célja kezdettől az volt, hogy politikai és ideológiai megosztottság helyett a magyar kultúra, a megmaradás és a Kárpát-medencével való kapcsolat legyen az összetartó erő.

Ennek a nyitottságnak sajnos megvolt a nem kívánt ára is, de ez nem kedvetlenítette el a kezdeményezőket. Íme, miként szól erről a gondról a riporterünk:

„Az Itt-Ott közösségét egyes emigráns körök azért bélyegezték meg, mert nem kötötte magát sem a bal-, sem a jobboldali ideológiákhoz, és kapcsolatot tartott a Kárpát-medence magyar értelmiségével. Az alapítók azonban másban látták missziójukat: az amerikai magyarok kulturális megtartásában, valamint abban, hogy a cserkészetet, a magyar iskolákat és az egyházakat is erősítsék. Az Itt-Ott egyik alapelve a szabad fórum volt: minden jó szándékú magyart meg akartak hallgatni, aki a közösség építését szolgálja. Ugyanilyen fontosnak tartották, hogy a diaszpóra ne szakadjon el gyökereitől, ezért írókat, művészeket, zenészeket és közéleti szereplőket is meghívtak, hogy beszámoljanak a Kárpát-medence helyzetéről, és segítsék a magyar–magyar kapcsolatok erősítését.”

Természetesen a leltár, amit elénk tár az a Ludányi, aki „A saját életem egybeforrt a közösség életével” konfesszió jegyében, – számos olyan vonatkozást is részletez, amely kitér az Itt-Ott Találkozók félévszázados históriájának megannyi érdekességére. Ezek bemutatására sajnos terjedelmi okok miatt nem vállalkozhatom. Viszont ki nem hagyhatom, hogy elmondjam, mi áll a sokak számára meglepőnek tűnhető gondnoki titulus hátterében, mert a szervezetek élén állókat általában elnököknek szokták nevezni. Számomra hallatlanul rokonszenves a magyarázat:

„Az elnök helyett tudatosan választották a gondnok megnevezést: nem egy hierarchikus vezetői szerepet akartak létrehozni, hanem olyan önkéntest, aki a közösség gondjaival foglalkozik. Ludányi szerint ez a kifejezés egyházi közösségi hagyományból is származott, és jól kifejezte azt a szemléletet, hogy a gondnok feladata elsősorban a közösség megtartása, nem pedig az emberek saját elvei szerinti irányítása.”

Az MBK idei találkozójának egyik kiemelt előadója Berecz András mesemondó és népdalénekes volt, aki a jubileumi héten többször is mesével, énekkel és zenével lépett közönség elé, akárcsak fia, Berecz István, a Sarjú Banda, valamint a legifjabb Csoóri Sándor is, akiknek köszönhetően éjfélig tartó közös éneklések következtek, amit időnként tánc szakított meg. 

A beszámoló zárófejezetében kapott helyet egy, a találkozó minden résztvevője számára maradandó élményt nyújtó művészi produkcióról történő híradás, melyről az alkalmi krónikásunk csak a legnagyobb elismerés hangján tudott szólni. E sorai számunkra már csak azért is különlegesen kedvesek, mert az, akiről olvashatunk történetesen szűkebb pátriánkból látogatott a Reménység tó partjára.

Hadd idézzek ebből a cikkfináléból: „Négy előadással érkezett a Magyar Baráti Közösség jubileumi Itt-Ott Találkozójára Marosán Csaba kolozsvári színművész. Petőfi Sándor költészetét, a magyar szerelmi lírát, Márton Áron püspök életét, valamint az 1956-os forradalom erdélyi történetét vitte színpadra, közös alapként pedig azt kereste, hogyan adhat erőt a kultúra és a múlt ismerete a jelen emberének. Meggyőződése, hogy az irodalom nem pusztán műveltség vagy szókincs, hanem olyan örökség, amely képes összekötni a nemzedékeket és az országhatárokon túl élő magyar közösségeket is. Az, hogy gondolatok és versek az óceánon túlra is eljutnak, önmagában bizonyítja a kultúra egyetemes erejét.

A jubileumi hét műsorai között különleges helyet kaptak a történelmi emlékezet alakjai. Márton Áron püspököt a 20. századi erdélyi magyarság egyik legnagyobb szellemi vezetőjeként idézte meg, míg az 1956, te csillag című előadásban azok előtt hajtott fejet, akik Erdélyben vállaltak közösséget a forradalommal, sokszor súlyos következményeket is vállalva. Marosán szerint azért kell ismernünk a múltat, mert „ha nincs gyökérzeted, akkor nagyon könnyen elfúj a szél”. A történelem és az irodalom ezért nem lezárt fejezetek, hanem kapaszkodók: példaképek, akikből erőt lehet meríteni a jelenben. A jövőt illetően ugyanakkor nem a veszteségekre helyezi a hangsúlyt, hanem a lehetőségekre. Dsida Jenő gondolatát idézve vallja: „Mindig magunkért, soha mások ellen.” Szerinte a határokon átívelő kapcsolatok korában a világ magyarsága soha nem volt ennyire közel egymáshoz, ezért nem elsősorban azt kell számba vennünk, mit veszítettünk, hanem azt, „hogy kik azok az emberek, akikre lehet bazírozni és közösséget építeni”.