Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Antal-Ferencz Ildikó és friss interjújában a Marosvásárhelyről elszármazott, ma a kaliforniai Berkeley-ben élő Szabó Évát mutatta be, akit egykor az Erdélyi Magyar Televízió Hitélet című vallási magazin szerkesztő-műsorvezetőjeként ismerhettek meg mifelénk a nézők.

Kettőjük beszélgetéséből kiderült: a magyar kormány Körösi Csoma Sándor-ösztöndíjának, valamint egy másik stipendiumnak köszönhetően a valamikori újságírónő az ötvenhez közeledve, tíz év tévézés után, férje kíséretében hatalmasat váltott: teljesen új életet kezdett a San Francisco-öböl környékén, ahol azóta is tanít, meg múzeumot, továbbá könyvtárat épít, így téve meg mindent az amerikai magyar közösség megmaradásáért és megtartatásáért. 

A Kaliforniai Egyetem berkeley-i kampuszának közelében található Örly Magyar Kulturális Múzeum (Orly Museum of Hungarian Culture) egyedülálló vállalkozása az Újvilág keleti partján otthonra talált emigrációs magyarságnak.

Napjainkban, amikor inkább arról hallani, hogy elsősorban a természetes fogyás okán, továbbá amiatt is, hogy a fiatalabb generáció elszakítja magát a kulturálisan némiképp megrekedt, a budapesti aktuálpolitikai hatásoknak pedig egyre jobban kitett magyar közösségektől, és persze megannyi más objektív ok miatt is, – és így az Egyesült Államokban mindenfelé, egyre-másra szűnnek meg nagy múltú amerikai magyar művelődési-kulturális egyesületek, klubok, templomok, boltok, vendéglők és egyéb olyan közösségi találkozóhelyek, melyek generációk egész sora számára jelentettek „szabadidős kis magyar világot”, – csak örülni lehet annak, hogy nem mindenki akar beletörődni a megakadályozhatatlannak tűnőbe, sőt tesz is ellene, ráadásul nem is akárhogyan.

 A Magyar Házként is működő, alig ötéves múltra visszatekintő, az Örly család nevét viselő művelődési központ 2019-es létrehívása, majd azóta is a töretlen sikeres működtetése, annak a Marosvásárhelyről indult Szabó Évának az érdeme, akire legtöbben úgy emlékezhetnek, mint az Erdélyi Magyar Televízió 2008 és 2018 közötti, szerda esténkénti hitéleti-közéleti magazinműsora stúdióbeszélgetéseinek rokonszenves vezetőjére.

Csak azoknak, akiknek szerencséjük volt és megadatott, hogy a Nőileg magazin múltév februári számában olvashatták Csatlos Tünde riporter jóvoltából Szabó Évának, a portrénak is beillő, Időnként szükségünk van a váltásra címmel közreadott vallomásos amerikai élménybeszámolóját, lehetett ismert az, hogy az autodidakta újságíró számára az Erdély tévé vallási tematikájú műsora volt egyszerre igazodási pont, szakmai fogódzó meg ihletforrás is, amiből aztán folyamatosan szökkentek ki a lehetőségek, melyek valóra váltásában mindig számíthatott a történész-levéltáros férje, Molnár Lehel unitárius lelkész odaadó támogatására. Ez a vonzalom döntötte el, hogy alkalmazott teológiát végezzen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, ahol jelenleg doktori disszertációját írja Fazakas Sándor professzor irányításával, majd ennek folyományként jöhetett egymás után két ösztöndíj Amerikába, egy egyéves tanulmányi ösztöndíj és a Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíja.

Hadd áruljam el ebből az emlékezetes tavalyi dialógusból, melynek utólagos népszerűsítésére most a lehető legjobb szívvel vállalkozom, hogy abban az interjúalany be is vallotta: eredetileg csak egy esztendőt akart az Egyesült Államokban tölteni „és nem volt tervben, hogy ez tovább folytatódik majd. Én itt Amerikát akartam megismerni, angolul jól megtanulni, és magamba szívni mindent, ami engem épít, és otthon hasznosíthatom.”– fogalmazott.

Csakhogy közbejött valami, amire nem számított, és az pedig egy csapásra mindent megváltoztatott számára. A következő történt ugyanis vele az Újvilágban:

 „A sors keze a magyar közösség felé irányított, majd dolgozni kezdtem a clevelandi Bocskai Rádióban, és lassan beszippantott a magyar diaszpóra, ezzel egy időben pedig az Örly Múzeum a Magyar Kultúráért megépítése. Ugyanazt csinálom, amit mindig is: emberekkel dolgozom, tanítok, a magyar kultúra és hagyomány érdekeit szolgálom. Még élnek páran azokból a magyarokból, akik ‘56-ban menekültek ki, és velük-, értük dolgozni azért is fontos, mert ők nem csak lélekben, de erős hitben, szellemben is megmaradtak magyarnak. Pont olyanok, mint akikkel a Hitélet forgatásai során találkoztam a legeldugottabb erdélyi falvakban, közösségekben. Ugyanaz a tenni akarás, a magyarság, a hit megtartása és továbbadása él erősen bennük is.”

E korábban megfogalmazott „nemzet napszámosi” Szabó Éva konfesszió közreadásával talán némileg előre szaladtam, de aligha tettem ezt fölöslegesen. Úgy hiszem, hogy a most bemutatandó, az életrajz egyes aspektusait személyes hangon elénk táró interjúindító közlendők, melyek a „Hogy került Amerikába?”-kérdésre adott válaszban hangzottak el, még inkább életszerűeknek és megkapóaknak bizonyulnak a hivatkozott krédó ismeretében:

„Marosvásárhelyen születtem, felsőfokú tanulmányaimat Békéscsabán kezdtem, majd Szegeden és végül Kolozsváron folytattam. 1990 volt az első év, amikor a magyar állam vállalta a határon túli fiatalok taníttatását, sőt célul tűzte ki az anyaországon kívüli erős értelmiségi mag kinevelését. Ezzel megnyílt előttem a világ. Büszke vagyok, hogy részese lehettem a kezdeményezésnek. Szegeden elkezdtem tanítani az egyetem gyakorlóiskolájában is. Erdélybe csak tizen­nyolc évvel később, 2008-ban költöztem vissza, de addig is rendszeresen jártam haza, a nyarakat mindig ott töltöttem.

Amikor elindult az Erdélyi Magyar Televízió, pályáztam egy ottani állásra, bár nem hittem, hogy háromgyermekes, 35 év feletti anyaként bekerülhetek a fiatal csapatba. Mégis sikerült. Nehéz, de különleges tíz év következett, izgalmas, emberpróbáló és életre szóló élmény. Amikor 2008 őszén kész lett a stúdió, éjjel kettőkor én voltam az első, aki azt mondhatta: „Jó reggelt az Erdélyi Magyar Televízió nézőinek!” Minden televízió híradóval kezdődik, karácsonyra rajzolódott ki, hogy januártól milyen új műsorokat indítunk. Szerda esténként végül élő stúdióbeszélgetést vezettem, hitéleti-közéleti magazinműsort.

Amerikába egy egyéves kaliforniai ösztöndíjjal kerültem ki, amelyet 2018-ban a férjemmel együtt kaptunk meg. A két nagyobb gyerekem akkorra már kirepült, csak a legkisebbet hoztuk magunkkal. Kutatási témám pasztorálpszichológiai is volt, ugyanis akkor végeztem alkalmazott teológiai tanulmányaimat, így közel harminc gyülekezetbe jutottam el az ösztöndíjjal. Az Egyesült Államokban a keleti parton kezdtem el igazán megismerkedni az amerikai magyar közösségi élettel. Nagyon sokat utaztam és tudósítottam, akkoriban dolgoztuk ki a Bocskai Rádió digitális átformálásának gyakorlatát, megalapoztuk a ma is működő rendszert.”

Az újabb váltást, azt hogy az újságírást a múzeumigazgatással cserélte fel, az élet ajándékának tekinti. Első kaliforniai tartózkodása alatt került kapcsolatba azzal az Örly Múzeummal, melynek létéről a bevezetőmben már szóltam, és aminek Facebook-oldalát jelen sorok írása idején már 873 követik.

Erről, a dicséretes kezdeményezésről a következőket mondja el:

„A nevében múzeum, de az intézmény valójában széles körű közösségi feladatokat lát el, két másodgenerációs magyar, Örly Ilona és Elvira alapította. Már hetven felett járnak mindketten. Vonzott az új lehetőség, akárcsak tíz évvel korábban az Erdélyi Magyar Televízió esetében. 2019-ben nyitottuk meg hivatalosan. A munka eleinte rengeteg kevésbé látványos háttérfeladatról szólt, és erre a Covid is rásegített. Az amerikai magyar közösségekben nem nagyon találunk példát arra, hogy egy családi házat a tulajdonosai múzeummá alakítsanak, és a köz rendelkezésére bocsássanak.

A közösség szolgálata mellett célunk, hogy a múzeum hídként kösse össze az amerikai magyar diaszpórát Magyarországgal, továbbá hogy más nemzeteknek is elérhetővé, könnyen fogyaszthatóvá tegye a magyar kultúrát. Évfordulókat ünneplünk, könyv- és filmbemutatókat, koncerteket tartunk, illetve vannak közös rendezvényeink a helyi magyar iskolával, a református templommal, illetve más magyar szervezetekkel is. Van könyvtárunk, amelyet interaktív, könyves kávézóként képzeltem el. Örömmel tapasztalom, hogy Amerikában élő az olvasócsoport fogalma. Szeretnénk több ilyet létrehozni. Három percre vagyunk a Berkeley Egyetem campusától, így az egyik szobát vendégszobává alakítottuk, hogy rövid távra kiadjuk professzoroknak vagy Fulbright-ösztöndíjas diákoknak. A régi kivándoroltak és az 1956-os generáció kulturális hagyatékának feldolgozásán is dolgozom.”

Túl azon, hogy irányítása alatt az intézmény nemzettársaink találkozási pontjává nemesedett és a magyar kultúra értékeit nemzetközi színtérre emelte, az örökmozgó Szabó Éva önkéntesmunkájával megkerülhetetlen intézményemberré vált Kaliforniában. E minőségéről szólnak a következő szavai:

„A diaszpóra hétvégi magyar iskoláiban elég gyakori a tanárhiány, és valóban általában önkéntesként dolgozunk. Amikor az East Bay Hungarian Educational Group – Walnut Creek Magyar Iskola igazgatója, Maria Rachidi megtudta, hogy tanári végzettségem van, megkért, hogy fél évig segítsem ki őket. Ennek már több mint öt éve. Az írás, olvasás, a magyar mint idegen nyelv, a magyar népi hagyományok és kultúra oktatása mellett videószerkesztést, médiahasználatot tanítok online gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Számos országból, például Thaiföldről és a Kanári-szigetekről is csatlakoztak a csoportjainkhoz. Így a nagyvilágban élő magyarok az őket érdeklő téma mellett anyanyelvüket vagy szüleik nyelvét is gyakorolhatják, tanulhatják.”

A záró kérdés és az arra adott válasz csak ráerősít arra, amit a korábbi, már idézett szókérésének kulcsmondata volt: „Nagyon jó érzés, hogy azt tehetem, amit hivatásomnak érzek”

Íme, a dialógusfinálé e kérdezz-felelekje:

 „Látható, hogy számos projektben vesz részt. Melyik a legkülönlegesebb?

Idén ötéves a múzeum és tízéves az iskola. Októberre tervezünk egy hárfakoncerttel és borkóstolóval egybekötött születésnapi fogadást, ennek előkészítése természetesen már zajlik. Komoly erőfeszítések árán jutottunk el idáig, rengeteg áldozathozatallal, ugyanakkor sok jó ember támogatásával, és ezt szeretnénk méltón megünnepelni. Az iskolában szintlépés következik: az élő és az online órák is megértek a változtatásra. De a következő tanév előtt mindenkinek kell egy kis pihenés, idő a megújulásra.”