Megszólalt a héten a Népszavában Kerék-Bárczy Szabolcs közgazdász, diplomata, volt politikus és személyes hangú megemlékezésben méltatta az amerikai magyar emigráció vezéregyéniségeként tisztelt erdélyi gyökerű ifjú Koszorús Ferencet, az Amerikai Magyar Szövetség volt elnökét, aki 76 éves korában nemrég hunyt el a Washington melletti Great Falls-i otthonában.

A tengerentúlon a magyar ügyek elkötelezett lobbistájaként Frank Koszorús Jr. néven ismert és nagyra becsült ifjú Koszorús Ferenc ügyvéd volt az a meghatározó szerepet betöltő emigrációs személyiségünk, aki Hámos Lászlóval, a HHRF elnökével együtt a legtöbbet tette az elmúlt évtizedekben azért, hogy tájékoztassa az amerikai törvényhozókat és véleményformálókat a számunkra fontos ügyekről, köztük kiemelten a magyar kisebbségi közösségek helyzetéről a Magyarországgal szomszédos államokban.

24 évvel ezelőtt, 2000 júniusában, amikor a State Department meghívottjaként többhetes amerikai tanulmányúton vettem részt, jelen voltam egy, a washingtoni American University Massachusetts Avenue-i központjában rendezett kisebbségi kérdéssel foglalkozó konferencián. Ez az amerikai magyar szervezetek által akkor már a kilencedik alkalommal megszervezett éves tanácskozás elsősorban azért maradt meg az emlékezetemben, mert az ott előadók közül addig személyesen csak Hámos Lászlóval találkozhattam. A többiekről, így ifjú Koszorús Ferencről, Lipták Béláról, Ludányi Andrásról és Purger Tiborról addig csak hallomásból tudhattam – akkor viszont őket is megismerhettem. Ők valamennyien a magyar emigráció lobbylehetőségeiről, lehetséges szerepvállalásáról, a Magyarországnak és főleg a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyaroknak nyújtható segítségnyújtás konkrét tennivalóiról értekeztek, különös tekintettel az erdélyi és vajdasági közösségeinkre.

Az akkori élményeim közé tartozik egy másik ottani érdekes tapasztalatom is. Ugyanis miután a konferencián, a házigazda egyetem képviseletében a kisebbségi jogvédő Julie Mertus nyitóelőadásában lemondóan meg éles szavakkal bírálta az USA magatartását általában a kisebbségi ügyekben, különös tekintettel Kelet-Közép-Európára és a Balkánra, mondván, hogy a meg nem értés jellemzi, mert a döntéshozók, bár precíz információk birtokában vannak, mégsem akarják megérteni a helyzetet, a szavaira Koszorús reagált. Ő nem látta ennyire sötéten a Clinton adminisztráció hozzáállását, s főleg nem a jövőt. Azt fejtegette: az amerikai politikában a kisebbségek szerepe nagyobb, mint a pénzé, és megfelelő módon előkészített lobbizásuk révén már egyre inkább „hatalomcsináló” tényezővé válhatnak sokfelé.

Az ott megismert ifjú Koszorús Ferenccel, akivel később is találkozhattam és számomra az emigrációban élő honfitársam közül a legrokonszenvesebbek közül való volt, – azon a hétfői napon hosszasan is elbeszélgettem. Akkor értettem meg, mennyire mélyen igaz az, amit korábban az őt már ismerőktől egybehangzóan elismerően hallhattam róla. Azt, hogy ő egy egyszemélyes intézmény, aki egész életét arra tette fel, hogy azok javára munkálkodjon, ahonnan vétetett, ő testesíti meg az ideális, hatékony és önzetlen magyar lobbista mintaszerű típusát. Továbbá, hogy ő az a törvényhozási és kormányzati kapcsolati befolyásos tanácsadó, akinek véleményére mindig adnak a döntések előkészítői, ha terítékre kerülnek a Magyarországra vonatkozó felvetések vagy pedig a magyar kisebbségi ügyekhez kapcsolódóan külpolitikai, illetve kifejezetten emberi jogi és kisebbségi kérdések. Ezért tanúskodott számos kongresszusi bizottság előtt a kisebbségi jogokról és persze a NATO térségünkbeli bővítésről, ezért vett részt a NATO tényfeltáró missziójában, ezért kapott helyet az amerikai hivatalos delegáció tagjaként Párizsban az emberi dimenzióval foglalkozó 1989-es Helsinki-konferencián, valamint a Nemzetközi Emberi Jogi Csoportban.

Arról is meggyőződhettem már akkor, hogy a szíve csücske az erdélyi magyarság ügye, ami családi hátterének és neveltetésnek tudható be. Édesapjának, Koszorús Ferenc vezérkari ezredesnek, aki páncélosaival 1944 júliusában meghiúsította az ún. Baky-féle csendőrpuccs-kísérletet, amivel megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását, a felmenői mind-mind erdélyiek voltak. Édesanyjának, a szobrász Koszorús-Varsa Fülöp Gabriellának is az ősei egykor szintén mifelénk, pontosabban a Székelyföldön éltek.

A Washington egyik elővárosában május 24-én elhunyt ifjú Koszorús Ferencről, a közeli barát, Kerék-Bárczy Szabolcs emlékezett meg a héten a Népszavában. Ezúttal ezt a személyes hangú vallomást ajánlom az olvasók figyelmébe.

„A magyar-amerikai kapcsolatok fáradhatatlan előmozdítója, az erős transzatlanti szövetség jeles képviselője, és az emberi és kisebbségi jogok szószólója távozott közülünk.” – indítja írását az egykor diplomataként is szolgált volt politikus, majd a személyes hangra váltva megkapó portrét vázol a most végleg eltávozottról:

„Több mint harminc éve ismertem meg Ferit, akivel első találkozásunkkor barátok lettünk, és mindvégig maradéktalanul egyetértettünk értékekben és gyakorlati kérdésekben egyaránt. Mintha nem is választott volna el bennünket egy nemzedéknyi idő. Talán senkitől nem tanultam annyit érdekképviseletről, lobbizásról, az amerikai politikai nyelvezetről, gondolkodásmódról és tárgyalási stílusról, mint tőle. Székely-magyar famíliába született, s bár sohasem élt Magyarországon, tökéletesen beszélte anyanyelvét és magában hordozta ősei kultúráját. Családi indíttatásból, ugyanakkor felnőttként saját elhatározásból vállalta, hogy felerősíti azok hangját, akiket máskülönben nem hallanának meg a világ talán legfontosabb döntéshozó központjában, az amerikai fővárosban.”

Ezt követően ejt szót az emlékező a mentor-jóbarát nagynevű apjáról, akinek nevéhez fűződik „a példa nélkül álló, kockázatos hőstett, az, hogy egy embernek, aki kitartott a meggyőződése mellett a bizonytalan és veszedelmes időkben számtalan zsidónak tette lehetővé, hogy biztonságot találjon Budapesten és megmeneküljön a biztos haláltól.”

E szavakat Tom Lantostól idézem, aki annakidején a képviselőházi irodájában fogadott. Lantos 1994-ben, egy képviselőházbeli felszólalásában büszkén méltatta Koszorús ezredest, „a hazafit, a humanisták és a hőst”, rámutatva: annak, hogy egy megszállt kis ország egyik katonai egységének parancsnoka megakadályozta a náci birodalom konkrét terveinek megvalósulását, soha el nem évülő üzenete van az utókor számára: „a hűsége hazájához és emberiessége lelkesít mindenkit, aki az elnyomás és gonosz, bigott fajgyűlölet ellen küzd.”

Íme, miként hangzik a Budai Várban szobrot kapott apa arcképvázlata, akinek öröksége iránytű volt mindig a fia számára, Kerék-Bárczy szókérésében:

„Feri számára az emberi méltóság tisztelete, az egyéni és közösségi jogok primátusa természetes adottság volt. Ezt alapozta meg egyik legfontosabb élménye, édesapja, Koszorús Ferenc ezredes példája, aki 1944 júliusában katonáival sikeresen hiúsította meg a Baky-Endre-féle csendőrpuccsot, ezzel előzve meg még több zsidó honfitársunk pusztulását. Koszorús ezredes háború alatti és azt követő amerikai működése arra is ráirányította a figyelmét, hogy a közösségi érdekképviselet nem romantikus valami, hanem szilárd értékeken alapuló praktikus cselekvés. Ám éppen az értékek kiforrottsága, az azok melletti következetes kiállás biztosítja azt, hogy az érdekérvényesítés minden szükséges pragmatizmus ellenére sem válik soha megalkuvóvá és korrupttá. Ehhez nélkülözhetetlen a – tengerentúli és hazai közéletben is ma már meglehetősen ritka – személyes integritás, önazonosság-tudat, amellyel Feri rendelkezett.”

Ezt követően előbb arra kapunk választ, miért tudott ifjú Koszorús az eltérő nézeteket képviselő amerikai törvényhozók és kormányzati tényezők világában otthonosan mozogni, majd a konkrétumok szintjén is képet kaphatunk az értékes munkájáról.

„Koszorús Ferenctől megtanultam azt, hogy hogyan kell úgy érvelni a saját álláspontunk mellett, hogy a tárgyalópartner azt érezze, az általam hangsúlyozott szempontok valójában a sajátjai. 

Feri így tett, amikor a NATO-bővítés, az erdélyi magyarság jogos követelései, vagy a még szorosabb amerikai-európai partnerség mellett kardoskodott. Nem véletlenül hívta meg több ízben az amerikai kormány, hogy fejtse ki gondolatait ezekről a kérdésekről, legyen részese hivatalos kormányzati delegációknak, vagy tanúskodjon a washingtoni Kongresszusban. Ilyen szellemben írt megannyi állásfoglalást, feljegyzést, újságcikket, és tartott előadásokat egyetemeken és nemzetközi fórumokon.

Remek kapcsolatai voltak politikai körökben, és éppen azért vették komolyan, mert nem váltotta aprópénzre összeköttetéseit, és mindig hű maradt amerikai hazájához, hiszen amerikai érdekként tudta láttatni a magyar érdekeket. Feri azt is pontosan értette, hogy a célokat csak szövetségesekkel együtt, minél több támogató mozgósításával lehet elérni. Barátokat kell gyűjteni, nem az ellenségek számát szaporítani. Nem véletlen, hogy 1989-ben egyik első kezdeményezője volt a Magyar Amerikai Koalíció megalapításának, és lett elnöke az Amerikai Magyar Szövetségnek. Minden fontos közéleti megnyilvánulása előtt kikérte társainak a véleményét; az amerikai hivatalokban így nem csupán a maga, hanem adott esetben sok ezer barátja nevében tudott felszólalni”

Ifjabb Koszorús, aki már a nyíltan magyarellenes Ceauşescu-éra éveiben is „tette a dolgát” érettünk lobbistaként az amerikai fővárosban, nemcsak az ottani kormányzatoknak volt segítője, hanem az 1990 utáni budapesti kabineteknek is. Erről így szól életművének méltatója:

„A rendszerváltozás kezdetétől fontos kapcsolata és partnere volt a magyar kormányoknak. Elfordult, hogy hivatalos megbízást is kapott Budapestről valamely ügy képviseletére, és ezt mindig nyíltan vállalta. Ez a mából visszatekintve szinte hihetetlennek tűnik, az pedig még inkább, hogy soha semmi olyan akcióban nem vett részt, amikor a magyar kormányt általában kellett volna jobb színben feltüntetni Washingtonban.

A magyar pártpolitikától pedig különösen távol tartotta magát. Demokratizmusa megkérdőjelezhetetlen volt, ahogy mérsékelt politikai nézetei is. Mindenkivel hajlandó volt tárgyalni, aki a másik ember méltóságát feltétel nélkül tisztelte és ilyen alapon sokaknak is segített. Erőfeszítéseiért nem várt állami kitüntetést és pozíciót, ez jellemétől távol állt. Sikeres ügyvéd volt, olyan polgár, aki élete legtermészetesebb velejárójának, sőt kötelességének tekinti a közéleti szerepvállalást, mások támogatását, akire a biztos egzisztencia, az intellektuális pallérozottság, a nemzetközi látókör felelősséget is ró, hiszen noblesse oblige.”

Erről a „név kötelez”-felfogásáról és szemléletéről megannyi alakalommal meggyőződhetett a barátjától most búcsúzó szerzőnk, aki számos alkalommal hallotta őt előadást tartani, tárgyalt vele együtt amerikai kormányzati és kongresszusi képviselőkkel, vett részt vele közös találkozókon ottani magyar szervezetek vezetőivel, és több ízben élvezhette családja vendégszeretetét az otthonukban is. Mint írja, „akármilyen kritikus téma is került szóba (vagy akármilyen heves volt is a baráti kosármeccsünk), soha trágár szót nem hallottam tőle, ahogy dehonesztáló megjegyzést sem másokra. Ez az úriemberi mentalitás végképp hiánycikk ma már, pedig jól mutatja, hogy lehet – ahogy Feri tette – nagy szenvedéllyel írni és beszélni meggyőződésünk szerint, ám soha át nem lépve azt a vonalat, ami a másik megalázásához vagy nevetségessé tételéhez vezetne.”

Jelzésértékűen sokatmondó az is, amit felidéz a sajnos immár az utolsónak bizonyuló néhány évvel ezelőtti találkozásukon elhangzottakból:

„Legutolsó hosszabb beszélgetésünkkor még éppen Donald Trump volt az amerikai elnök, és mint mindig a múltban, ekkor is osztoztunk a politikai helyzetértékelésben. Aggódtunk az amerikai és a magyar társadalmi megosztottság, a szélsőséges, durva hang, a modortalanság általánossá válása, meg amiatt is, hogy gyors ütemben kriminalizálódik a politika az óceán mindkét oldalán. A tisztességes emberek számára egy ponton túl egyre lehetetlenebbé válik a közéleti szerepvállalás, amikor a csőcselék-mentalitás kerekedik felül és válik általánosan elfogadott normává, amikor sorvad a jogállam.”