Törvényesen három éve működteti kutyamenhelyét a Maros megyei Vajdaszentiványon, de évtizedekkel ezelőtt kezdte az állatok mentését – voltaképpen gyerekkorában, hiszen teljes életét meghatározta az állatok iránti szeretete és az abból fakadó elhivatottság, hogy a senkinek sem kellőkön akkor is segítsen, amikor már emberileg is nehéz számára. Tüdő- és agydaganattal küzd, a kemoterápia ellehetetleníti mindennapjait, de erőtlenségében is ápolja és védi „angyalkáit”, akikért egészségesen felelősséget vállalt, így a betegségben sem hajlandó lemondani róluk. Jelenleg férje végzi az állattartással járó, fizikailag megterhelő feladatokat, 40 kutya és 10 macska élvezi szeretetüket, de az évek folyamán többszáz négylábút gondoztak közösen. Kacsó Magdolna kézművessel beszélgettünk önfeláldozásról, szeretetről és az évtizedek óta megoldásra váró romániai valóságról: az utcán kóborló kiéheztetett, megkínzott kutyákról.

A 61 éves Kacsó Magdolna édesanya és nagymama, aki 15 évvel ezelőtt férjével közösen elhatározta: az állatok érdekében felszámolják marosvásárhelyi tömbházlakásukat, és falura költöznek, hogy „legalább néhányuknak esélyt adhassanak”. Álmodni sem merték volna, hogy a bennük munkáló érzés, a segítségnyújtás iránti vágy szinte észrevétlenül ölt intézményes formát.

„Noha a férjem arra kért, tíz kutyánál többet ne tartsunk otthon, szembesülnünk kellett azzal, hogy falun az állatokhoz való viszonyulás kegyetlenebb, mint városon. Itt sokkal több kutya csatangol és szenved, több száz négylábúnak segítettünk már” – osztotta meg velünk tapasztalatait az Angel Land, azaz Angyalok földje állatmenhely tulajdonosa.

Mostanság 40 kutya és 10 cica éldegél velük, az előző lakók többségének Facebookon kerestek örökbefogadókat. Egyesek külföldi gazdáknak köszönhetik szerencséjüket, a jelenlegiek pedig az „öregecskék”, betegesek és lassúak, emiatt senkinek sem kellenek. Kacsó Magdolna szavai szerint „ők azok, akik a végsőkig maradnak mellette”: tizenévesek, epilepsziások, daganatosok, sérültek, fiatalságuk folyamán legalább egyszer saját bőrükön érezték az emberi kegyetlenséget.

Mindet az utcán találta: volt köztük fára akasztott, autó vagy szekér után kötött, verést, autóbalesetet, sorozatos kínzást elszenvedő. Sokszor az ismerősei értesítették az utcán fekvő vagy kószáló jószágokról, ő férjével együtt a helyszínre ment, és hazavitte a „számkivetetteket” – részletezte Kacsó Magdolna, kiemelve, hogy ma már sokan tudják, hogy menhelyet működtetnek, emiatt gyakran tesznek be az udvarukra állatokat a felelőtlen gazdák: „Szászrégenből és Marosvásárhelyről ide hozzák a kutyákat, kidobják őket az autóból, az utak mentén eresztik el mindet, így nem csoda, hogy rengetegen csavarognak a falvakban”.

Marosvásárhelyen sem volt sokkal könnyebb az életük, de ott megoszlott a teendő, több menhely osztozhatott a „feladaton”, mások felelősségének átvállalásán. Mégis, akárhányszor vitte le kutyáit sétálni, legalább eggyel több ebbel tért haza, mert mindig belebotlott egy gazdátlanba.

Beismerte, mivel egyre nőtt a létszám, és még minden szükséges feltételt a családi kasszából kellett előteremteniük, nagyon nehéz volt működtetni az állatmenhelyet. Vállalkozóként kézműves termékeket értékesít, azok árát fordította az állatokra – míg az állapota engedte, vásárokba járt, hogy portékáit eladhassa, illetve férje keresetét osztották be úgy, hogy a család és az „angyalok” számára is biztosíthassák az alapfeltételeket.

Ma már mindketten nyugdíjasok: jómaga tüdő- és agydaganata miatt betegnyugdíjas, férje pedig kényszerszabadságra ment, hogy a rossz napokon, amikor felesége annyira erőtlen, hogy egy pohár vizet sem képes felemelni, mellette lehessen és segítse.

Az életet mentő 3,5 százalék

Kacsó Magdolna hálás azért, hogy jövedelemadójuk 3,5 százalékát sokan a menhelynek ajánlják fel, ugyanis – bár nem fedezi az összes költségüket – jócskán kisegíti őket évente. Tavaly például abból az összegből vásároltak tápot és új házat mindegyik állatnak. Megnyugtató számára, hogy sokan viselik szívükön az „angyalföld” sorsát: pénzt, ételt, gyógyszert adományoznak a kutyáknak, születésnapjukra gyűjtést szerveznek, és a bevételt rájuk fordítják. A legdrágább a mindennapos kezelés, ami elkerülhetetlen, hiszen az időskor és az előzetes sérülések orvosi beavatkozást igényelnek. „Gyakran lemondunk valamiről, hogy nekik előteremthessük a gyógyszert” – magyarázta, hogy miért is nagy segítség a kívülállók jócselekedete.

Számára nem teher a legnehezebb időszakokban is magából adni, akkor is szeretni, amikor egy kicsit nehezebb. Gyermekkora óta él-hal az állatokért, felidézte, édesanyja mindig haragudott, hogy kislányként a kutyáit az ágyba engedte, és a kedvencek paplant-párnát nem kímélve játszadoztak mellette. Már akkoriban úgy járt haza, hogy a kidobott állatokat magával vitte, de ezt anyja megértette, támogatta, mert látta, hogy gyermeke kivirágzik, ha segíthet. „Máig hasonlóképpen cselekszem: beteg vagyok, tüdőrákos, mégsem bírom ki, hogy távolságtartó legyek velük szemben. Körülöttem élnek, velem alszanak, közben nem is tudják, hogy erővel töltenek el. Megnyugtatnak, feltétel nélkül szeretnek, és erre nagy szükségem van most” – osztotta meg beszélgetésünk folyamán.

Hozzátette, a fizikai munkát már nem bírja mellettük, nem tud vizet vinni, ketreceket takarítani, nemsokára újabb műtét vár rá, ugyanis az agyára is átterjedt a daganat. „Örülök annak, hogy a fürdőszobába még képes vagyok kimenni. A férjem támogató hozzáállása megnyugtat: átvállalta az összes megterhelő feladatot, nekem csak a szeretetosztást- és fogadást hagyta. Ha ő nincs, nem lett volna, aki gondját viselje a kutyáknak és engem is istápoljon” – mondta.

Mint fogalmazott, hitvallása, hogy az élet a nehézségek ellenére is megy tovább, a gyermekeknek vagy az állatoknak nem szabad érezniük, hogy gondviselőiknek problémájuk van, ezért is küzd azért, hogy utolsó percig adhasson magából. „Amíg élek, addig fogok kézműves tárgyakat készíteni, hogy az árukkal az angyalkáim sorsát könnyítsem. Azért lett Angel Land, azaz Angyalok földje a menhely neve, mert bár senkinek sem kellettek, nyugalmat sugároznak és szeretnek, létezésük maga a béke”.

„Annyit törtem magam a kidobott állatok sorsán”

Kacsó Magdolna felelősségvállalása nem annyiból áll, hogy gondozza a senkinek sem kellő állatokat, hanem arra is figyel, hogy az emberek és állatok együttélését megkönnyítse. Ezért szervez évente kétszer kampányt, amelynek keretében a környékbeli kutyák ingyen részesülnek ivartalanításban, és a gazdáknak csupán annyi a dolguk, hogy állataikat a helyszínre szállítsák.

Noha ingyenes és szükségszerű, hiszen törvény is vonatkozik rá, kevesen ragadják meg a lehetőséget, mintha élhetőbb lenne az, hogy évente kétszer dobnak el alomnyi kutyakölyköket. Tapasztalatai azt mutatják, nem értik az emberek, hogy a felelőtlen szaporítással csak ártanak. A bolyongó ebek egy része ugyanis szenved: epilepsziás kutyáik a verések és kínzások következtében betegedtek meg, mert a családban, később az utcán is bántották őket – mintha a kitaszítottaknak az lenne a sorsuk, hogy minden gyötrelmet elbírjanak. Minden lakójuknak hátborzongató az előélete, és a legtöbb betegség a traumatikus események következménye, ezekért kell naponta kétszer gyógyszert kapniuk, amelyek közül több csak külföldről szerezhető be.

Van például egy labrador keverékük, amelyik nyúlként ugrándozik a menhelyen. Egy baleset következtében annyira sérült a hátgerince, hogy a hátsó lábait képtelen járásra használni, ugrálásra viszont annál inkább: ösztönösen sajátította el a mozgásformát, hogy teljes értékű kutyaként élhessen – ez is egy példája annak, hogy hatalmas ezekben az állatokban az életigenlés és az alázat, amire az ember gyakran fittyet hány – fogalmazta meg Kacsó Magdolna, aki látva az állatok törekvését, örökbefogadási szerződést köt minden gazdajelölttel.

Szigorúan ellenőrzi kutyái sorsát, alkalmanként ellátogat az új gazdákhoz, akikkel, ha nem viselik gondját megfelelően az állatoknak, sértődés nélkül felbontja a szerződést, és ha szükséges, visszaviszi magához az ebeket. Mivel ő lelki nyugalmat és valódi szeretetet kapott az állatoktól, feladatának érzi, hogy „vaskalaposan” járjon el sorsukat illetően. Nem engedheti, hogy annyi szenvedés után ismét rosszul bánjanak velük.

Mivel egész életét a négylábúak köré szervezte, utolsó kívánsága is hozzájuk kapcsolódik. „Megkértem a férjemet, amint lejár az időm, ne szervezzen temetést nekem. Hamvasszanak el, és a poraimat szórják szét az angyalok földjén, az állataim között, mert mindig hálával és szeretettel viseltettek irántam” – zárta beszélgetésünket a torokfeszítő gondolattal.