Madarat tolláról, embert kutyájáról – kutyapszichológiával foglalkozó szakemberrel beszélgettünk

Dósa Gerő kolozsvári állatorvos, kutyapszichológus viselkedészavaros házi kedvenceket kezel, aki munkája során azt tapasztalja, hogy a probléma gyakran nem az állatból, hanem a gazdából ered. Szinte minden elveszettnek tűnő esetre van megoldás, viszont az első lépés mindig az, hogy a gazda fel kell ismerje, hogy kutyája segítségre szorul. Zajfóbiás és agresszív egyedekről, Cesar Millanról, a sztár kutyapszichológusról, és az emberek állatokkal szemben tanúsított felelősségéről is beszélgettünk a szakemberrel.

Elsőként tegyük helyre a kutyapszichológia fogalmát. Hol áll ez az etológiához képest, miben különbözik tőle?

Az etológia az állatok természetes viselkedését tanulmányozza, mindazt, amit az életben maradásukért tesznek – például párkeresés, élelemszerzés, lakóhely építése és birtokba vétele. A kutyapszichológia az én szempontomból egy kicsit merész megfogalmazás, csak izgalmasan hangzik, és megfogja az embereket. Inkább „eto-patológiának” nevezném, ami a viselkedészavarokkal foglalkozó tudományág.

Általában nem a kutya lelkével van gond, hanem a hibás viselkedés azért áll elő, mert nincs rendesen megnevelve. A gazdikat kellene elküldeni a pszichológushoz, hogy tanuljanak meg felelősséget vállalni azért, amit az állatokkal tesznek. Például ha van egy kutyám, amelyik egyfolytában ugat, és soha nem szólok rá, és ráadásul ezt a szomszédok sem értékelik, akkor ezt a viselkedést meg kell állítani, de a gazdik képtelenek maguktól erre.

Természetesen minden fajnál előfordulhat az is, hogy genetikailag instabil idegzetű egyedekkel van dolgunk. Mindenki összepároztatja a fajkutyákat anélkül, hogy a viselkedés szempontjából felmérnék őket. Minden faj másra volt kiválasztva a múltban, más feladatköröket látott el. Ha például idegbeteg egy kutya, akkor nem fog tudni juhokat terelni, vagy ha félős, akkor nem fogja tudni megállítani a betörőt. A gyenge idegzetű, agresszív kutyákat nem kellene szaporítani, akármilyen szépek legyenek, mert ezek a problémák genetikailag továbbadhatóak. Itt elsősorban fajkutyákról beszélek, de a keverékekre is érvényes. Ezek a kutyák 8–10 hetesen elég normálisoknak néznek ki, de a különböző fejlődési fázisokban elő fognak jönni a bajok.

Milyen viselkedészavarokkal fordulnak önhöz a leggyakrabban?

A zajfóbiával – például a dörgéstől, hirtelen hangoktól, széltől való félelem – és az agresszivitással. Nem minden esetben, de az agresszivitás gyakran egy rejtett félelemből fakad, a kutya inkább támad ahelyett, hogy őt támadják. Ezen kívül vannak patologikus agresszivitások is, ami a kutya fajtájából ered, például a cocker spánieleknél, a drótszőrű német vizsláknál, a rottweilereknél. Ezekkel nincs mit kezdeni, csak nagyon jó képzéssel a kutyát fékezni, és olyan körülmények között tartani, hogy ne adódjon lehetősége megtámadni valakit, vagy pedig kasztrálással kiiktatni ezeket az egyedeket a tenyészetből.Dósa Gerő nemcsak mások kutyáival, hanem a sajátjaival is nagyon sokat foglalkozik.A kutya nagyon hamar tanul, nagyon intelligens állat. Az agresszivitás és a fóbiák általában akkor kerülnek kezelésre, amikor valami csúnya történik. Például többször előfordult, hogy a kutya szétvágta magát, mert kiugrott az ablakon – ezt már borzasztó nehéz kezelni. Az agresszivitás irányulhat emberre, állatra és fajtársakra. Ezen belül gazdára és családtagokra, amit én személyesen nem tolerálnék, főleg nagy testű kutyáknál, mert nagyon veszélyes dolgok történhetnek. Az idegenek fele irányuló agresszivitásnak több értelmezése van, mert lehet, hogy az a kutya egy cuki maci, csak éppen őrző-védő, és komolyan veszi a munkáját. Ezt is lehet kezelni, hogy tegyen különbséget a postás és a betörő között.

Azt vallom, hogy madarat tolláról, embert kutyájáról lehet megismerni. Egy rendezett, normálisan gondolkodó ember a kutyájával is fog tudni foglalkozni. Lehet, hogy az elején még nem ismeri azokat az irányelveket, amelyek alapján nevelheti a kutyáját, de ha egy szakembertől ezeket megtanulja, és megfelelően utánaolvas, akkor boldogulni fog. Van, aki azt mondja, hogy szabadon neveli a kutyáját, hogy azt csináljon, amit akar, de a kutyának nincs szabad választása, mert ha lenne, balesetet okozhat, vagy akár el is pusztulhat.

Nagyon fontos, hogy nem minden szakmai fórum és könyv jó arra, hogy tájékozódjunk belőlük. Nem szabad „Cesar Millankodni” (Cesar Millan kutyapszichológiával foglalkozó híres szakember, A csodálatos kutyadoki, a National Geographic csatornán futó televíziós műsor arca, állandó szereplője – szerk. megj.), pedig ő nagyon jól tudja, hogy mit kell csinálni, és ezért le a kalapokkal előtte, de pont azt kellene nekünk is tenni, és nem biztos, hogy elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy odaverjük a 60 kilós rottweilerünket. Abban Cesarnak mindenképpen igaza van, hogy nyugodtan kell hozzáállni a kutyákhoz, mert nekik nem a látás, hanem a hallás és a szaglás a fő érzékszervük.

Az emberek nagyon felvilágosultak, csak nem mindenki ért a kutyákhoz. Nagyon sokan egyáltalán nem kellene kutyát tartsanak, vagy pedig nem azt a fajtát, amit kiválasztottak.

Milyen alapszabályok mentén lehet kezelni a viselkedészavaros egyedeket?

A kutyának rendszerben kell élni, ugyanúgy, ahogy az embernek is, hogy mikor eszik, alszik, játszik, sétál, mászik stb. Tudnia kell, hogy a viselkedése következményeket von maga után. A kutyafalka egy nyitott rendszer, olyan, mint a család: a szülők határozzák meg, hogy mit mikor teszünk. Mi, amikor befogadunk egy kutyát, a „falka bölcsei” leszünk, akik irányítják a falkát, meghatározzák a szabályokat, és különböző erőforrásokhoz juttatják a falkát. Hogyha ezt meg tudjuk adni a kutyának, akkor egy békés életet fogunk élni. 

A viselkedészavarok emellett azzal kezelhetőek, hogy élménydússá tesszük az állat életét. Naponta nem pár percet, hanem három és fél órát visszük le a kutyát sétálni, és közben elvisszük egy kutyaiskolába vagy egy kutyamegőrzőbe, ahol reggeltől estig más kutyákkal tud játszani. Azt tapasztalom, hogy az emberek nem vállalják be, hogy a kutyával foglalkozzanak, mert fárasztónak tartják, és lehetetlennek azt, hogy a kutya másképp is tud viselkedni.

A kutyának vannak alapvető szükségletei, de a legtöbben arra gondolnak, hogy ez az evésben kimerül. De emellett olyan más ösztönöket is ki kell élnie, mint a mozgás, futás, szaglás, vizelés. Ha megadjuk neki a lehetőséget, hogy kiélje az ösztöneit, nyugodt lesz. Ha ezt nem adjuk meg neki, akkor lesz egy energiabombánk, amelyik nem tud mit kezdeni az energiájával, és ez egy belső szorongást fog kiváltani benne. Ha haza érünk a munkából, és azt látjuk, hogy a kutya alaposan szétszedte a házat, akkor nem a kutyát kellene hibáztatni, hanem elgondolkodni azon, hogy miért tette. Nem rossz, hanem le kellett vezesse az energiáját. A kutyának adjuk meg az esélyt, hogy kutya legyen.

Az utóbbi 30–40 évben nagyon megváltozott a kutyához való hozzáállás, úgy foglalkoznak vele, mint egy emberrel. A gazdák sokszor nem tudják, hogy a házi kedvencnek mire van szüksége. Gyerekkorában például szüksége van arra, hogy megismerje a környezetét, és ezt olyan körülmények között tegye, hogy ne legyen rá negatív hatással. Találkoznia kell különböző emberekkel, kutyákkal, különböző szituációkkal, hallania kell a villamost, látnia kell a biciklist, a szaladó embereket, egyszóval minél több hatásnak ki kell tenni ahhoz, hogy megfelelő idegrendszer alakuljon ki benne.Fotó: transilvaniareporter.roHogyan lehet kezelni például egy traumákon átesett, menhelyről hozott kutyát?

A menhelyről hozott kutyák helyzete egészen más, mert nem tudom, hogy azzal a kutyával pontosan mi történt. Mindenki azt gondolja, hogy azt a kutyát kirakták az utcára, de nem igaz, mert az egy kóbor kutya volt, az utcán született, és ott is élt. Persze arra is van példa, hogy kipakolták az utcára a kutyát, de nem ez a jellemző. Ezeket a kutyákat nagyon sok minden érhette, rájuk lőhettek, agresszív gyermekekkel találkozhattak, éhezhettek, fázhattak, kannibalizmust követhetettek el, de lehet őket rehabilitálni, csak meg kell találni a számukra megfelelő családot. Ezek a viselkedésproblémák abból adódnak, hogy a kutyáknak nincs tapasztalatuk. Nekik meg kell tapasztalni, hogy hogyan lehet együtt élni az emberrel, és hogyan bízhatnak meg benne.

Úgy, ahogy a mikrohullámú sütőhöz útmutatást kapunk, a menhelyi kutyákhoz is kell kapjunk útmutatást, amelyben azt kell leszögezni, hogy mit nem szabad a kutyának.

Azzal a kutyával is érdemes szakemberhez fordulni, amelyik látszólag teljesen nyugodt és barátságos?

Sokszor jönnek páciensek hozzám más ügyben, és azt mesélik, hogy a kutyájuk mennyire cuki, de közben gyakran komoly bajok vannak velük, csak a kutya még nem került abba a helyzetbe, hogy ez kimutatkozzon. Lehet, hogy az, amit mi normálisnak tartunk, az egy szakember számára nem normális. Például számomra nem normális az, hogy ha el akarok venni a kutyámtól egy játékot, beleharapjon a kezembe, de van, akinek ez normális. Számomra az sem normális, hogy ha cseng a kaputelefon, akkor a kutyám úgy üvöltsön, hogy ne tudjam elhallgattatni. Mindig személy szerint kell értelmezni azt, hogy mi a normális. Ha a gazda nem ismeri fel a problémát, nincs mit tenni, hiába mondom neki, hogy nincs rendben az, hogy tiszta sebes a keze, mert soha nem tudja elvenni a labdát a kutyájától. A viselkedésproblémán akkor lehet segíteni, ha a gazda felismeri, hogy baj van. A kulcsszó az, hogy nyugodt legyen a kutya, a nyugodt kutyáknak általában nincs viselkedésproblémájuk.

Ahhoz, hogy a kutya ne zavarodjon össze a sok utasításba, oda kell arra figyelnünk, hogy a kutyát csak a család egyik tagja nevelje?

Azért van családi kutyánk, és nem munkakutyánk, hogy a család minden tagjára hallgasson. Természetesen mindig lesz valaki, akire a legjobban fog hallgatni, és ez teljesen természetes. A probléma ott tevődik fel, hogy a családokban mindig van valaki, aki valamit jobban tud, mint a másik. Ha a kutya a „legokosabbra” hallgat, akkor nagyon jó, de ha másokra, és mindenki mást mond neki, akkor a kutya összezavarodik. Az ideális helyzet az, hogy egy tagra a kutya nagyon hallgasson, és ezen kívül a család minden tagja tudja, hogy a kutyának mit szabad, és mit nem. 

Kimaradt?