A Kongo Farm egy hely az „Isten háta mögött, de Isten tenyerén” – ahol minden állatnak megbecsült élete van: ameddig a szem ellát, érintetlen, vadregényes a táj, farkasok és medvék járják a rengeteget, ami körülöleli a gazdaság több száz hektáros, élettől zsizsegő területét. Ki gondolná, hogy a Hargita tetején tucatnyi, Csíkszeredából megmentett macska várja az ősi géneket hordozó vöröspofájú berke juhok és kárpáti borzderes tehenek tejét? Hogy van egy esztena, ahol olyan sajt és orda fogyasztható, amit felmenőink kedveltek? Hogy a fák között báznai disznók élnek a legnagyobb idillben, szabadtartásban, a zöld udvaron pedig ősi víziszárnyas és baromfifajok csipegetik a füvet? A macskákon és kutyákon kívül minden élőlény az ősi székely haszonállatok génjeit hordozza – amiről a legtöbb gazda megfeledkezett az európai uniós gazdasági politika következtében, és külföldről telepített be nagy hús- és tejhozamú jószágokat – tudtuk meg a csíkszeredai származású Țăpuc Lóránd gazdánál tett látogatásunk során. Célja a székely állatokat a népdalokhoz és népviselethez hasonlóan nemzeti kinccsé emelni, ezért működteti önerőből fajtamentő állomását távol a civilizációtól. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

A Kongo Farm több mint tíz éve működő gazdaság, ami az állattartás, a legelőgazdálkodás és az őshonos állatfajok génállomány-megőrzésének szentháromságán alapszik. Megálmodója és működtetője Țăpuc Lóránd gazda, aki három megbízható emberrel közösen környezetkímélő, ökológiai gazdálkodást folytat Homoródalmás község Kongófa nevezetű külterületén, a Hargita-hegység közepén.

„A gazdálkodás 109,5 hektáron zajlik, ennek nagyobb részét a Homoródalmási Közbirtokosságtól béreljük, illetve ehhez tartozik még közel nyolc hektár saját terület is. A legelőket körülbelül kilencszáz juh és bárány, illetve húsz szarvasmarha legeltetésére használjuk. Az állományunk állatai tájjellegű vagy magyar őshonos fajtákba tartoznak, amelyeket nemesítünk és szabad tartásban nevelünk” – tudjuk meg a gazdától, míg a végeláthatatlan legelőkön át az esztenáig fuvaroz bennünket.

Parasztbiblia sorozatunk megmutatja, hogy az európai uniós támogatásokkal járó gépesített és intenzív mezőgazdaság ellenére élnek még gazdák Székelyföldön, akik együtt lélegeznek a földdel, az állattal. Akiknek nem a termelés, hanem az út az igazán fontos. Szabadon tartott teheneket, ház előtt legelésző juhokat, megbecsült segítségeket, „létre babusgatott” termékeket mutatunk be, amivel célunk népszerűsíteni a hagyományos, élővilágot nem kizsigerelő gazdálkodás minden szépségét és kihívását.

Csupán egy ülőhellyel tud szolgálni. Fényképész kollégám előre ül, hogy minden mozzanatot lencsevégre kapjon, én pedig hátul helyezkedek el, gyümölcsös zsákok között utazok. Értetlenkedve nézzük a jókora csomagokat, de már érkezik is a magyarázat: szinte naponta szállít valamit a városból, mert egy belső indíttatás arra készteti, hogy semmit se engedjen kárba veszni. Amikor kiszállunk, hóna alatt péksüteményeket és cigarettát pillantunk meg. Hozni akart valami figyelmességet az embereinek – szabadkozik, és szerre mutatja be a pásztorokat, ahogy egy-egy legelőrészre érünk. Szilveszter, Déneske bácsi és Viktor. Hozzáértő emberek, nélkülük nem is bírná fenntartani a gazdaságot. Nélkülük és a 15 kangal kutya nélkül – teszi hozzá humorosan –, ugyanis medve és farkas is jár a területen, így szükség van a kimért segítségekre.

Míg körénk gyűlnek, megtudjuk, hogy a pásztorkutya belső egyensúlya elengedhetetlen: az állat feladata a helyzetfelmérés, a védelem biztosítása és a nagyvad elűzése. Mind hízelgők, farkukat csóválják, mégis annyira tekintélyes a megjelenésük, hogy a vér megfagy bennünk egy pillanatra.

Kangal hadának felmenői még Törökországban szolgáltak haszonállatok mellett. „Sokat számít, hogy a kutya miként nevelkedik: amik állatsereg mellett nőnek fel, de nem elvadítva, hanem természetesen, azok ösztönösen ismerik a feladatukat. Nem támadnak csak úgy az emberre, főként, ha a pásztor is jelen van” – osztja meg velünk Lóránd gazda, majd hozzáteszi, itt a kedves fehér pulikkal vagy „kicsi mackókutyákkal” mit sem érnek, a Hargita tetején erős védelemre van szükség, olyan kutyákra, amelyek nem félnek senkitől és semmitől.

Mivel kutyái nem feltétlenül turistabarátok, táblákat helyezett ki a farm vonzáskörzetében, hogy a természetjárókat figyelmeztesse, néhány száz méteren belül esztenához érnek. A táblákon az elérhetőségét is feltüntette, hogy telefonálásra buzdítsa az arra járókat – így jelezhet a pásztoroknak, hogy a kutyákra jobban figyeljenek. Hónapok telnek el úgy, hogy az állataik nem látnak idegent, ezért ösztönösen védik a területüket, ha felbukkan egy ismeretlen. „Nem úgy reagálnak az emberre, mint egy vadállatra, de a kutyatámadás elkerüléséhez szükséges az is, hogy a turista tudjon viselkedni az állattal. A legjobb természetesen az lenne, hogy ne menjen közel az esztenához, ha észleli” – figyelmeztet a gazda, aki egy gyorstalpalót is tart: az embernek meg kell állnia, ha pásztorkutya támadja meg, csendesen kell beszélnie hozzá, hogy az állat értse, nem akarja bántani. Nem szabad futni, kiabálni vagy bottal visszatámadni, mert az életveszélyes következményekkel járhat.

Vöröspofájú berke juh, kárpáti borzderes tehén, báznai disznó: a székely gazdaság elevenedik meg a Hargitán

A lábunk alatt cuppog a legelő, olykor bokáig süllyedünk a víztócsában: sok csapadékkal érkezett az ősz, amit a föld nem bír magába szívni, de a nyár a Hargitán is szárazsággal járt, nem sikerült úgy a szénacsinálás, mint az előző években. Az aszály miatt csak egy hónapra elegendő szénát sikerült előállítaniuk, ezért bálákat kell vásárolniuk, és mindet a hegy tetejére szállítaniuk – sóhajt egykedvűen, amikor arról beszélünk, hogy a gazdaéletet sokan túlságosan romantikusnak látják, pedig a valóság az, hogy nyers és nehéz hivatás.

Az egykori székely ember báznai disznót, vöröspofájú berkét és kárpáti borzderest tartott, talán éppen azért, mert mindig is nehézkes volt a térségben a gazdálkodás, ezek az állatok pedig „a jég hátán is megélnének”. Az őseink nem ismerték a fehér gyapjas juhot vagy a holstein tehenet. De a „performáns” fajták lassacskán beszivárogtak külföldről, és az őshonosok kiszorultak az istállókból, azzal együtt pedig a gazdák emlékezetéből. „Holott az őshonos fajták hasznosítják legjobban a hegyi legelőinket, ők az éghajlatunkhoz szoktak: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mi még januárban is kint vagyunk a juhainkkal” – magyarázza, majd hozzáteszi, hiába a nagy teljesítőképességgel rendelkező külföldi fajták, nem annyira strapabírók, mint az ősi székely jószágok.

Juh- és bárányállományuk jelentős része a vöröspofájú berke típusba tartozik: ez az őshonos fajta hegyvidéki körülményekhez, hegyi legelőkhöz alkalmazkodott, jó anyai tulajdonságokkal, jó tejelő képességekkel rendelkezik. Húsa különösen ízletes, gyapja félpuha. A vöröspofájú berke székelyföldi jellegzetesség, Maros, Hargita és Kovászna megyén kívül sehol máshol nem tenyésztettek ilyen juhot. „De a divat és a pénz győzedelmeskedett a gazdák józan esze fölött: nagyobb hasznot hoz egy jobban tejelő és több húst adó állat, mint egy hazai szikárabb, így az előbbit választják” – tudjuk meg a gazdától, akinek, amint felbukkan a farmon, macskahad és libasereg szegődik a nyomába. A cirmosokat mind mentette: ahányszor a városban talál egy kóbort, magával hozza. Víziszárnyasaik és szárnyasaik szintén őshonos fajták. A libák például azért ragaszkodnak hozzá, mert számukra ő a szülő, ő keltette a tojásokat, nevelgette a pipéket.

Szarvasmarha-állományuk a kárpáti borzderes fajtából való, amely rendkívül ellenálló, könnyen tartható, emberbarát természetű, hosszú élettartamú fajta. Noha évszázadokon át kulcsszerepet töltött be a háztáji gazdaságokban, a 20. század vége felé 30 évre eltűnt Magyarországról. Nemrég kezdték felkutatni, újra tenyészteni ezt a típust, ami hármas hasznosításra is alkalmas: húsa, teje és igavonó képessége is kiemelkedő.

A kárpáti borzderes tehenek ugyan sokkal kevesebb tejet adnak, mint külföldi vetélytársaik, de az ő tejük az egyik legzsírosabb, illetve az is mellettük szól, hogy sosem sérülnek le. Nincs köztük sántikáló vagy beteg. A farm szarvasmarha lakóit a Keleti-Kárpátokból hozták, az utolsó példányokat sikerült megmenteniük. „Régebben a gazdaságok nem a tejfeldolgozó iparról szóltak: nem a csarnokba vitték a tejet, hanem saját használatra fejték ki, sajtot, ordát, túrót, vajat készítettek maguknak az emberek. Erre pedig éppen elegendő a kárpáti borzderes tejhozama” – világosít fel Lóránd gazda.

Ezt követően disznókat mutat: magyar eredetű, báznai fajt, amelynek eredete 1875-re vezethető vissza, ekkor keresztezték Báznán a mangalicakocákat a berk kanokkal. „Mi rendelkezünk a legjobb génállományú báznai sertésállománnyal Erdélyben. A disznókat a törvény előírásainak megfelelően egy nagy, bekerített, villanypásztorral ellátott erdős területen tenyésztjük, szabadtartásban” – részletezi.

Eladta és felszámolta vállalkozásait, hogy a civilizációtól távol élhessen

Țăpuc Lóránd nem származik gazdálkodó családból, a szülei városon éltek, modern munkahelyeken dolgoztak, de a nagyszülei még falusi, állattartó emberek voltak, nekik köszönheti, hogy gyermekkorában az állatok és a természet szeretetében nevelkedhetett. „Amikor városi fiúként úgy döntöttem, hogy felépítem a gazdaságomat, sokan azt hitték, hogy elment az eszem. A semmiből kellett építkeznem, nem volt egy jól megmunkált alap, amibe kapaszkodhattam volna” – idézi fel az indulást, amelyet saját akaraterejének köszönhet, hiszen minden állatot, földterületet magának kellett előteremtenie. „Hittem benne, és máig hiszek benne. Nagyon értékes nekünk az ősi faj. Az állataink is nemzeti kincseink, akárcsak a néptáncunk, a gasztronómiánk vagy a népviseletünk. Az ő termékeikből kellene az erdélyiek asztalára tenni, mert róluk szólnak a népdalaink, egyes verseink, meséink, gyermekjátékaink, nem a külföldi fajtákról” – osztja meg velünk átszellemülten.

Gyergyószentmiklóson végzett állategészségügyi líceumot, aztán világjáró életmódot folytatott, majd hazaköltözve, Nagyszebenben hegyvidéki agrármérnöki szakot tanult. Mindig is farmra vágyott, a modern betonozott megoldások azonban sosem vonzották. Inkább a hagyományos, a szabadtartás fogta meg. „Úgy szeretem az őshonos állatokat: nézzétek csak meg, szép a formájuk, van színük, kemény a körmük, a természettel harmonizálnak, beleolvadnak a környezetbe. A természetben sincs fehér, miért kellene az állatainkban legyen?” – áradozik csillogó szemekkel állatairól, míg az istállókhoz kísér.

Noha napjainkban „divatos a hiperszuper, digitális, betonozott farm”, az ő tevékenységük inkább extenzív, semmint intenzív. Építkezési stílusukban is szeretnék visszatükrözni az ősit, ezért a Kongo Farmon minden nagyon egyszerű, ahogyan az állatokkal való bánásmód is. Télen is szénával táplálják az állatokat, minimális mennyiségű abrakot adnak nekik, és a lehető leghosszabbra nyújtják a legeltetési szezont.

Úgy tűnhet, hogy rengeteg állat tulajdonosa, de ennyire van szükség ahhoz, hogy az embereit kifizethesse. Mint mondja, sosem nevezné őket munkásoknak, családtagként tekint a három pásztorra, akik éjt nappallá téve szolgálják az állatokat. Úgy véli, a jó munkaerő megtalálásának és megtartásának a titka az, hogy emberként tekint a gazda a segítségeire: azt az ételt adja nekik is, amit ő megeszik, szabadságot biztosít számukra, illetve megfelelő fizetést és lakhatást. A munkát megosztják maguk között, és míg a három az állatokkal együtt járja a Hargita lankáit, addig Lóránd gazda – ha éppen nincs velük a vadonban – a beszerzést intézi. „Én vagyok a könyvelő, a takarító és a traktorista is” – írja körül nevetve a különféle szerepeit, majd komolyan hozzáfűzi, attól sem retten vissza, hogy a minisztériumban beszéljen az illetékesekkel, vagy attól, hogy az állatok érdekének tiszteletben tartását kiharcolja.

Megtudjuk, termelésbe kezdtek, sajtot és ordát készítenek az esztenán, mert a legtöbb uniós támogatás nem érinti őket, ezért önerőből kell fenntartaniuk magukat. A juhok fejésére fejőgépet használnak – ezt az eszközt Olaszországból vásárolták, mert itthon nem szokás fejőgépet használni a juhokon. Roppant elégedettek vele, tapasztalatuk szerint megkönnyíti a munkát, illetve sterilebbé teszi a folyamatot, így több idejük jut a sajtkészítésre.

Fajtamentés: egyszerre áldásos és hálátlan feladat

Hazánkban sok nehézséggel jár a fajtamentés, mert nem jár ezért sem állami, sem európai uniós támogatás. Eddig a magyar államon keresztül jutottak forrásokhoz, Magyarországon az őshonos fajtákra ugyanis külön támogatást kapnak a gazdák. Hálásak azért, hogy a székely géngyűrű fenntartását a gödöllői Haszonállat Génmegőrzési Központ is támogatja.

A nehézkes boldogulás miatt a székelyföldi fajtamentő programban csak heten vesznek részt: társai fekete berkéket, borzderes teheneket, erdélyi pulykákat, bánáti ludakat, erdélyi szálas kecskéket, erdélyi bivalyokat és tarka teheneket tartanak. „Már rég abba kellett volna hagynom, ha a pénzért vállaltam volna. Lassan húsz éve gazdálkodok. A farmba nagy összegeket fektettem, ma már ez az állandó munkahelyem és nagyon szeretem. Tíz éve minden vállalkozásomat eladtam, felszámoltam, és az irodám a Hargita lett. Hálás vagyok ezért a tájért, mégis nehéz, mert a törekvéseinket senki sem méltatja”.

Bár akadályokkal teletűzdelt a hivatásuk, szerencsés helyzetben érzik magukat, mert természeti erőforrásokban gazdag helyszínen tudták kialakítani az életterüket. Vizüket kristálytiszta hegyi patakból nyerik, a rétek és havasi kaszálók nincsenek műtrágyázva, illetve sohasem használtak növényvédő szereket.

A juhok és szarvasmarhák naponta több kilométernyi területet bejárva ott legelészhetnek, ahol csak akarnak, és azt, amire éppen szükségük van, közben minden négyzetméternyi területet megtrágyáznak. Állatállományuk több éves gyűjtőmunka eredménye, céljuk az őshonos fajták visszahonosítása és szelekciós kiválasztása volt, mert a tájjellegű állatok tartása, növények termesztése és a hagyományos gazdálkodási mód alkalmazása olyan tájgazdálkodást eredményez, amely az ökológiai egyensúly megteremtéséhez vezet. „Mára arra a szintre jutottunk, hogy az őshonos fajták újra ismertek, néhány közülük már nincs is kihalófélben, és külön öröm számunkra, hogy egyre több gazda találja szépnek, hasznosnak az eredeti székely állatokat”.