„Ezek a tehenek meglepődnek, ha férfiember szól hozzájuk. Életükben csak mi ketten a húgommal foglalkoztunk velük. Megszokták a női kezet és női hangot” – tudjuk meg a gyimesfelsőloki Gábor Annamáriától, akivel a völgyből meredek dombra vezet az utunk, hogy jószágaikat hazatereljük a fejésre napnyugta előtt. Otthon húga, Gábor Julianna már tüsténkedik: vizet forral, hogy a fejőgépet kiöblítse használat előtt, és ellátja az udvaron csipegető majorságot. A macskák már sorakoznak az istálló ajtajában, a kutyák is jelzik, hogy nemsokára érkezik a vacsora: friss tehéntej, amit a gazdasszonyok két kezükkel fejnek – az első és utolsó cseppekhez ugyanis szigorúan gép nélkül jutnak hozzá. Zsizseg az élet a tanyán, pedig csupán két ember sürgölődik a ház és az istálló között. A szomszédok messze laknak, erdők ölelik körül a portát. A nővérek mégsem félnek, úgy gazdálkodnak, ahogyan azt édesapjuktól tanulták: hajnalban kelnek, késő este fekszenek, fejnek, kiganézzák az istállót, szénacsinálni járnak, és máig kézzel takarnak, boglyát raknak a gyimesi kaszálókon. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

A gyimesfelsőloki Gábor-nővéreket olvasóink már jól ismerhetik, hiszen karácsony tájékán vendégül láttak, és népviseletbe öltözve ünnepi kántákat énekeltek nekünk. Ezúttal elmaradt a népviselet, hétköznapi öltözékben fogadtak, mégis archaikus és a maga módján ünnepi világba kalauzoltak bennünket. Hiszen olyan fesztelenül cserélték lábbelijüket gumicsizmára, vettek botot a kezükbe és másztak ki a meredek gyimesi legelőkre, hogy hét fejőstehenüket hazahajtsák; később pedig játszi könnyedséggel fejték és látták el állataikat, hogy rejlett abban valami felemelő, a kívülálló számára ismeretlen és meghökkentő. Hát még akkor, amikor nekünk is hoztak egy-egy gumicsizmát, és az esténket körülöttük tölthettük el az istállóban, majd a konyhában túróspuliszkát falatozva.

Parasztbiblia sorozatunk megmutatja, hogy az európai uniós támogatásokkal járó gépesített és gyors mezőgazdálkodás ellenére élnek még gazdák Székelyföldön, akik együtt lélegeznek a földdel, az állattal. Akiknek nem a termelés, hanem az út az igazán fontos. Szabadon tartott teheneket, ház előtt legelésző juhokat, megbecsült segítségeket, „létre babusgatott” termékeket mutatunk be, mert célunk népszerűsíteni a hagyományos, élővilágot nem kizsigerelő gazdálkodás minden szépségét és kihívását.

Talán a gazdákra jellemző elégedettség, nyugalom és az állatok iránti szeretet volt az, ami megdöbbentett a takaros portán. Főként azért, mert a gazdaságot, az összes nehézségével és kemény munkájával együtt két nő működteti, férfiak nélkül egy érintetlen, vad világban, de töretlenül és magabiztosan. Gábor Annamária és Gábor Julianna sosem idegengedett a fizikai munkától és az állattartástól, beleszülettek ebbe, így nem volt kérdés számukra, hogy a családi örökséget – a munkát és hitet egyaránt – egy életen át őrizniük kell. Mint mondják, soha nem volt olyan, hogy állatok nélkül lakják a hatalmas portát: az udvaron mindig helye volt a disznónak, a majorságnak, a teheneknek, a kutyáknak és a macskáknak, sőt, a ház mögött veteményes húzódott hosszan, és sok-sok gyümölcsfa állt elszórtan, legtöbb még az ősök idejéből. Szüleik sosem dolgoztak állami munkahelyen, édesapjuk gazdaember, édesanyjuk háztartásbeli volt.

Míg beszélgetünk, kakaskukorékolás hallatszik be a házba, és kint hangosan csahol két házőrző kutyájuk – felvilágosítanak, egyik az embereket ugatja, másik az állatokat, ezért érzik biztonságban magukat a szomszédok nélküli tanyán, kettecskén. Noha a róka bejár, és néha megtizedeli a majorságot, illetve a medve nyomait is fel-felfedezik, nincs félnivalójuk az ebek mellett.

A sötétben is biztonságérzettel járnak, olykor este mennek a tehenek után a völgybe. Éjszakánként a borjadzó állatokhoz sietnek az istállóba, ketten segítenek a tehénnek. Amint megszületik a borjú, megetetik, ügyelnek rá, hogy ne szopja az édesanyja tőgyét, mert úgy tartják, akkor kötődni fog a tehén a borjához, és így képes lesz kerítést törni, messziről hazajönni miatta. Ha azonban már a születést követően elválasztják őket, akkor néhány napon belül el is feledi utódját. „A másik az, hogy a borjút el kell venni az anyjától, miután jóllakott, és ez egy nőnek megterhelő feladat. Ide erő kell. Így inkább kifejjük a tejet, és cumival etetjük a borjút” – osztják meg velünk, közben arra is kitérnek, hogy a borjak egy részét értékesítik, de az sem ritka, hogy felnevelik őket, hogy „fiatalítsák az állatállományukat”.

Kávéval kínálnak, majd a legelőre invitálnak, mert elérkezik a jószágok behajtásának ideje. Ezt onnan tudni, hogy az állatok mozgását már látni lehet a fák között, érzik ugyanis, hogy mikor közeledik a fejés, és hazaindulnak olyankor. Idilli, fenyvesekkel körülölelt hegyek, dombok fogadnak kint, a völgyből egészen magasra mászunk, és hangos „hí, né” rikkantgatásokkal tereljük az állatokat. Ameddig a szem ellát, a terület mind az övék – örökség volt, nagyapjukat a kommunizmus idején kisbirtokosként tartották számon. Figyelték is, nehogy kulák legyen, végül nem fosztották meg a vagyonától, ennek köszönhetik, hogy ma biztonságban élhetnek. „Mert a föld és az állatok az igazi vagyon, az alap, ami ma és holnap is érték” – mondják átszellemülten, majd hozzáteszik, szüleik is ebben a hitben nevelték őket.

„Amíg vannak körülöttünk állatok és föld, nincs mitől félnünk, meglesz a betévőnk”

„Nem vásárlunk az üzletből jóformán semmit, mindent előállítunk magunknak. Van disznónk, teli a fagyasztónk, van tyúkunk, így tojásunk is akad bőven. Zöldségekkel teli a kert, a tejtermék adott. A cukron és liszten kívül semmire sincs szükségünk” – meggyőződésük, hogy a gazdálkodás ad egyfajta biztonságot: ha az ember dolgozik, tudja, hogy van, amit megennie. A járvány idején is biztonságban érezték magukat, nem halmozták az élelmiszereket, mert a pincéjükben és kamrájukban volt annyi élelem, hogy a szűkös időszakokra is jusson.

„Én 36 évet dolgoztam, de mindig hazajöttem ide” – osztja meg velünk az idősebb nővér, Annamária, aki a csíkszeredai tejipar egykori alkalmazottjaként komoly tudást halmozott fel a tejtermékek előállításáról, a tej higiéniájáról, és amikor tereptechnikusként tevékenykedett, még a különféle gazdaságok működésébe is beleshetett. Ennek köszönhető, hogy szakmaian és figyelmesen végzik teendőiket. A gyakorlat is elősegítette fejlődésüket: „amikor a szüleinknek már nem volt erejük, akkor mi folytattuk. Különben is, a szabadságomat vagy a délutánjaimat munka után mindig szénacsinálással töltöttem nyaranta”.

Fejőgépet használnak, egyszerre két állatot tudnak megfejni – lassabban, mint kézzel, 12 perc általában egy fejés, mégis kényelmesebb, mert egy idő után elzsibbad és fáj a kezük. A tőgyben lévő első és utolsó cseppeket természetesen kézzel fejik ki – az első cseppek, amik valószínűleg tartalmaznak „csírákat”, a macskák tányérjába kerülnek, nem kockáztatnák, hogy rossz minőségű tejet adjanak le – részletezik, míg az istállót mutatják. Önitatót használnak odabent, az állatok megtanulták, hogy az orrukkal lenyomva a kart vízhez juthatnak, így egész nap lehetőségük van inni, nemcsak napi egyszer, amikor a gazda akarja.

Az istállóban inkább télen van sok munka: amikor az állatok egész nap bent tartózkodnak, ki kell ganézniuk őket – ez megterhelő feladat, időközönként szekeret, szánt vagy traktort hívnak, és a trágyát a legelőikre szállítják, hogy ott szétszórják és ápolják a földet. Mint mondják, nem hívei a vegyszereknek: a gané kiváló talajerősítő, a körömvirágkenőcs pedig kiválóan helyettesíti a gyógyszertári kencéket – zsírból, mézből, viaszból és körömvirágból főznek gyógyírt a beteg tőgyeknek, ezt alkalmazzák, mert „egyre több az antibiotikumra allergiás ember, így ügyelnek rá, hogy ne kerüljön károsanyag a tejbe”. Ha nagy a gond, állatorvost hívnak, gyógyszert vásárolnak, és olyankor napokig vagy hetekig nem használják a lábadozó állat tejét, nehogy gondot okozzanak a termelésben. A csarnokba csak úgy küldenek tejet, hogy előtte leellenőriztetik, hogy tartalmaz-e káros anyagokat. „Ebben dolgoztam, tudom, hogy nagy felelősség. Előbb-utóbb kiszűrik, hogy kinél van a gond” – magyarázza Annamária, majd hozzáteszi, a gép tisztán fej, mégis használnak gézt a tej szűréséhez.

Ha lejárt a fejés, a kannákat az udvarukon csordogáló patakba helyezik. Ennek vize átlátszó, kristálytiszta, nemrégiben főzésre, mosásra, mosogatásra, ivásra is használták. Most az állatokat szolgálja ki, illetve a tej tárolásában van kiemelt szerepe: hűtőbazin hiányában éjszakánként lehűti és hidegen tartja a tejet. Reggel érkezik a tejeskocsi, ami Csíkszeredába szállítja a tejet. „Nem kapjuk meg azt az árat, amit érne. Jó minőségű, a múlt hónapban 800 liter ment be, ebben a hónapban 1000 literen felül leszünk, ez az áron módosít egy kicsit, de úgy is kevés, 1,28 lej” – részletezik. Míg egyikük a fejőgépet tisztítja – két vödör meleg vízzel mosogatja el – addig másikuk az istállót takarítja, mert a fejést csakis akkor kezdik el, ha nincs trágya az istállóban, és a fejőgép is tiszta.

„Sokszor elkeseredek, megunom ezt a nehéz munkát. De mindig történik valami, ami meghozza a kedvem. A legnehezebb benne a szénacsinálás. A támogatást, amit kapunk, mind visszafordítjuk a segítségeinkre és egyéb dolgokra, ezért nem mindig van lehetőségünk, hogy takarásra is hívjunk embereket, így azt mi oldjuk meg magunknak. Én a korban már benne vagyok, a vérnyomásom ingadozó, szédülök, nem tudok felállni a boglyára, az én feladatom a széna felhányása, a húgomé a boglyarakás a magasban” – részletezi Annamária, majd hozzáteszi, „szerencsére a fizikai fáradtságot egy jó alvással ki lehet pihenni, este úgy nem térünk nyugovóra, hogy ne vennénk egy meleg fürdőt, az nyugtat, kitisztítja a gondolatainkat”.

„A csángókat egy kicsit jobban szereti a jó Isten”

Kertjükben paprika, paradicsom, uborka, hagyma, krumpli és különféle gyökérzöldségek sorakoznak. A Patakország füve csak úgy zöldell, a legelő sem száraz. Elmondásuk szerint azért, mert „a csángókat egy kicsit jobban szereti a jó Isten”, ennek köszönhető, hogy nem kellett szárazsággal küszködniük, éppen elegendő csapadék esett a gazdálkodáshoz. A gondviselést azzal magyarázták, hogy a csángók is szeretik az Istent. Máig úgy gazdálkodnak, hogy az az Úrnak tetsző legyen: vasárnap és ünnepnapokon nem dolgoznak, csak megetetik jószágaikat, péntekenként pedig böjtölnek. Hétköznap, mielőtt hozzálátnának a kemény munkához, keresztet vetnek, kérik az Isten segítségét, és amint végeznek teendőikkel, hálát suttognak az égre. Elképzelhetetlen számukra, hogy Isten nélkül gazdálkodjanak, vagy nélküle egy lépést is tegyenek.

A Gábor-nővéreknek szénát sem kell vásárolniuk télen, ugyanis területeik takarmánya éppen elegendő, ha nyaranta töretlenül kaszálnak és takarnak. Náluk a szénabálák még nem annyira divatosak, mint Erdély más területein, kézi kaszálógépet használnak, alkalomadtán traktort, és a szénát boglyába rakják, ahogyan azt elődjeiktől tanulták. Isten szeretetét abban is érzik, hogy mindig jó segítséget rendel melléjük: megbízhatóak, komolyak a fiatalok, akiknek a munkájukért roppant hálásak. Éppen ezért úgy fizetik meg őket, hogy legközelebb is legyen kedvük a mezei munkához.

„A körülményeink mindig a javunkra változtak: amíg a szüleink egészségesek voltak, addig közösen tevékenykedtünk, közben a kislányaim is felnőttek. Amikor már a szüleink megbetegedtek, a két lányom nagy volt, így jutott időnk a szüleink ápolására koncentrálni, illetve a gazdasággal foglalkozni” – idézi fel Annamária, aki gyermekeit egyedül nevelte, családja segítségével. Így nem csoda, hogy a 6 unokára húgával együtt sajátjukként tekintenek. Nővérük, Eszter is segítette boldogulásukat, ő viszont Gyimesfelsőloknak egy másik patakára ment férjhez, így ritkábban látogatott a szülői házhoz.

Megtudjuk, amikor édesapjuk már csak járókerettel bírt mozdulni, mindig előbicegett az istállóig, és csodálattal, büszkeséggel nézte, hogy két gyermeke miként tartja kézben azt, amit ő is szüleitől örökölt. „Sokszor elmondta, hogy nem leányoknak való ez a munka, mégis büszke ránk, hogy képesek vagyunk véghez vinni. Rajongott a jószágokért, és hálás volt azért, hogy szépek, vigyázunk rájuk. Mi azt tanultuk, hogy ha nekünk egy nap nem is sikerül enni, az állatot étlen akkor se hagyjuk” – osztják meg velünk elérzékenyülve.

Büszkén mesélik, hogy az unokák is segítenek takarni, kinek-kinek gumicsizmája van a Gábor-nővérek fészerében. A Gyimesekben ugyanis népszerű a gazdálkodás, sok fiatal vállalkozik az állattartásra és földművelésre, mert ez az örökségük, a legtöbb család tart még otthon marhákat, juhokat, disznókat és majorságot. „Azok a fiatalok, akik itthon gazdálkodásra vállalkoznak, nem hisznek a külföldi munkában. Nem látják annak a hosszú távú eredményét, inkább kapaszkodnak a gyökereikbe. A külföldi munka csak pillanatnyilag jó, de az állat, a föld alap, az már megvan”.

Pedig Gyimes környékén nehezebb a gazdálkodás, mint síkvidéken, „de ez a nép ezt szokta meg, mi ide születtünk, és itt érvényesülünk. Olyan meredek hegyekre járunk takarni, hogy a zergének is pálca kellene, mégis megcsináljuk, mert ehhez vagyunk szokva. Mi lokálpatrióták vagyunk, nagyon szeretjük a hazánkat”.

Elismerik, hogy a gazdaélet áldozatokkal járó kemény munka: nyáron a legnagyobb forróságban kell takarni, esténként, amikor más már pihen, az istállóban még javában fejnek és ganéznak, későre érnek be a házba, és hajnalban már kelnek is, hogy mindezt megismételjék. „Mégis szabadok vagyunk, megadhatunk magunknak bármit: természetesen az állatok itatása, etetése és fejése a csomagban van, az mindennapos, de amint elvégezzük, szabadok vagyunk, oda mehetünk, ahová akarunk, nem kell senkinek elszámolnunk” – lelkendeznek, míg az istállóban fejés közben beszélgetünk.

Elmondásuk szerint Gyimesben hagyománya van annak, hogy a nő a mezőgazdasági munkálatokból oroszlánrészt vállal. „Még, ahol férfi van, ott is fej és ganéz a nő, a szénát pedig közösen csinálják. Sok helyen a férfi munkába jár a gazdaság mellett, így a nőnek kell ellátnia az állatokat”, ezért sem riadnak vissza a „férfi munkától” – amiről bebizonyították, nem csupán a férfiemberé lehet, ugyanis „bármi megoldható, csak néha több töprengés, különféle módszerek szükségesek hozzá. Illetve jó adag kitartás és akarat”.