Húsz szarvasmarha – borjúk, tinók és tehenek egyaránt – élnek tanyájukon, a Gyergyói-medence „közepében”, ahol a leghidegebb hónapokig szabadságban, azaz szabadtartásban létezhetnek. Társaik a kecskék, „istállójuk” több hektárnyi bérelt terület, fákkal, dombokkal, kaszálókkal és legelőkkel együtt. A seregnyi kutya mellett villanypásztor védi őket az elcsellengéstől, illetve Miklós, a család bejáró medvéje. Apát és fiút egyazon szenvedély fűti – a hagyományos gazdálkodás –, így életük maga a teremtés: 47 borjút neveltek tehénné az évek folyamán, mindahányat becsülettel és szeretettel, mert hiszik, hogy az állat munkatárs, így kötelességei mellett jogai is vannak. Jogai névre, szabadságra, becéző szóra, tiszteletre, simogatásra, munkája megkönnyítésére. Ennek érdekében fejőgépet találtak fel, köretetőt készítettek, és folyamatosan tanulnak. Jelenleg is álmokat szőnek, pedig a gazdáknak a szárazság és drágulások közepette nehezebb, mint valaha. Míg sokan felszámolják egy élet munkáját, addig ők előretekintenek, és remélik, ha az Isten még egy napot ad, akkor tehetnek valamit. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

Noha mindannyian az állatok és a természet szerelmesei, a 48 éves Molnár Sándor három gyermeke közül fia lett az, aki a tanyasi életet annyira kedveli, hogy csak néhanapján jár haza a faluba. Ideje nagy részét a „vadonban” tölti: a tehenek mellett kecskéket is tart, saját jószágait és a falubeliek állatait egyaránt felügyeli. Közben sajtokat készít, gyógynövényeket gyűjt és tanulja az életet ott, ahol az valóságos. Ottlétünk folyamán is a legelőn tartózkodott, így édesapjával meglátogattuk odakint: szinte a teljes gyergyói medencét belátni a tanyáról, körös-körül a kék és zöld árnyalatai, házak, templomtornyok, dombok, hegyek és felhők – a szédítő messzeség olyan, akár egy festmény. Ebben az idillben az ifjú gazda olyannyira együtt létezik a teremtett világgal, hogy a kecskék ura, Máté cáp már mutatványokra is képes, ha egy alma a tét az embertől.

Míg végigballagunk a mozaikosan legeltetett területeken, megtudjuk, hogy a majorság kivételével – mert az szaporátlan – minden állatot megkeresztelnek, legyen az vadon élő vagy sajátjuk. Miklós medve például már-már sajátnak számít, ugyanis melléjük szegődött, „szinte minden este megjelenik, egészen közel jön a kalibához, van, hogy a tehenekkel együtt legelészik. Eddig nem bántotta az állatainkat, s amíg itt van, tudjuk, hogy más medve nem merészkedik a közelünkbe. Ezért adtunk nevet neki. Megférünk egymás mellett” – mondja Sándor gazda nevetve, s már lép is ki a házikóból mosolyogva fia, Tamás, aki csupán 24 éves, céljai mégis biztosak, komolyak, mint a naponta elvégzett munkája.

Főként ketten működtetik gazdaságukat, de a család is jócskán kiveszi a részét, mert úgy vallják, „ha egy asztalhoz ülünk le enni, akkor együtt is kell dolgoznunk”: a kaszálás, a takarmány körüli munka mindenkié, Sándor gazda veje a szerelésben jeleskedik – szinte végeláthatatlan a munkája, hiszen a traktor, a kaszálógép és a különféle eszközök minduntalan igénylik a kipofozást. Ugyanakkor a szomszédságban a kalákázás is élő hagyomány: eljárnak egymásnak segíteni szénacsinálás idején.

Molnár Sándor a családi otthonban is vendégül lát, kávéval kínál, úgy beszélgetünk, közben végzi teendőit. „Már nem divat, hogy három-négy generáció éljen egy udvaron” – legyint, míg a kemencéből négy ölnyi nagyságú kenyeret vesz ki. Dacára a trendeknek, portájukon csak úgy zsizseg az élet: a ház első felében él édesanyja, az ő otthonát toldották meg feleségével közösen. Három gyermekük közül ketten még otthon tartózkodnak, nagylányuk Udvarhelyen dolgozik. Tamás fiuk váltogatja lakhelyeit, hol a tanyán, hol otthon találni rá, kisebbik lányuk pedig nemrégiben hozta világra gyermekét, így az ő családjuk is helyet kapott a közös otthon emeleti részén.

Megférnek békében egymás mellett, mi több, örömüket lelik a nagy családban – osztja meg velünk a családfő. Párhónapos unokája mindig a közelében van – szemtanúi vagyunk annak, hogy mennyire magától értetődő náluk beleszületni és belenevelkedni a paraszti létbe, ami ismét egyre nemesebb feladat.

Amint a hátsó udvarra vezet, megtudjuk, hogy a porta további része is élettel teli: kutyák, malacsereg két hízott disznóval, tyúkok és nyulak tucatja, egy bika és két liba rejtőzik az ólokban, istállókban. Hátul széna, szalma, rendezett veteményeskert és gyümölcsfák, amelyekből évente ültetnek utánpótlást. A család szinte mindent megtermel magának, csak cukrot és olajat vásárolnak az üzletből, és alkalomadtán szalámit, ha a fiatalok megkívánják.

Egyre nehezebb a paraszt élete: a drágulás és szárazság lassacskán felszámolja a gazdaságokat

Jóformán nem is tudják, mikor kezdték a gazdálkodást: mióta Molnár Sándor a világon van, mindig is állatok lakták az udvarukat. Életmódját azonban nem kapta készen, előbb sokakhoz hasonlóan jómaga is szerencsét próbált építészként külföldön és idehaza egyaránt, alkalmazotti pozícióban is kipróbálta magát, ám a sors úgy hozta, hogy egyik munka során egy esés következtében gerinctörést szenvedett, így lemondott addigi életéről. „Itthon tettem-vettem utána, tudtuk, hogy kezdenünk kell valamit. Borjúkat vettünk, azokat neveltem. Most pedig itt tartunk” – idézi fel az indulást, majd keserűen hozzáteszi, „azért fájó a jelenlegi helyzet, a takarmánykrízis, mert hozzánk nőttek ezek az állatok. Mindet mi neveltük, van amelyik évek óta vagy egy évtizede az életünk része. Inkább haljak éhen én, minthogy lássam, hogy az állataim éhen pusztulnak. Vagy azt, hogy sorra vezetik őket a vágóhídra”.

Három év, mire a borjú fejős tehénné cseperedik, nem csoda, hogy összenő ezalatt a gazda az állattal. Az évek folyamán csak egyszer vásárolt tehenet, a többit mind magának nevelte fel, röpke tíz év alatt 47 állatot indított útjára. Megtudjuk, van olyan ismerőse, aki az állatállományról és a támogatásról is lemond, mert biztos benne, nem vészeli túl a telet. A szárazság megviseli az állattartókat, szinte mindenki kínlódik a takarmány előállításával, a jószágok ivóvizének biztosításával. „Ha szakad a hurok, én elengedem őket, menjenek, éljenek meg a vadonban, mint az őzek. Egyet se fogok vágóhídra küldeni” – fűzi hozzá. Állatai iránti szeretetét az is jelzi, hogy mindig elmegy otthonról, ha borjúvágásra kerül sor: az ünőket sosem vágják le, de a bikák közül néhányan a család asztalán végzik – azonban „mikor a kezed között születik meg, nem tudsz nyugodt szívvel asszisztálni az elmúlásánál”, ezért nem nézi végig a folyamatot.

Az ifjú gazda, Tamás szintén szerencsét próbált külföldön. Egy németországi farmon tevékenykedett, ahol túl sok volt a munka, kevesebb a megbecsülés. Négy és fél hónap után úgy döntött, inkább hazajön. „Azt mondta, ha nem küldöm el, ő nem megy el. Ekkor annyit fűztem hozzá, hogy ott vannak a tinók, azokat fel kell nevelni, és tartsunk annyi állatot, hogy mindenkinek meglegyen a munkája. Így történt, hogy mellettem maradt” – idézi fel a gazda, majd mosolyogva hozzáteszi, egy mámoros döntés következtében 6 kecskét vásárolt azzal a magyarázattal, hogy a maradékot a tehenek után eltakarítják, fia pedig annyira beleszeretett ezekbe az állatokba, hogy „azóta, ha valaki Újfaluban lemond a kecskéjéről, az mind nálunk köt ki”.

Tamás el sem akar mozdulni az állatok mellől, gyermekkora óta érdeklik, így számára megnyugvás közöttük lenni. Közben a tanyán süt-főz, de nem is akárhogy: sütemény készül a saját kezűleg épített kicsi kemencében, illetve puding, madártej a kályhán, ha azt kívánná meg. Számára a kaliba kényelmes alvóhely, de a női családtagok részére fenntartanak egy „barátságosabb” lakrészt is ággyal, polccal, vaskályhával, szőnyeggel.

„Csak holnap reggel keljünk fel, s akkor lesz valahogy”

Sándor gazda a székely emberre jellemző egyszerű pozitivitással tekint a jövőre. Úgy tartja, ha kap ajándékba még egy napot, azzal lehetőséget is kap a haladásra, így mondhatni napról-napra él és élteti gazdaságát.

A tej felét tejfeldolgozónak adják, a másik feléből pedig sajtokat készítenek. Egy embernek szalmáért cserébe adnak sajtot, négynek pedig szénáért cserébe, a többit a kuncsaftok felvásárolják. Emellett a tejet a faluból többen is kérik tőlük – egy héten kétszer házhoz szállítanak. Kezdetben hagyományosan gazdálkodtak: „3-4 éve használunk gépeket, addig lóval dolgoztunk, s kézzel, amit lehetett” – lovukat is megismerjük a tanyán, csodálatos állat, a neve Tünde, aligha mondaná meg róla az ember, hogy 21 éves teremtés. Ma már inkább csak dísz, megkapta jutalmát sokévnyi munkája után: a hatalmas zöld területen kedvére járkálhat, legelészhet.

Sajtjaikat kultúra nélkül készítik, mert nincs pincéjük, ahol szakszerűen érlelhetnék. Viszont így is sikerül érlelt és hagyományos sajtokat létrehozniuk, amiket „a kamionsofőrök nagyon kedvelnek, mert nem romlanak el”. A sajtkészítés tudományát svájci mesterektől sajátították el, iskolát és képzéseket is végeztek. Főként Tamás, így ő az, aki a különféle sajtokat megalkotja, édesapja csak akkor vállalkozik erre, ha a fiú kimenőt kér.

Mostanában egyre ritkább, hogy a fiatalok szeretettel és céltudatosan álljanak a gazdaság mellé. Pedig „ahol a gyermek nem segít, ott baj van, mert a gazda kínlódik a szolgával, a segítségek vagy isznak, vagy néhány hét után otthagyják a munkát” – részletezi Molnár Sándor kiemelve, hogy a községben 37 nagygazda van még. A létszám tíz évvel ezelőtt ennek kétszerese volt, de sokan nem látnak már jövőt az állattartásban.  

„Én állandóan szabadságon vagyok, nekem az a nyűg, ha valahova el kell menni”

Volt időszak, hogy alkalmazottként és állattartóként is helyt állt egyszerre, mi több, amíg felesége külföldön dolgozott, addig a háziasszony szerepeket is ellátta. De mióta tudja, mi a szabadság, határozottan állítja, hogy sosem menne vissza másvalakinek dolgozni, ugyanis meggyőződése, hogy már nem tudna alkalmazkodni az elvárásokhoz. Sőt vakációzni sem szeret túlságosan, két nap idegenben valahogy még eltelik, de hamar vágyódik vissza az állatai közé. Tavasszal egy hónapot mindketten kint töltenek a tanyán, utána felváltva alszanak a szabadban, aki este jön, hozza a tejet haza. Holdfogyta vagy eső idején viszont ugyancsak kint tartózkodnak mindketten, mert ilyenkor a vad jobban jár.

Reggel előbb a kecskéket fejik meg, aztán a teheneket. Az ifjú gazda elkészíti a sajtot, Sándor gazda kaszál, majd elrendezi az otthoni állatállományt. „Ha valamit el akarsz rontani, akkor bízd másra, de ha jól akarod végezni a dolgod, akkor ott kell lenned az állataid mellett” – vallja. Most a szárazság miatt 50-60 liter tejet fejnek naponta, ami nagyon kevés ahhoz képest, hogy jobb időkben 100 liternél többet is adnak teheneik. Bíznak benne, hogy a szakaszos legeltetés segít a helyzetükön: ha nem adnak oda mindent egyszerre az állatoknak, hanem felosztják a legelőt, akkor amíg az egyik részről leeszik a füvet, addig a másik rész zöldülhet kedvére.

Mint mondja, a takarmány tíz százalékát sikerül megtermelniük, nagyon kevés a szántóföldjük, ugyanis főként a szénára koncentrálnak. „Mindig azt néztem, hogy mi a legolcsóbb: a füvet nem kell vetni, nem kell permetezni, nem kell aratni. Ha az idő jó, akkor csak lekaszáljuk és kész. Sajtért cserébe pedig sikerül takarmányt vennünk. Vagy a sajt után kapott pénzért. Illetve a ganéra is ügyelünk, az is termék, szükségünk van rá, mert nem használunk műtrágyát” – tapasztalatuk azt mutatja, a műtrágyadrágulás következtében nemsokára kincs lesz a trágya.

Apa és fia egy célért, egyazon szerelemnek hódolva

„Mi lenne velünk, ha nem szeretnénk? Nehogy azt higgyétek, hogy pénzért végezzük ezt a munkát! Sokan kérdezik, hogy számolunk-e? Itt, ha kezdenénk számolni, elkeserednénk” – részletezi az idősebb gazda, majd felcsillan a szeme: megosztja velünk, hogy kedvencei a piros tehenek, van is négy tinója, amelyek „jobb házőrzők a kutyánál”, szembeszaladnak az idegenekkel. Megtudjuk, az állatok név szerint sorakoznak a fejésnél, ha elrikkantják egyik vagy másik női nevet – ebből pedig jócskán akad a tanyán –, náluk a megnevezések anyai ágon öröklődnek, a borjak anyjuk nevének kezdőbetűje után kapnak nevet, így Elza lánya Eszti például.

A hagyományos gazdálkodásban elvük az, hogy „a föld mindenkié. Aki megvette sem mondhatja azt, hogy az övé. A miénk csak a fű lehet, amit megesznek az állatok”. Éppen ezért nem törekednek arra, hogy túl sok saját földterület halmozzanak, hét-nyolc hektár a tulajdonuk, a többit bérlik.

Fontosabb számukra, hogy az energiát az állatokkal való közös munka megkönnyítésére szenteljék: a köretető, a kalibák és házikók mind kezük munkáját dicsérik, legnagyobb találmányuk pedig a benzinmotorral hajtható fejőgép, ami egyszerre két tehenet fej meg. Sehol máshol nem látni hasonlót, traktorral hordozható kis építmény, amit egy etetőből alakítottak át. Zajos találmány, de az állatokat nem zavarja: 5-10 perc alatt leadják a tejüket, így félóra alatt általában végeznek is a fejéssel. Egy liter üzemanyag a fejős tehenek háromszori fejésére elegendő.

Az állat legyen szabad: „a levegő és a fény még ingyen van”

Meggyőződése, hogy az állatokat a szabadtartás teszi boldoggá, az elmúlt télen már csak éjszakára zárták be őket, napközben a köretetőket megtöltötték nekik szénával, és észrevették, hogy teheneik a hideg ellenére is kiegyensúlyozottak, mi több, nyugodtabbak, mint az istállóban: kedvükre feküdtek, bóklásztak a hóban, egyikük sem didergett vagy betegedett meg, és többet tejeltek, mint azelőtt. „A svájci mesterektől tanultuk meg, hogy a levegő és a fény még ingyen van, a vízért már fizetni kell. De, ami ingyen van, azt nem szabad az állattól megtagadni” – mint mondja, régebben ők is becsukták az istálló ajtaját, mert felmenőiktől azt látták, a tehénnek úgy a jó, ha be van kötve, ha maga alá ganéz, és azt naponta többször kitakarítja alóla az ember. Az évek folyamán rájöttek, akkor tejel igazán az állat, ha minél több fény, levegő és szabadság jut neki. Illetve megbizonyosodtak róla, hogy a tehén nem ganéz maga alá, amennyiben kellő mozgásteret biztosítanak számára, az elszórt trágya pedig a föld tápláléka, azt takarítani sem kell.

„Nem szégyellek tanulni, máig beépítem a munkámba, ha valakitől jótanácsot kapok, a svájciaktól például sok tudásra tettünk szert” – mondja, majd hozzáteszi, tőlük tudják, hogy a következő ivarzás a borjazásnál kezdődik, ezért elengedhetetlen az utód világra jövetele után az anyaállat folyadékpótlása: egy liter „fess tejet”, egy marék sót és egy liter darát adnak neki langyos vízzel, és a „locsa” csakhamar lábra állítja. Illetve arra is ügyelnek, hogy „szárazra állítás” folyamán – azaz a fejés elhagyásakor – reggelente szakítsák meg a borjút váró tehén fejését, mert akkor nem éjszaka, hanem reggel, esetleg hajnalban hozza világra kicsinyét – öt éve beválik ez a módszer, sosem kell éjszaka felkelniük az ellés miatt.

Úgy véli, az állattartás nem zárja ki, hogy az ember haladjon a technológiával. Otthon laptop és internet is a rendelkezésükre áll, mert tudja, nem azt az életformát kell élni, amit őseink, hanem az ősi elveket kell a mindennapok részévé tenni.