Közel 30 ezren vannak már a Putnától Drobeta Turnu Severinig vezető Via Transilvanicán, a „romániai El Caminón” utazók és az út iránt érdeklődők Facebook-csoportjában. Miközben a kezdeményező Tășuleasa Social Egyesület folyamatosan halad az útvonal kijelölésével és a helyi szervezéssel, egyre többen próbálják ki az utazásnak ezt a lassú formáját, amit a gyalogos vagy biciklis zarándoklat jelent. Csoma Nóra és Bálint Krisztián, mindketten kolozsvári kisvállalkozók, 690 kilométert gyalogoltak júliusban a Szucsáva megyei Putnától a Szeben megyei Mikeszászáig. Nem bánták meg. Mint hazaérve mesélték, az egy hónap zarándokút fejenként kb. 1700 lejbe került, nem többe mint ugyanaz az idő Kolozsváron, albérletben. A legfontosabb hozadéka számukra viszont az, hogy megerősödött a kapcsolatuk, és rájöttek, a városon kívül is vannak munkalehetőségek.

Hogy jutott eszetekbe, hogy elinduljatok a Via Transilvanicán?

Krisztián: Nóra ötlete volt, mert neki már van tapasztalata az El Caminóval, és amikor felfedezte a Via Transilvanicát, egyből megkérdezte, hogy jönnék-e vele. Az El Camino után ugyanis Nóra úgy döntött, hogy a következő zarándokutat a gyerekével vagy a párjával fogja végigcsinálni, mert ez egy teszt, komfortzónán kívül vagy elég sokszor, és akkor megmutatkozik, hogy valójában ki vagy, és hogyan reagálsz dolgokra. Ez volt a próba, amit elég szépen kiálltunk.

Nóra: Igen, itt vagyunk… (nevet)

Nóra, hogyan, kivel voltál az El Caminón, és kihívás tud-e lenni Spanyolország után egy erdélyi zarándokút?

Többször voltam az El Caminón. Először édesanyámmal 2014-ben, 2015-ben pedig egy barátnőmmel stoppoltam Spanyolországig, s a Camino elején találkoztam két román sráccal, akikkel aztán végigjártam az utat. A harmadik út 2016-ban volt, akkor megint anyukámmal. Ez három különböző útvonal volt. Három El Camino után nem éreztem úgy, hogy most visszamennék, viszont szerettem volna folytatni ezt a típusú kalandozást, és közben alakult már bennem az igény, hogy jó lenne megismerni az országunkat. Az elmúlt tíz évben nagyon sokat utaztam külföldön, de nem ismerem a saját hegyeinket, patakjainkat, a régiók kulturális hátterét. A tavalyi járványhelyzet rásegített erre, volt egy félelem bennem a külföldi utazásokkal kapcsolatban, a tesztek és a karantén-kötelezettség miatt, és így pont kapóra jött a Via Transilvanica.

Krisztiánt mennyire volt nehéz meggyőzni, hogy veled tartson?

Krisztián: Annyi sztorit hallottam Nórától, hogy milyen egy ilyen út, hogy nagyon vágytam rá, hogy én is megtapasztaljam. Úgyhogy, ha nem is elsőre, de másodjára biztosan igent mondtam.

Nóra: Az igen az megvolt első pillanattól, inkább a szervezés volt nehezebb. Krisztiánnak saját vállalkozásai vannak, nekem is az van, és tapasztalatból tudom már, hogy előre lehet dolgozni, lehet beszélni a kliensekkel, meg lehet oldani azt, hogy valamennyire visszafogd a tevékenységed arra az egy hónapra, de neki még nem volt ilyen tapasztalata. Inkább ez volt a nehezebb, elfogadni ezt a gondolatot, hogy az élet nem áll meg attól, hogy mi elmegyünk, és a cég se fog bebukni attól, hogy egy hónapot hiányzunk.

Krisztián: Nekem nem volt még tapasztalatom több mint egy hetes szabadsággal, azt gondoltam, hogy a hatodik munkanapon minden megáll nélkülem. Persze, időben elkezdtem gondolkozni, szervezni, volt A, B, C terv, előre dolgoztam, megbeszéltem mindenkivel. A cégeimnél ez a periódus eléggé holt, ezért nem volt annyira nehéz. Szeptemberben biztos nem tudnék bevállalni egy hónapot, de július rendben volt. Az első hét szabadságnak tűnt, második héten kezdődött az út valójában, amikor rájöttem, hogy végül is… minden rendben van… Voltak ugyan problémák, de a technológia megengedi nekünk, hogy telefonon nagyon sok mindent el tudjunk rendezni.

Akkor nem bántad meg, hogy egy hónapra otthagytad a vállalkozásaidat?

Krisztián: Nem, sőt, most már úgy vagyok vele, hogy ha kicsit jobban megszervezem, akkor több idő marad azokra a dolgokra, amik tényleg számítanak. Nem mintha a cégek nem számítanának, de azoknak a megélhetés a célja. Vannak dolgok, amiket a lelkedért csinálsz, ezeket hanyagoltam eddig.

Mennyiben segített Nóra tapasztalata a felkészülésben?

Krisztián: A lábam szerintem örökké hálás lesz, végig egy vízhólyagom sem volt.

Mi a titok?

Nóra: Ha olyan bakancsot veszel, amiben sokat akarsz járni, fontos, hogy csúszásálló talpa legyen, vízálló legyen, tartsa a bokádat, legalább egy, de inkább két számmal nagyobb legyen, mint a lábad. Első fázisban két-három zoknit egymásra húzol, befújod ablakpucolóval vagy valamilyen alkoholos folyadékkal, arra rászorítod a bakancsot, és úgy átveszi a lábad formáját, megpuhul és rákeményedik a lábadra, nem fog nyomni. A következő az, hogy vannak ezek a zselés sebtapaszok, gyógyszertárakban kaphatók, és ha a cipő csak egy kicsit is nyom, ha csak kipirosodik a bőröd, akkor odateszed, az kinyomja a cipőt, és utána nem lesz bajod.

Krisztián: De ez csak a bakancs. Ott van még a hátizsák, és az, hogy hány kilót tudsz elvinni. Egy-két napos túrán még felviszed a hegyre a húsz kilót, de amikor 30 nap után már összeolvad a táska a hátaddal, akkor igenis fontos, hogy ne haladd meg a testsúlyod tíz százalékát. Ez mondjuk nekünk elég lehetetlen volt, de meg lehet közelíteni. Nórának 10 kilós hátizsákja volt, nekem olyan 13 kilós, plusz a víz meg az ennivaló, ami változott. A csomagunk semmiképp sem haladta meg a 15 kilót.

Miről mondtatok le, hogy kisebb legyen a csomag?

Krisztián: Itt jön be Nóra tapasztalata, mert amikor én elkezdtem pakolni, akkor azzal vicceltünk, hogy a három literes borkánt is el akarom vinni… Sok mindenről lemondtunk. Egy poharunk volt és egy vizes palackunk, egy táskánk minden ennivalónak. Két szatyor, egyikben a fehérneműk, a másikban a többi ruha, azok nagyon jók voltak párnának. Sátor, hálózsákok, izolírok. Először azt hittem, hogy nem fogjuk túlélni az utat ennyi cuccal, de visszanézve, voltak dolgok, amiket végül nem is használtam. Beraktam például két felsőt, amiből egyet használtam, vagy vittünk két külső akkumulátort, valójában egyet használtunk, a másikat az úton odaajándékoztuk egy házigazdának.

Miért döntöttetek a sátor mellett, mikor vannak kijelölt szálláshelyek is?

Nóra: Költséghatékonyabb meg kalandosabb. Amikor találsz egy gyönyörű tájat, akkor nem biztos, hogy van kedved keresni egy panziót. A medveproblémát sajnálom a legjobban az egész útban, mert nem lehetett akárhol letenni a sátrat.

Krisztián: Udvarokon, kertekben, kempingekben sátoroztunk, vagy a település mellett közvetlenül.

Nóra: Az, amit a szervezők elképzeltek, az az, hogy kis hátizsákkal járkálsz, sátor nélkül, megvan, hogy mennyit gyalogolsz egy nap, és a nap végén milyen szálláslehetőségek vannak. De nagyon sokan indulnak el sátorral, már van egy sátras közösség a Via Transilvanica Facebook-csoportban, ahol folyamatosan posztolgatnak az élményeikről. Ez nagyon pozitív az El Caminóhoz képest: nem annyira kommersz az út, még kis közösség vagyunk, ez a csoport összekapcsolja az embereket, akármire rá lehet kérdezni, válaszolnak, segítenek. A helyiek szintén nagyon nyitottak, támogatják az utat, vannak, akik önkénteskednek, takarítják, a jeleket újrafestik.

Mitől tartottatok leginkább az út előtt? Említettétek a medvét, de a juhászkutyáknak sincs jó híre a turisták körében…

Nóra: Nem támadott meg minket sehol kutya, csak szaladtak felénk, és ugattak. Van két-három hely az úton, amit előre jeleztek, hogy baj lesz, van olyan is, hogy az erdő szélén írja, hogy veszélyes kutyák, de mire odaértünk már ez a probléma is meg volt oldva. Az útvonalon folyamatosan dolgoznak, szólnak a juhászoknak. Bukovinában beszéltünk juhászokkal, és mondták, hogy éjszakára engedik csak ki a veszélyesebb kutyákat, nappal meg vannak kötve. Mi kutya- és medvespray-jel mentünk, egyiket se kellett használni, de időközben kaptunk más utazóktól ultrahangos, gombnyomós eszközt kutyák ellen, és az működött. A medvétől mindenki mindenhol fél, mindenkinek az volt első kérdése, hogy nem félünk a medvétől? Nyilván kell tudni az alapszabályokat, este 6-7 után erdőben nem jártunk, volt nálunk macskacsengő, úgy mentünk, mint a juhok, csengettünk egész nap, fütyörésztünk, volt sípunk. Nem találkoztunk medvével. Nyomot láttunk. Találkoztunk olyan zarándokokkal, akiket meglátogatott a medve, ők mondták, hogy a petárda hasznos, kidobták a sátorból, és a medve elment.

Mostanában elég sok vihar volt Erdélyben, ez nem kavart be?

Nóra: Kikerültek minket, szerencsénk volt. Bukovinában áztunk bőrig egy nap, akkor panzióban is aludtunk, mert elázott a hátizsákunk, hálózsákunk, de utána nem áztunk meg egyszer sem.

Az, hogy udvarokon sátoroztatok, valószínűleg több interakciót hozott a helyiekkel. Voltak jó találkozásaitok?

Nóra: Olyan nap nem volt, hogy ne találkozzunk valakivel, aki érdekes, izgalmas történeteket mesél. Alakul bennünk egy ilyen igény, hogy elköltöznénk Kolozsvárról, és volt egy olyan szándékunk, hogy nyitott szemmel járunk, megnézzük, hogy milyen a falusi élet. Kolozsvár nyitott város, de mégis zárt olyan szempontból, hogy félsz innen elköltözni, mert azt hallod, hogy itt vannak a lehetőségek. Pozitív meglepetés volt számunkra, hogy falun is van élet, vannak pályázatok, csomó lehetőség, fiatalok költöznek ki, akik aktívak. Találkoztunk olyanokkal, akik mezőgazdasággal, turizmussal, permakultúrával foglalkoznak, és rengeteg bátorítást kaptunk, felajánlották például, hogy segítsünk egy szász ház restaurálásában, és kapunk szállást, kaját, vagy egy kempingben például offroados sofőrt kerestek.

Krisztián: Itt élünk Kolozsváron, és csak ezt látjuk, de egy ilyen úttal kitágul a látókör, rengeteg működő projektet láttunk.

Egyelőre az út felét tettétek meg, Szucsáva megyétől Szeben megyéig. Ismerős volt ez a táj, vagy ért meglepetés, kulturális sokk itt is?

Krisztián: Öt kilométeren belül két különböző völgy teljesen más világ lehet. Átmentünk a hegyen egyik faluból a másikba, az egyikben a teljes populáció magyar volt, a székely kultúra volt jelen, a másikban ott volt a már majdnem elfelejtett szász kultúra és a kicserélődött népesség.

Nóra: Ez két zsákfalu, és minket átvitt az út a dombon. Ahogy lementünk, megláttuk a szász házakat, de a Szászföld határán lévő falut csak romák lakják, és amikor látod, hogy ott valamikor mezőgazdaság működött, az emberek jól éltek, de most a házak romokban vannak, és teljesen másra használják őket, mint anno, az egy nagy kulturális sokk. Ahogy mész be Szászföld közepe fele, egyre fejlettebb falvakba jutsz, olyanokba is, ahol találkozol szászokkal, akik azt mondják, hogy a faluban kevés házat adtak el, fenntartják őket maguknak. Majd mész tovább, és látod azt a szász falut, ami teljesen fel van újítva, minden restaurálva van, de 90 százaléka a falunak külföldi, beköltöztek angolok, franciák, németek, belgák. Ez a másik véglet, újabb kulturális sokk. De ugyanez volt Beszterce megyében is, a teljesen román környéken bekerültünk egyetlenegy faluba, ami száz százalékosan magyar, és dombok veszik körül. Krisztián ráköszönt az egyik bácsira magyarul, és nem telt el három perc, behívott egy pohár pálinkára.

Krisztián: Ez Zselyk. Mondták, hogy a faluban 20 háztartás van, és a falu legfiatalabb lakója egy 61 éves néni.

Nóra: Vannak viszont sokan, akik nem ott laknak, de rendszeresen kijárnak.

Mennyire tudtatok felkészülni a Via Transilvanica-útikalauzból?

Nóra: Kétnaponta elolvastuk, hogy mi jellemző a következő vidékre, szépen ki van dolgozva az útikalauz, és folyamatosan frissítik. Útközben is töltöttük le az újabb verziót, ahol több szálláslehetőség volt.

Volt olyan, hogy nem tudtátok tartani a tervet? Mennyire kellett rugalmasnak lenni útközben?

Krisztián: Ez nagyon változott. Volt olyan, hogy kitűztük, hogy megérkezünk B pontba, lefoglaltuk a szálláshelyet és a vacsorát, majd előtte 2-3 kilométerrel bementünk egy kastélyba, ahol a kapus nagyon jó fej volt, talált a szó, győzködött minket, hogy maradjunk ott. Ez Görgényszentimrén volt, de nekünk meg kellett érkeznünk Kásvára, ahol lefoglaltuk a vacsorát. Nekem személyesen az nagyon fájdalmas 2-3 kilométer volt, elkezdett görcsölni a lábam, alig tudtam haladni. Végül nagyon finom volt a vacsora, de nagyon sok pénzt kértek érte, majd a szállásért is, volt egy nagyon kényelmetlen éjszakánk, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy nem szervezünk előre.

Nóra: Ez egy nagy lecke volt, mert addig sosem beszéltük meg előre az összeget. És az összegek nagyon változóak az úton. Egyik helyen 120 lej fejenként egy éjszaka, a másik helyen lehet csak 30. Azután előre megbeszéltük az árakat, és már a telefonbeszélgetésből kiderült, hogy szimpatikus-e a hely vagy sem. Másrészt jó szervezni, de akkor nem adsz teret a találkozásoknak. Volt olyan is, hogy ajánlottak nekünk telefonon egy helyet, de úgy elmentünk mellette, hogy észre se vettük, bejutottunk a faluba, ahol nem volt semmi leszervezve, de az első ember, akivel találkoztunk, mondta, hogy ő a vártemplom őre, és aludhatunk az udvaron. Ha előre le lett volna szervezve, akkor nem alszunk vártemplom-udvaron.

Krisztián: Nem történt soha meg, amikor nem szerveztünk előre, hogy valami nagyon kényelmetlen helyen aludjunk. Amikor kényelmetlen volt, akkor általában meg volt előre szervezve.

Nóra: A szálláshelyekkel az a helyzet, hogy nagyon sok pénzt befektetnek azért, hogy bizonyos szintű szolgáltatást nyújtsanak, és nem mérik fel, hogy azoknak, akik arra a környékre járnak, milyen igényeik vannak. Nyilván van az a kategória, amelyiknek van egy bizonyos luxusigénye, és fontos neki, hogy parkettezve legyen a föld, extra csempe legyen. De amikor gyalogolsz, patakban fürdesz, és kézzel mosol, akkor ez nem fontos, és nem is jön, hogy kiadj 50 lejjel többet ezért. A Via Transilvanica ilyen szempontból még nincs kiépülve. Az El Caminón például ott vannak a zarándokszállók, megvan a minimális adomány összege, és azért az alapszükségleteket kielégítik, fürödhetsz, ehetsz, aludhatsz. De szerintem ez idővel itt is ki fog alakulni.

Fizikailag mennyire volt számotokra megterhelő a zarándoklat?

Nóra: Én érzem egy kicsit a térdemen, de most már az ezreseket ütöm kilométerben az El Caminókkal együtt. Szeretnénk majd befejezni a Via Transilvanicát, még van jó 600 km belőle. Ha az is ki lesz jelölve, azt még végigjárnám, s utána váltok biciklire.

Azt gondoltam, hogy minél többet gyalogolsz, annál jobban megy, de ezek szerint azért van egy határa az emberi testnek.

Nóra: Egy családi barát megjárta, hogy nagyon sokat gyalogolt az El Caminón, és elég súlyos térdproblémái lettek, úgyhogy van egy ilyen félelem bennem. Izom szempontjából egyre jobban megy, az biztos, de az ízületekre kell vigyázni. 700-800 km meg se kottyan az embernek, de amikor már kétezer fölött van, akkor meggondolja.

Krisztián: Én most jöttem bele. 690 km után még nagyon mentem volna. Sőt, most az van bennem, hogy nem akarom elveszíteni ezt az érzést, amikor mész, és már nincs fizikai fájdalom, nem fáradsz, a távolságok lerövidülnek. Azelőtt az, hogy gyalogolnom kell 5 kilométert, hogy vegyek egy kenyeret, képtelenségnek tűnt, az úton viszont 5 km egy üdítőért, egy-másfél óra… nagyon kevés.

Hogy lehet ezek után a városi élethez visszaszokni?

Nóra: Én a tegnap sírtam, hogy nem akarok itt lenni… (nevet) Költöztek ki falura barátok, ha lehet, megyünk hozzájuk, inkább vakolok-festek náluk, mint hogy üljek bent a házban. Az igények átalakultak bennem. Szociális életnek például bőven elég egy kis közösség, közeli barátokkal találkozni. Annak, hogy rendezvényekre járjak, most pillanatnyilag nem érzem igényét. A tömeg az sok.

Krisztián: Igen, vissza kell szokni… ha vissza akarsz szokni. Még nem egészen egy hete értünk vissza, és azóta sem ültünk több mint három napot a városban, úgyhogy még nem tudjuk, hogy sikerül-e. Érezzük, hogy ég és föld a különbség, én legalábbis nem tudom felfogni, hogy hogy tudtam ennyi évet leélni egy városban.

Nóra: Persze ez most egy sokk. Most még ott vagyunk az úton, nem itt.