Tamási Áron szegény székely földműves család gyermekeként született Farkaslakán. Parasztházuk egyik szobájában tíz testvérével együtt nevelkedett, a másikban nagyszülei éldegéltek. A testvérek közül csak öten érték meg a felnőttkort, és szinte mindenki biztosra vette, hogy Tamási Áron viszi tovább a család aprócska gazdaságát. Míg a sors másként nem döntött: egy baleset folytán elveszítette a hüvelykujját, ezért szülei úgy határoztak, kitaníttatják, mert képtelen lesz a gazdasági munka elvégzésére. A „szerencsétlenség” voltaképpen a felemelkedését jelentette, sokkal inkább szerencseként fonódva élete köré: kitört a paraszti társadalomból, korának úri székely embere, népi írója lett, aki az utókorral is megismertette Farkaslakát, kapaszkodót adva ezzel falustársainak – részletezte Sipos Kinga könyvtáros, a Tamási Áron Emlékház kurátora.

Ottlétünkkor Sipos Kinga bennünket is körülvezetett a kicsi házban, és az ott őrzött személyes tárgyakról, írásokról, fényképekről részletes felvilágosítást tartott. Megtudtuk, hogy Tamási Áron Farkaslakán járt elemi iskolába, majd Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, később pedig Kolozsváron tanult.

Vonzotta a városi-polgári életforma, ezért kezdett jogi tanulmányokat Kolozsváron, tudását a Kereskedelmi Akadémián bővítette. Egyetemista korában döntött úgy, hogy nevét Jánosról Áronra változtatja, tanulmányai befejeztével pedig banktisztviselőként helyezkedett el előbb Kolozsváron, majd Brassóban. A kurátor elmondása szerint huszonhatéves korában vándorolt ki Amerikába nagybátyjához, ahol alkalmi munkásként kereste kenyerét, míg sikerült banktisztviselőként elhelyezkednie – ekkoriban lobbant fel írói karrierje is: Lélekindulás című kötetét a székely népballadák, népdalok ihlették, Amerikából küldte haza annak kéziratát a kolozsvári kiadóhoz.

Noha New Yorkban, a Chicago melletti Garyben és a nyugat-virginiai Welchben is megfordult, 1926 májusában hazatelepedett Kolozsvárra, és rövid időn belül szűkebb hazája, illetve Magyarország egyik legnépszerűbb írójává vált.

Sipos Kinga kiemelte, az író élete tekervényesen alakult: négyszer nősült, gyermeke azonban nem született. 1926-ban házasodott először, a második világháború idején második feleségével Magyarországra menekült, és a háború után is Magyarországon maradt, ahol az 1945-ös választásokat követően egyike lett azoknak a közéleti személyiségeknek, akiket az alakuló Nemzetgyűlés külön törvény alapján meghívott képviselőnek a parlamentbe. Mandátuma lejárta után, mivel a törvényt, ami alapján behívták, eltörölték és az 1947-es választásokon nem indult, politikai karrierje befejeződött. Azt is megtudtuk, hogy Tamási Áron kezdetben ritkán tért haza szülőfalujába, 11 év távollét után látogatta meg családját, amikor az édesanyja már beteg volt.

Fénykép őrzi az anya-gyermek újraegyesülését. Következő évben anyja elhunyt, a temetésre ismét hazalátogatott, és ezt követően évente visszatért Farkaslakára. Noha szülőházát alakították emlékházzá, voltaképpen csak gyermekkorát töltötte a falak között, felnőttként a szintén gyermektelen Ágnes testvérénél vendégeskedett, mert a családi házat fiútestvére és annak népes családja lakta be. Otthonlétei folyamán állandóan bebarangolta a települést, mindent tudni akart annak népéről és állapotáról, leghőbb vágya az volt, hogy öregkorára visszatelepüljön a székely faluba – ez azonban nem valósulhatott meg, mert viszonylag fiatalon érte a halál májbetegség következtében.

Utolsó házassága, a nála 30 évvel fiatalabb szerelmével a kórházi ágyon köttetett. Az író ekkor már annyira gyenge volt, hogy a Vadrózsa ága című regényét feleségének mondta tollba. 1966. május 26-án hunyt el Budapesten; onnan szállították át Farkaslakára, ahol utolsó kívánságának megfelelően a templom mögötti két cserefa közé temették.

Tamási Áron rajongásig szerette Székelyföldet, „magas, szikár székelyember volt, a városi lét, a sok utazás és az írói mivolta teljesen átformálta, különbözővé tette falustársaitól. Szinte mindent leírt, amit csak tapasztalt, a településen jegyzetfüzettel a kezében járt-kelt, könyvei máig őrzik az egykori Farkaslaka ízeit, színeit, megnyilvánulásait. Tőle tudni például, hogy az aprócska ház a kamaszodó gyermekek számára egyre szűkösebbnek bizonyult, így a fiúk nyaranta az éléskamra sötétjében aludtak. Alig várták, hogy virradjon, és végre dologhoz láthassanak. „Ilyenkor kimentek az életbe, azaz az udvarra, ahol a tevékeny napjaik zajlottak. A ház számukra csak az alvás helye volt, az udvar jelentette nekik a létezést” – részletezte a kiállítás kurátora.