„A tanulás nehezebb” – jelenti ki huncut mosollyal Csongor és Zsolt, amikor a gazdaélet viszontagságairól esik szó. Nehezebb, mint a ganéhányás vagy a szénacsinálás, de még a hajnali kelésnél és az állatok gondozásánál is keményebb. Pedig ezt a sok-sok feladatot csupán ketten végzik, felnőttek nélkül, egy erdőszéli kicsi istállóban. Ezen a portán lakik az egyikük, a szomszédban a másikuk, és noha mindketten a családjukkal együtt élnek Erdőfülében, „már kicsi koruktól kezdve” – ahogy fogalmaznak bölcsen, felnőttesen – ez mind az ő feladatuk. Pedig medve jár az istállóba, évekkel ezelőtt el is vitte az első betanított kecskét – fűzik hozzá elszomorodva, majd bátran kijelentik, „nem félnek, csak egy kicsikét”, ez boldog gyermekkor, ilyennek kell lennie. És meg is mutatják, hogy mi a boldogságuk titka: saját kezűleg készített hámot és kantárt kapnak elő, majd felszerszámozzák két kecskéjüket, Palit és Betyárt, akiket kicsiszekér elé fognak, hogy bálát hozzanak a lónak. Hazaérkezve puszit kérnek a cáptól (hím kecske szerk. megj.), majd kétlábra állítják, közben a kutyát egzecírozzák és egymást ugratják. Csak úgy sugároznak az életszeretettől, szinte minden kijelentésük életbölcsesség.

Fagyos délután indulunk Erdőfülébe, lassan sötétedik. Amikor már csak kilométerek választanak el a településtől, az útbaigazítás reményében telefonálunk az édesanyának, akivel korábban a találkozót leegyeztettük. Helyette gyermekhang szól a telefonba, a 13 éves Zsolti az, az idősebb gazda, és amint bemutatkozik, sorolni kezdi, hogy melyik utcán merre forduljunk, milyen üzletek és házak előtt suhanjunk el, hová kanyarodjunk, mire figyeljünk. Székely GPS – kuncogunk az autóban, és jól el is tévedünk, mert a két kicsi legény egy dombon felfelé ívelő zsákutcában lakik, annak is a szélén, egy erdő szomszédságában. Szinte lehetetlen az idegennek egyből rábukkannia a házukra.

Amikor megérkezünk, hangosan csaholó kutyák fogadnak, egészen az autóig jönnek, úgy ugatnak. Az ablakot lehúzva kérdezem, van-e félnivalónk, mire Zsolti a gazdaemberekre jellemző nyugodtsággal kijelenti, van bizony, de elzárja a legveszélyesebbet, és már lökdösi is lábával a lábszárig érőt, hogy menjen csak be a fásszínbe, míg mi az udvaron beszélgetünk. „Gazember” – emeli mutatóujját a levegőbe, és cinkos mosollyal magyarázza, olyankor kap oda, amikor senki sem számít rá, nem úgy, mint a derékig érő, aki látogatásunk óráiban mindvégig körülöttünk sündörög, de csak a simogatásért.

Elnevetjük magunkat, huncut gyermek ez a Zsolti, a szemeiben látszik, hogy mennyire élvezi ezt a fajta létezést, a nyers szabadságot. Édesanyja is mosolyog, a fejét csóválja, s míg a fia az unokatestvérét, Csongort várja, oda is súgja nekünk, ők a férjével sokáig nem tudták elfogadni, hogy a gyermek gazdaéletre vágyik. Hiszen éppen eleget dolgoztak azért, hogy ne az állattartásból kelljen megélniük, az édesapa ma is külföldet járja, a másik két testvérnek eszébe sem jut, de ez a kicsi valamilyen oknál fogva már születésétől kezdve ragaszkodik az állatokhoz. Nem is tudja úgy lefoglalni egyéb, mint a kecske vagy a ló, így az évek folyamán belenyugodtak. „De bizony sok idegességgel jár, mert a kísérletezés veszélyes” – utal arra, hogy milyen hajmeresztő mutatványokat láttak gyermeküktől, amikor önerőből tanulta a lovaglást vagy éppen kicsi bicskával munkálta a bőrt hámmá, kantárrá.

Közben megérkezik Csongor, a 10 éves rokon, és szalad is a fészerbe, hogy előszedje a saját kezűleg megmunkált hámot, kantárt, bojtot. Bálahordásra készülnek a kecskékkel – avatnak be, és ahogy előszedik a szükséges eszközöket, megmutatják, hogy minek mi a rendeltetése. Sőt arról is szívesen mesélnek, hogy szinte semmit nem kellett megvenniük, mert valamikor Zsolti apukája is tartott lovakat, volt lószerszáma is az állatokhoz, onnan tudták meg, hogy mi minden szükséges egy szekerezéshez, és bizony el is készítették mindet. „Láttuk, hogy milyen és megcsináltuk” – jelentik ki komolyan, majd hozzáfűzik, kezdetben Zsolti édesapja is segített.

Tőle tanulta az idősebb gazda az állatszeretetet, a fiatalabb is a szüleitől, illetve a nagyszüleitől, hiszen mindketten állattartó székely családból származnak. De hogy a kecskék iránti rajongásuk honnan származik, azt maguk sem tudják megmondani. Csak gondoltak egyet, szekér elé fogták a jószágokat, és azóta el sem tudnak képzelni egyebet, pedig ennek már 4-5 éve. Csongor hétéves volt, mikor komolyabb feladatokat kapott odahaza, akkoriban kezdett kaszálni, takarni, és ahogy nődögélt, egyre nagyobb felelősség hárult rá: ma már a szekéren is rakhatja a szénát – újságolja elégedetten, majd beismeri, Zsoltitól látta, hogy milyen izgalmas a kecsketartás, ezért arra kérte a szüleit, tarthasson otthon ő is. Az elsőt a nagymamájától kapta, azóta már ötöt nevel a szomszéd udvaron.

Zsolt tízéves lehetett, amikor a kecskékkel úgy kezdett bánni, akár a lovakkal, mert kisebbek voltak, mint a ló, könnyebben álltak a kicsi gazda kezére, és mivel szekér kellett, hogy a takarmányt hazahordják, befogták az állatokat. Azóta természetesen sok mindenre tanították őket: ma már képesek puszit adni a kicsi gazdák orcájára, két lábra állnak, és olyankor akkorák, hogy a vállukon támaszkodnak, de egyéb figurákat is tudnak. Illetve taníthatók, így aztán nem értenek egyet azzal a népi mondással, hogy buta állatok lennének. „Inkább gazemberek” – emeli ismét a levegőbe mutatóujját Zsolti a már jól ismert cinkos mosollyal, és elmagyarázza, miként képesek átugrani a kerítésen. De nem haragszik, mert ez a két jószág annyira ragaszkodik hozzájuk, hogy a faluból is képesek hazahúzni az üres szekeret, míg a kicsi gazda a boltban kenyérért áll sorba. Mindig csak haza, sosem tekeregnek el.

Ottjártunkkor éppen egy egész éjszakás figurázásuk nyomai látszanak rajtuk, mutatja is Zsolti sajnálkozva, hogy milyen csúnyán összeverekedtek. De nincs mit tenni, cápok, dolgozik bennük a természet, ilyen az, ha két dudás kerül egy csárdába. Nekik viszont rájuk van szükségük, mert a munkát a nőstények – lévén, hogy kisebbek – nem bírnák, hiszen szénát kell hordani, szántani, boronálni, fát húzni. Mikor minek van ideje.

Megtudjuk, eleinte más cáppal kezdték, de azt egy éjszaka a medve elvitte. Bemerészkedett egészen az istállóig, ott ejtette zsákmányul a szeretett állatot. „Egész nyáron bejártak a medvék, nagyon sok van. Ha jönnek, ordibálunk, a kutyákat elengedjük, kezdjük hergelni őket” – mondják egymás szavába vágva medvebiztos módszereiket. Ez is a munka része, ahogyan még iskolába indulás előtt a reggeli ganéhányás, kecskeetetés, és a mezőre hajtás. Nyolc órakor már az iskolapadban ülnek, de amint hazaérkeznek az iskolából, ismét munkához látnak, és hajtják is ki újra patás pajtásaikat a mezőre, este pedig jöhet a házi feladat. Kicsit nehéz mindkettőnek eleget tenni, de abban egyetértenek, hogy „a tanulás nehezebb”.

Szeretnek gazdálkodni, ebben nevelkedtek, ebbe születtek bele, így egyebet sem akarnak maguknak. Ha nagyok lesznek, farmos gazdák, állattenyésztők akarnak lenni a saját gazdaságukban, amit több lóval, juhval, kecskével, tehénnel bővítenének. „Ezt tanultuk a szüleinktől, nagyszüleinktől. Mindenki állatot tartott: lovat, kecskét, juhot és megszerettük, mi is ezt akartuk, ezért kezdtünk állatot tartani” – hangsúlyozzák.

Nem is értik, miért kérdezem, hogy van-e idejük a játékra, mert körös-körül az udvaron minden játék, mindenki játszótárs. Nincs szükségük egyébre, a mobiltelefont is alig használják. „Amikor megyünk a kecskékkel, mi akkor is inkább játszunk, kergetőzünk velük, kétlábra állítjuk őket. Nem mindig nehéz a munka, csak nyáron, közbe-közbe, de télen nincs baj. Nagyon szeretjük ezt az életet így” – fogalmazzák meg az állattartás esszenciáját, és mi is bólogatunk, mert hisszük, csak úgy működhet, ha valóban vegyül bele egy kis játékosság és még több szeretet. Hiszen ezek nélkül hogyan bírná a gazdaember hóban, fagyban, kánikulában vagy nehézségek idején? Tesszük fel a kérdést, és a két gyermek életfilozófiáján hazáig gondolkodunk.

Ők ugyanis azt vallják, ilyen egy boldog gyermekkor, amelyből nem hiányzik semmi. Ha a hideg pirosra csípi az arcukat, vagy a forróságtól verejtékezik a homlokuk, ők az állatok között azt érzik, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. „Ilyennek kell lennie a boldog gyermekkornak. Nemhogy örökké a házban telefonozunk, és az időnket pazaroljuk. Helyette ki kell jönni az állatokhoz”. Kicsit el is szégyelljük magunkat, mert legbelül érezzük, nekünk is szól ez a dorgálás, majd, amikor már búcsúzófélben vagyunk – bár jól tudjuk, hogy a nagy legények ilyet már nem szívesen fogadnak, főként akkor, ha gazdaemberek – azért megölelgetjük a két gyermeket, csak azután indulunk.