„Édesapa nem mondott rosszat, de nem es dicsért meg” – kuncog ízes tájszólással a gyimesfelsőloki Bârsan Levente, amikor lelkendezve arról mesél, hogy zsebpénzéből kecskét vásárolt magának. Nem is akármilyent, a szemfüles Márit, amit azóta különféle mutatványokra tanított. Igaz, szülei tudta nélkül ütötte nyélbe a vásárt, a felnőttek csak akkor értesültek a dologról, amikor a kecske már a kapuban volt – fűzi hozzá a gazdaemberekre jellemző komolysággal, s mi nagyot kacagunk. A 13 éves Levente egész gazdaságot rendezget Görbepatakán: saját állatai is vannak, egy tehene, nyulai, galambjai és kecskéje, de a lónak, a tyúkoknak és a disznóknak is gondját viseli. Kilenc éves kora óta hajnali 5 órakor kel, hogy ellássa a reggeli bajt: fej, kihányja a ganét az istállóból, megeteti a jószágokat, majd fürdés után iskolába indul. Oda viszont csak kötelességtudatból jár, nem szeret távol lenni az állataitól, de tudja, érettségi nélkül nem viheti sokra az életben. Bölcs kicsi legény – vonjuk le a következtetést, amikor az édesanyjával, Senaly Tankó Emíliával beszélgetünk. Tőle tanulta az állatokat szeretni, ahogyan azt is, hogy miként kell a gazdaságért élni. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

Takaros portához vezet az utunk, a kapu előtt patak folyik, odabent, a hosszú udvaron rend és állatsereg. Disznók röfögése, tyúkok kárálása és a kutyák ugatása ad ritmust a beszélgetésünknek. Illetve a tehenek bőgése, amelyek a szomszédos meredek dombon legelésznek, várva, hogy a kicsi gazda hazahajtsa őket a fejésre.

„Nálunk úriason nem beszélgetünk. Olyan nincsen nálunk, én nem es tudok. Köszönni igen, de egyebet nem” – mutatkozik be Levente, akár egy kicsi felnőtt. „Mi parasztok vagyunk. Akárhogy kiöltözünk, ha bemegyünk Csíkszeredába, látják rajtunk, hogy gazdaemberek érkeztek” – fűzi hozzá az édesanyja. Két mondat elegendő ahhoz, hogy tudjuk, őszinte emberek otthonába csöppentünk. Sajnálkozunk, hogy ilyen rosszak a tapasztalataik, mert meggyőződésünk, parasztnak lenni kiváltság.

Parasztbiblia sorozatunk megmutatja, hogy az európai uniós támogatásokkal járó gépesített és intenzív mezőgazdaság ellenére élnek még gazdák Székelyföldön, akik együtt lélegeznek a földdel, az állattal. Akiknek nem a termelés, hanem az út az igazán fontos. Szabadon tartott teheneket, ház előtt legelésző juhokat, megbecsült segítségeket, „létre babusgatott” termékeket mutatunk be, amivel célunk népszerűsíteni a hagyományos, élővilágot nem kizsigerelő gazdálkodás minden szépségét és kihívását.

A házba tessékelnek, kávéval kínálnak, és szinte kérdés nélkül kezdenek bele a történetükbe. Egymás szavába vágva mesélik, hogy mivel foglalatoskodnak nap mint nap. Még akkor is csillog a szemük, amikor a gazdaélet viszontagságairól esik szó. Egyszerűen nem tudják nem szeretni ezt az életformát, feltölti őket, hogy „gond nélkül fekszenek és gond nélkül kelnek”. Anya és fia között jó a kapcsolat, mint mondják, mindent megbeszélnek, hiszen a nap nagy részében ketten tartózkodnak otthon. Az édesapa Csíkszeredában dolgozik, reggeltől estig a gyárban van, így általában „ketten sötétednek, ketten virradnak”.

Senaly Tankó Emília csupán 29 éves, 17 éves volt, amikor férjhez ment. Azt gondolta, könnyebb lesz az élet: „takartunk, nagy meleg volt, felnéztem az égre, és azt mondtam édesanyámnak, én olyan helyre megyek férjhez, ahol nem kell gazdálkodni, szénát csinálni” – idézi fel emlékeit, majd nevetve folytatja, amikor a párja udvarolt, azt beszélték, hogy városon fognak lakni. „De amint férjhez jöttem, édesapámék adtak tehenet, lovat, disznót. Úgyhogy az én házasságom ugyanoda vitt, ahonnan indultam, Ugrapatakáról Görbepatakára”.

Az édesanya gyermekkorát is meghatározta a gazdálkodás, mert a szülei szintén két istállónyi állatot tartottak: testvérével hajnali 5 órakor keltek, egyikük az egyik istállóban, másikuk a másikban hányta a ganét. Majd amint végeztek, mosdótálban mosakodtak, lámpafény mellett készültek és mentek az iskolába. Nyolc kilométert gyalogoltak az iskoláig, nyolcat vissza, a reggeli órákban inkább csak bóbiskoltak a tanórák alatt. Talán ez lehet az oka annak, hogy végül csak nyolc osztályt végzett el. „Sok értelme nincs a gazdálkodásnak, csak annyi, hogy dolgozunk. De így nőttünk fel, én nyolc osztályt végeztem, diploma nélkül pedig sehova sem vesznek fel” – mondja beletörődőn, míg kávét főz nekünk.

Bánja, hogy nem tanult eleget, mert így esélye sincs a gazdálkodás mellett valami egyéb munkát is végezni. Ettől próbálja megkímélni gyermekét, így nincs is apelláta, ha a leckeírásról van szó: a tizenkét osztályt el kell végeznie a fiúnak, aki – noha nem rajong az iskoláért – derekasan megoldja a házi feladatokat még az „esti baj” (esti dolog az állatok közt szerk. megj.) előtt.

Fia, Levente szavába vágva fogalmaz meg egy életbölcsességet: „van állat elég, még a tyúkok es (is szerk. megj.) pénzt esznek. Még a búza es pénzből van”. Megtudjuk, férj és feleség sokat dolgozott, hogy a család haladhasson. Sosem jártak külföldre, a gazdálkodásból és férje fizetéséből sikerült a házat kipofozniuk. Jómaga a tehenek után nyaranta, amikor 45 liter fölött adnak le naponta, akár 2000 lej tejfizetést is kap, télen, amikor kevesebb a napi mennyiség, 600 lejt. Emellett a borjúk eladásából is szereznek pénzt, illetve az állataik egy részét levágják, így a hús beszerzésén nem kell törniük a fejüket.

A legényt az édesanyja tanította a gazdaéletre, 9 éves kora óta már egyedül is elvégez bármit, ahogy ő mondja, „el van foglalva a pipics munkával”. Elmeséli, hogy hajnalban és iskola után az állatait rendezi, később házi feladatot ír, ellátja az esti bajt és lefekvéskor még olvasni is van ideje. „Az állatok alól kihányom a ganét, ha a szomszéd kertben legelnek, hazahajtom a teheneket, bekötöm az istállóba, vizet hordok, megitatom őket, adok a lónak zöldet, majd kicsapom a nyulakat, a galambokat. Hozzálátok a fejéshez, ha végeztem, játszok a kecskémmel. Szeretem az állatokat, nekem jóságot adnak”.

„Pedig amikor kicsike volt, és bevittük az istállóba, azt mondta, hogy pfű, de büdi idebent. Nem akart maradni. Aztán kezdett nőni, szekereztünk, mert kocsink nincsen egyelőre. Ahogy bővítettük az állatállományt, egyszer csak azt kérdezte, hogy egy tehenet megfejhetne-e. Aztán belejött. Ma már ott tartunk, hogy ha valahová el kell mennünk, az esti és a reggeli bajt is elvégzi” – osztja meg velünk az édesanya büszkén.

Majd hozzáteszi, muszáj volt a gazdálkodás szeretetében nevelni, mert egyedül nem bírta volna. Eleitől kezdve úgy tanítgatta fiát, hogy a munkában kihívást lásson: „mondtam neki, hogy egy lapát ganét dobjon ki az istállóból, mert azért cserébe pénz jár. Ezt naponta eljátszottuk, aztán egyszer meglátogatta a szüleimet, és ott kijelentette, hogy szeretne magának állatokat. Nem telt el sok idő, és hazaérkezett két galambbal, majd egyre gyakrabban jött velem az istállóba”.

Míg Levente nem nőtt akkorára, hogy besegíthessen, édesanyja egyedül végezte az állatok körüli teendőket. A férj ugyanis reggeltől estig dolgozik, ha sikerül korábban hazaérnie, akkor segít az állatok körül. „Egy tehenet én is megfejek. Muszáj, különben nem lesz tejfizetés” – vágja rá a férfiemberek büszke nyugalmával Levente, majd elmondja, a csarnokban adják le a tejet, havonta kapnak fizetést érte, egy literért cserébe 1,32 lejt. „Az nem sok, egy liter víz 1,5 lej” – legyint csüggedten az édesanya.

Kicsi ember, nagy gazdaság

Levente saját állatai között említi a kecskét, a galambokat, a nyulakat és egy tehenet – ez utóbbit a nagyszülei adták neki ajándékba. Az ajándékon kívül a többi állatra ő gyűjtötte össze a pénzt, mint mondja, nem érdeklik az okoskütyük, a játékok vagy a divatos cuccok, amiket más gyerekek a zsebpénzükből vásárolni szoktak. Számára az az igazi boldogság, ha jószágokat vásárolhat magának. Neki ugyanis meggyőződése, hogy „a telefon összetörik, de a kecske nem törik össze, ha csak el nem pusztul”.

Ritkán utazik a városba, évente egyszer látogat Csíkszeredába, számára az élet Gyimesfelsőlok és annak összes pataka, illetve a hegyekben lévő kaliba, ahová minden év május 15-én felköltözik családjával, és egészen októberig ott tartózkodnak. „Egy gazdálkodónak nincs vasárnapja vagy ünnepe, ha tűz a Nap, akkor is kell dolgoznia. Nincs olyan, hogy egyet gondol és kirándulni megy” – fogalmazzák meg, míg körülvezetnek a birtokon. Amikor az istálló mellett haladunk el, az édesanya mosolyogva mondja, hogy fia munka közben hangosan énekel, és kedvenc étele a túrós málé vagy az „üstbe tej” máléval. Ám jó puliszkát gáztűzhelyen nem lehet főzni, ezért alig várja, hogy visszaköltözzenek a kalibához, ahol kályhán készíthetnek ételeket.

„Kiraktátok a fűtőt és vettetek helyette aragázt. Na lám, most jó málét idehaza nem lehet főzni” – dorgálja meg édesanyját ügyelve arra, hogy végig tisztelettudó maradjon. Az anya nevet, összecsapja két kezét a levegőben és egy „Levi!” kiáltással hozzáteszi, „ennek a gyermeknek nincsen szégyene, amit gondol, azt ki is mondja”.

A kicsi gazdaembernek szabályai is vannak: miután az iskolából hazaérkezik, átöltözik, úgy megy az állatok közé. Reggelente pedig, mielőtt indulna az iskolába, megfürdik és tiszta ruhát ölt magára, „jó gúnyában nem menne be az istállóba”. Ha nagy lesz, erdőkitermelő szeretne lenni, de akkor is fog odahaza állatokat tartani – osztja meg velünk, míg hazavezeti a lovat. Viszont csak a gazdálkodásból nem szeretne megélni. „Lám, lesz-e, akivel gazdálkodjak. Mert, ha a szüleim már nem lesznek, Isten örjőzjön (őrizzen szerk. megj.), akkor nem lesz, akivel gazdálkodjak. Nem lesz akkor már olyan házias leány, mind úriasok lesznek. Most már a világ is félremegy” – fűzi hozzá komolyan, és mi csodálattal, hallgatjuk az életfilozófiáját.

Az iskolában nem csúfolják a kortársai, bár az osztályból csupán hárman gazdálkodó természetűek. Mivel nyaranta feltörik a keze a munkától, az már előfordult, hogy az osztálytársai a vakáció után megjegyezték, „látszik a kezeden, hogy te nem nyaralni voltál, hanem csináltad a szénát”. Levente viszont nem bánkódik emiatt, tudja, hogy a munka nem szégyen és nemesíti az embert. Olyannyira elkötelezett, hogy már magyarországi nyaralás ajánlatát is visszautasította. Nem akart vakációzni, mert az állatait hosszú ideig nem hagyhatja. „Volt olyan ausztriai turista, aki Ps4-re és Xbox-ra akarta cserélni az állataimat. Megmondtam én neki, hogy nem szabad, oda nem adom semmiért!” – fűzi hozzá csodálkozva, hogy egyes felnőtteknek megfordulhat ilyesmi a fejükben.

Nem könnyű a gazdaélet, mégis ad egyfajta biztonságot

„Az élelmek is megdrágultak, egy liter olajat 13 lejért veszünk, régebben 5 lejbe került” – teszi hozzá a korához képest éretten gondolkodó Levente, amikor arról beszélünk, hogy nehéz a gazdálkodás, ám mégis ad egyfajta biztonságérzetet, mert ugyan sok munkával jár, az ember tudja, hogy betevőjének nagy részét két kezével állítja elő. Családja csak a kenyeret, az olajat és a cukrot szerzi be az üzletből, minden egyebet magának termel meg.

Gyenge szezon volt az idei, kevesebb széna lett. „Olyan száraz idő volt, hogy a forrás megállott, a halak nem kaptak oxigént, hóttak (haltak szerk. megj.) meg” – nyomatékosítja a kicsi gazda a gondok súlyosságát. Édesanyja hozzáfűzi, el sem tudja képzelni, mi lesz az emberekkel a drágulások és háborúzások közepette. „Még a falusival lesz valami, mert egy kicsi ezt, egy kicsi azt összekuporgat a háza körül, de a városit mi fogja érni?” Sok kiadással jár a gazdálkodás, sóhajtják, hiszen 200 lejbe kerül csak a zsák kukorica és két zsákocska korpa, nyaranta pedig rengeteget költenek az üzemanyagra, hogy a munkagépeket használhassák. Géppel kaszálnak, kézzel takarnak, hogy kissé mérsékelhessék a kiadásokat.

Mégis szeretik, számukra ez az élet. „Édesanyámtól tanultam a fejést, és azt, hogy hogy kell egy állattal bánni: alázattal kell, nem szabad verni az állatokat, mert nekik hála maradunk meg mi. Tőle tanultam, hogy a lovat tisztelni kell, mert ha nincs mellettünk, nincs is értelme más állatokat tartani, hiszen a szénát a többinek a lóval hordjuk be. Édesanyám megtanított arra, hogy becsületes legyek és az emberekkel csúful ne beszéljek”.