„Anyu adott 100 lejt, elküldött a boltba kenyérért, de mi a testvéremmel kenyér helyett némarécéket vettünk. Bementünk a szomszédba és megkötöttük az üzletet, egyszerre nem is egy, hanem két récét vittünk haza. Igaz, hívtuk magunkkal a szomszédot is, hogy ne kapjunk szidást” – idézi fel huncut mosollyal a 12 éves Györfi Hunor gazdálkodásuk kezdetét. Mondanivalóját 9 éves testvére, Magor egészíti ki, aki a gazdaemberekre jellemző komolysággal annyit fűz hozzá, „mi gazdálkodni akartunk”. A legénykék – akik harmadik és hatodik osztályban tanulnak – már két éve működtetik farmjukat Csatószegen. Szárnyassereget, kecskecsapatot, nyulak sokaságát, csüngőhasú disznókat, szamarat és pónit nevelgetnek, hajnalban és esténként nagy hozzáértéssel gondozzák jószágaikat, fejnek, csutakolnak, kiganézzák az istállót. Nyáron pedig mezőre járnak – és mint mondják, gazdatevékenységeik egy részét a YouTube-ról sajátították el. A zsebpénzüket a gazdaságba fektetik, napszámba járnak, hogy egy újabb állat vagy a gabona árát előteremtsék. Közben nagyokat üzletelnek a komoly gazdaemberekkel a környékbeli vásárokon. Náluk járunk vendégségben. (FOTÓK: Fodor Zsuzsánna)

A csatószegi kicsi székely gazdákról Facebook-üzenetből értesülünk: édesanyjuk küldi el a gyermekek fotóit, amelyek mellé egy általuk írt és rajzolt levelet is mellékel. Repes a szívünk a kicsik lelkesedése láttán, menten elhatározzuk, hogy meglátogatjuk őket.

Már hűvösebb az idő, épp az első havazás előtt érkezünk. Alig nyitunk be a kapun, szalad velünk szembe a két legény. Zöldkalap, pávatoll, kockás ing, lovas medál, zöld mellény – akár két gazdaember. Betessékelnek, kezet nyújtanak, nem fáznak, rohannak is előre, hogy az állatállományt megmutassák. Így ismerjük meg a 12 éves Hunort és 9 éves testvérét, Magort. Amint mindent szemügyre veszünk, édesanyjuk behív a házba, a konyhában ücsörgünk, ott beszélgetünk. Mintha mindig is ismertük volna egymást, a gyermekek őszintesége felszakít minden gátat. Sokat kacagunk, és olykor meghökkentségünkben még a lélegzetünk is eláll.

Tetszett nekik ez az életmód – harsogják immár ketten, kórusban. Az édesapjuk is tartott három lovat meg disznókat, amikor ők még óvodások voltak, és azok voltak a legszebb idők: szekér elé fogták a paripákat, etették, itatták, tisztogatták a jószágokat, és a család együtt végezte velük a mezei munkát. Nem úgy, mint mostanság, mert néhány éve már csak az irodai és villanyszerelői munka maradt a szülőknek, Csíkszeredába járnak dolgozni, felszámolták a gazdaságot – legyintenek beletörődőn.

Édesanyjuk a tűzhely mellett állva hallgatja a beszámolót, kuncog is nagyokat, majd megjegyzi, „mi úgy éreztük, hogy nincs szükségünk az állatokra, de nem volt mit tenni, ha a gyermekek komolyan elhatározták, hogy kicsi gazdák akarnak lenni, támogattuk őket a választásukban. Míg az állatokkal foglalkoznak, addig is nem telefonoznak”. Hozzáteszi, külön öröm számukra látni, hogy két fiuk milyen felelősségteljesen, kitartóan és céltudatosan dolgozik.

Munkájuknak szinte soha sincsen vége: két év alatt duzzadt népesre a gazdaság, különféle szárnyasok – lili, székely csupasznyakú, izabella és tollaslábú törpefajtájú tyúkok, kakasok –, kecskék, malacok, nyulak, szamár és póni éldegél az udvaron, ki a szabadban, ki az istállóban, a legnagyobb egyetértésben. De egyik állat sem érkezett könnyűszerrel a két kicsi gazdához! Mindenért megdolgoztak, gyűjtögették a zsebpénzüket, Hunor nyáron besegített édesapjának, vízgázszerelőként dolgozott, amiért fizetséget kapott, pityókaszedéskor a szomszédokhoz járt napszámba, hogy az ott megkeresett pénzéből is állatot vásárolhasson.

Sőt a házszenteléskor gyűjtögetett pénzüket is kecskékbe fektették. Illetve jól elsajátították a cserekereskedelmet: egy tyúkért vagy egy kiskecskéért olykor egy üveg borral fizetnek, és ha megesik, hogy nincs elegendő pénzük, „kölcsönt vesznek fel” a szülőktől, azt visszatörlesztik. Hiszen még a gabonát is ők vásárolják a szárnyasoknak, szükségük van minden félretett pénzre.

„Apu azt mondta, ha nekünk kellett, mi kell rendezzük” – magyarázzák komolyan, majd abba is beavatnak, hogy reggelente még iskolába indulás előtt látják el a „dolgot”, hat órakor kelnek, hétig mindent befejeznek, és este addig nem fekszenek le, míg minden állatukat tisztán, jóllakottan nem hagyják. Ismerik már az állatok igényét, még a kecskefejésben sincs szükségük segítségre, vagy a téli kecskenevelésben, amikor az újszülötteket cumisüvegből szoptatják. Nyáron szénacsinálás zajlik, ilyenkor a szüleikkel és nagytatájukkal járnak a mezőre kaszálni, takarni. Még kézzel végzik ezeket a teendőket, csak a bálázást intézik mezőgazdasági géppel. Sok a munka, „de csak szeretni kell, és akkor a végére lehet érni” – bólogatnak egyetértőn, majd hozzáteszik, azért a gazdaélet szórakoztató is.

Ha például úgy esik, hogy korán végeznek a házifeladattal, szekér elé fogják szamarukat vagy kecskéiket, úgy járják Csatószeg utcáit. A szekérkében – amit nagytatájuk gondosan épített méretre szabva, hogy a kisebb állatoknak és gyermekeknek is kényelmes legyen – szalmát, szénát, munkaeszközöket szállítanak magukkal. Illetve minden szabadidejüket odakint töltik tágas udvarukon, a rengeteg állattal: kecskéiket játszótéren szórakoztatják – ezt úgy hozták létre, hogy napszámost fogadtak a szomszédfaluból –, galambjaikat messzire röptetik, tyúkjaikat egy kis csemegéért cserébe botra állítják, hetykén kell egyensúlyozniuk, ha kukorica a tét.

De azt is furfangosan kitalálták, hogy mivel gátolhatják meg a téli hideg beszivárgását az istállóba: szalmával töltötték meg a zsákokat, azzal torlaszolták el az ablakot, hogy a napos csibéik átvészeljék a hideget.

Különleges, ahogyan a két kicsi legény Csatószegen gazdálkodik: játékosság járja át a teljes gazdaságot, és ha alkalomadtán kérdések merülnek fel, de a szülők vagy nagyszülők nem tudnak válaszolni, illetve az idősebb gazdák sem elérhetőek, a YouTube-on néznek utána a problémának. Ők már az a generáció, aki az internetről tanul, és példájukkal bizonyítják, hogy még az állattartás mikéntje is elsajátítható a kisvideókból.

Ők legalábbis videókból és cikkekből tanultak meg fejni, játszóteret építeni – ennek köszönhetően több tejet adnak a jószágok –, és még azt is az internetről tudták meg, hogy az állataik közül miket nevelhetnek egymás mellett, és melyek azok, amik nem viselik el a többiek társaságát. A kilencéves Magor mindezt úgy nyugtázza, „mi a YouTube-on megnéztük, hogy hogy kell fejni és fejtünk”. Nagyot hahotázunk, hát még akkor, amikor beismerik, hogy véletlenül egy vadkant is nevelnek az istállóban.

A nagyobbik legény, Hunor olyan ízes tájszólással adja elő a történetet, hogy azt a részt hangfelvétel formájában külön megmutatjuk, érdemes mindenkinek meghallgatnia, hogyan került a csatószegi istállóba egy rémisztő vadkan, aki kezdetben a négytagú család és még négy vadász eszén is túljárt:

@maszol.ro Mostmár tudjátok a vaddisznó történetét, azonban a két székely legénynek még rengeteg érdekesség lapul a tarsolyában.#Maszol #székelyfiúk #fiatalgazda #farmer #gazdák #vaddisznó #történet #mesélés eredeti hang - Maszol

„Karácsonykor, miután jött az angyal, megvettünk egy csüngőhasú malacot. De zsákbamacska volt! Elengedtük az istállóban, de nem olyan volt, mint Mazsolla, nagyobb orra volt. Pár nap múlva kiengedtük az udvarra, mi őriztük, hát egyszer támad meg! Hála, hogy a kiskutyánk elszabadult, s elhajtotta. Mi futtunk be sírva, mert megijedtünk erőst. Apu azt mondta, mit kókoskodtok, mert nem es… Apa kiment, mondtuk, vegye el a seprűnyelet, azt miszlikbe törte, s úgy es támadta. Anyunak is mondtuk, s anyu azt mondta, mit kókoskodtok, hárman egy harminc kilós disznó mellett féltek. Anyu is kiment, s úgy kerülték körbe az udvart. Egyszer anyu volt elől, máskor a disznó” – idézi fel a történetet, és kacag mindenki, aki hallgatja.

Szavait testvére, Hunor egészíti ki, elmondása szerint négy vadász érkezett hozzájuk, hogy kilője a veszettnek hitt állatot, de amikor sikerült bekeríteniük, akkor vették észre, hogy agyara van, és az bizony vaddisznó keverék. Ugyanis egy erdőben nevelt csüngőhasú disznó volt az anyja, és az apja vélhetően vadkan lehetett. „Amikor vásároltuk, szólt a gazda, hogy ez lehet akár vaddisznó keverék is, de mi nem gondoltuk komolyan. Na most már mi es tudjuk!” – mondják hahotázva. Rögtön hozzáteszik, azóta kicsit barátságosabb, már tűri, hogy gondozzák, mert megtalálták a szívéhez vezető utat: „ha a hasát simogassuk, olyankor lefekszik, kezd horkolni, és amíg aluszik, mi kiganézzuk az ólt” – avatnak be bennünket is.

„De Hektor vaddisznó mellett van nekünk Rigónk, Palink, Gerdánk, Grétánk, Cucunk, ők a kecskéink. A csüngőhasú disznónk Mazsolla. Gesztenye a szamarunk, Bodza a pónink. A tyúkok és kakasok közül csak a kedvencebbeknek van neve, hiszen összesen 17-en kapirgálnak az udvaron: Samu a legszebb kakas, de ott van Eta és még egy Eta, a csórényakú. Az állatainkat Laci kutya és Tappancs őrzi” – sorolja csillogó szemekkel a két kicsi az állatállományt, majd büszkén hangsúlyozzák, nagyrésze a gazdaságnak szabadon jár-kel az udvaron. Nem tartanak attól, hogy megszöknek az állatok, mert szeretik a helyet, nem hagynák el csak úgy. Hálásak, a tyúkok például napi 7 tojást tojnak, a kecskék is jócskán adnak tejet, amit a család apraja-nagyja elfogyaszthat.

Amikor szóba kerül, hogy milyen komoly munkát vállaltak, hozzáteszik, felnőttesebb teendőik is vannak: amikor gazdanapokat szerveznek a környéken, zöldkalapot tesznek a fejükre, és kivonulnak állataikkal. Ott aztán üzletelnek az idősebb gazdákkal, állatokat csereberélnek, illetve szórakoztatják kortársaikat. „Szamárszekéren kocsikáztatjuk a gyerekeket, megengedjük, hogy simogassák a póninkat, a szamarat vagy a kecskéinket” – mondják.

Ki is hívnak, hogy megmutassák, miként zajlik a szamárszekerezés. Miközben befogják az állatot a kicsi szekér elé, édesanyjuktól megtudjuk, a zöld kalaphoz és gazdaöltözékhez a két gyermek ragaszkodott, méghozzá annyira, hogy képesek voltak eladni egy kecskét, hogy az árából megfelelő ruházatot vásároljanak maguknak. Így látták az idősebb gazdáktól, és tudták, komoly gazdaembernek igazi zöldkalap dukál.

Anyukájuk arról is felvilágosít, hogy az állatok iránti ragaszkodás már elég korán fellobbant a két legényke szívében: óvodások voltak, amikor a falu összes kóbormacskáját összegyűjtötték, volt olyan évük, hogy 22 macskát istápoltak az udvarukon. Most is jellemző, hogy befogadják a kidobott kiskutyákat, és azoknak mind gazdát keresnek. Csupa szánalomból és szeretetből, mert tudják, hogy sokan könyörtelenül kidobják hajítják őket az utcára, a szemetesbe vagy a folyóba. Valóban felelősségteljes gyerekek – fogalmazódik meg bennünk, amikor ilyen szintű felelősségvállalásról tesznek tanúságot.

Büszkén osztják meg, nagy terveik vannak még, hiszen egész életükben gazdálkodni szeretnének. „Mivel a póni monyas, elhatároztuk, hogy kiheréltetjük, különben nem tudjuk szekér elé fogni, mert ugrik mindenre, nyerít. De akarunk venni egy csikót is, amit mi szelídíthetünk meg és egy borjút, hogy visszahozzuk a régimódot, és járomot tegyünk a nyaka köré, úgy fogjuk szekérbe”. Különös, ahogy a két gyermek szájából elhangzanak a paraszti világ jellegzetes kifejezései. Szavaik nagy hozzáértésről tanúskodnak, ilyet eddig csak meglett gazdaemberektől hallottunk.

De, hogy a játékosság ki ne vesszen a meséjükből, gyorsan és a lehető leghalkabban odasúgják, egy lámával is bővítenék a gazdaságot, csak ahhoz még győzködniük kell a szülőket. Pedig, ha megérkezne, napestig lehetne simogatni, s ők testvérekül Csatószegen akár egy állatsimogatót is nyithatnának. Édesanyjuk mosolyog, megcirógatja a fejüket, s mi az udvaron körülnézve elhisszük, hogy úgy lesz.