„Fonáknak van a legtöbb szempillája”, „Berta a legintelligensebb”, „Emese a legkedvesebb” – sorolja lelkendezve teheneik tulajdonságait Szász Bányász Anna, aki kétlaki életet folytat: olykor Gyergyóújfaluban, családja állat- és természetközpontú gazdaságában segédkezik – ganét lapátol, nyáron a mezőre jár, teheneket és borjúkat etet, vakargat, tisztogat vagy fényképezget –, máskor Csíkszeredában munkájával, az archiválással foglalatoskodik. Nemrégiben fejezte be budapesti tanulmányait és ment férjhez, huszonéves fiatalasszony, így a gazdaélettel járó teendői másfajta felelősséggel egészültek ki. Mégsem hallja szüleitől, hogy „milyen kár, hogy amikor szükség lenne rá, nincs a közelben”, mert gazdaságuk a Tejbányában szinte önellátón működik és virágzik: szabadon él a több hektáros kertben közel húsz szarvasmarha, kedvükre járnak-kelnek, falatoznak, és a szabadtartásnak köszönhetően az emberekkel is barátságosak. Nem is értik, hogy miért retten meg tőlük az újságíró, ha egészen közel merészkednek hozzá, és az arcába kérődznek, tapasztaljuk meg, míg azon taktikázunk, hogy férhetünk el kerek hasuk mellett a „tehénfolyósókon”. (Fotók: Fodor Zsuzsánna)

Különleges élettér fogad Gyergyóújfalu központjában, a kapuban állunk, amikor Szász Bányász Anna egy csillámozott gumicsizmában kilép és beinvitál szabadkozva, hogy nem akart kiöltözni, mert mégiscsak állatokkal dolgozik. Nagyot nevetünk, főként azért, mert Annáról lerí, hogy művész, Budapesten tanult fényképészetet, illetve beszédéből is kihallatszik, hogy a gazdálkodás iránti szenvedélye valami egészen másban gyökerezik, mint egy ízig-vérig parasztembernek. Ő nem született bele a gazdaéletbe, hanem beleszeretett abba néhány évvel ezelőtt, amikor a szülei szemléletet váltottak és vállalták a parasztéletet.

A szemléletváltás hozta magával a munka- és állatszeretetet: „belekerültek és jó szívvel segédkeztek” szüleiknek. Mivel három generáció él együtt a portán, akadt jópélda bőven. Édesapjával, Bányász Józseffel korábban már készítettünk interjút, ottlétünk folyamán most is válaszolgatott a kérdéseinkre, azonban ezúttal az is érdekelt, hogyan azonosul a paraszti léttel egyetemet végzett, művészi beállítottságú lánya.  Bányász Józsefnek meggyőződése, hogy a mezőgazdaság, a gazdálkodás élettörvény, az emberek nagy része mégis próbálja kizsákmányolni a környezetet, méghozzá úgy, hogy minél kevesebb energiabefektetés árán húzhasson minél nagyobb hasznot belőle. A 21. század embere – noha mindene megvan, amit csak kíván és kényelmesen él – elégedetlen és frusztrált. Ez abból ered, hogy az anyatermészettel való kapcsolata egyoldalú. A lételem, ami őt emberré tette, már nem társ, hanem elidegenedett miliő.

„Bár már korábban megértettem mindezt, nekem is csak negyvenéves korom után volt bátorságom visszatérni azokhoz a gyökerekhez, amelyekből formálódtam. Azért távolodtam el ettől a világtól, mert a ’60-as, ’70-es években divat volt, hogy mindenkit kitaníttassanak a mezőgazdaságból. Én is hasonló nevelésben részesültem: a >>menj, fiam, ne maradj a tehén faránál, inkább tanulj<< szülői jóakarat miatt kerültem a teológiára, ezt követően pedig több mint 20 évet a szolgáltatói szektorba, ahol a Gyulafehérvári Caritas keretében szociális területen tevékenykedhettem különböző projektekben. Éreztem, hogy fel kell kutatnom régi medremet, ami számomra a természet volt – ehhez pedig a legegyenesebb út a paraszti életformán keresztül vezetett” – fogalmazott tavaly.

Kapcsolódó

„Parasztnak lenni nem is egyszerű” – Bányász József gazda munkatársa a tehén, munkahelye a természet

„Két fejés között” elmondta, azok az erdélyi emberek, akiknek 80 százaléka paraszt felmenőkkel rendelkezik, kitaníttatták gyermekeiket, hogy „ne maradjanak a tehén fara mellett”, ezzel viszont hozzájárultak ahhoz, hogy a fennmaradt gazdálkodás a természet kizsákmányolására, állatkínzásra épüljön, egyszóval iparrá váljon.

mezőgazdaság tehén Gyergyói-medence

Parasztember akart lenni, annak ellenére, hogy nagy kihívás, mert parasztnak lenni nem is egyszerű. „Gyakorlatilag csakis értelmiségi attitűddel szabad megközelíteni a hagyományos gazdálkodást, így válik a tehénből és a földből tőke helyett munkatárs és barát” – ecsetelte akkoriban. Most megbizonyosodtunk róla, hogy gyermekei is hasonlóképpen gondolkodnak a paraszti életről.

A művész parasztlány, aki kamaszként tanult meg dolgozni

Mivel sosem kényszerítették a munkára, jómaga a szülői és nagyszülői példa láttán próbálta ki és kedvelte meg azt, sokkal szívesebben tevékenykedik az istállóban, már-már várja azokat a napokat, amikor egy kicsit hazamehet, hogy lapáttal vagy villával a kezében kikapcsolódjon, de akkor is szívesen tüsténkedett az állatok körül, amikor még a szülői házban élt. Ő felnőttként tapasztalta meg, hogy mit jelent állattal és természettel harmóniában élni, ezért is ragaszkodik annyira teheneikhez – amikor csak teheti, az istállóban tartózkodik, segít a jószágok ellátásában, szocializálja őket – részletezi Anna, míg körülvezet hátsóudvarukon, a tehenek birodalmában. Több hektáros szabadsága van ott az állatoknak, a templom mellett „egy kicsit ők is katolikusok, hiszen vasárnaponként meghallgatják a kihangosított szentmisét”.

Az elmúlt néhány évben – a járványhelyzetnek hála – sok időt töltött odahaza, nem jelentett gondot számára az állatok társasága vagy ellátása, így amikor csak tudott, a tehenekkel és borjakkal „bandázott”. Mosolyogva meséli, hogy a tehenek közt ő is lenyugszik, felveszi a ritmusukat, nyaranta mellettük olvas, és akár 2-3 órát is eltölt köztük egyhuzamban, kedveli őket, mert „mindnek van személyisége, olyanok, mint egy-egy butácska kutya: hallgatnak a nevükre, felismernek dolgokat, van köztük, aki még a kaput is kinyitja. Mivel szokásállatok, tudják, hogy reggel és este hány órakor történik a fejés, így azelőtt néhány perccel már a helyükön állnak és türelmetlenül várakoznak”.

Őszintén beszél arról is, hogy kamaszfejjel tanult meg dolgozni, a nagytatájától leste el, hogyan lehet alázattal és hatékonyan végezni a fizikai munkát: „az ő munkamorálja higgadt, szinte a végtelenségig tudná saját tempójában ellátni a teendőit, és ez a szellemiség ránk is átsugárzott. Nem volt ez egy megerőltető, nagy váltás, lassacskán sodródtunk bele és szerettük meg az évek folyamán”.

Miután megmutatja a gazdaság minden zegzugát, a sajtlaborba vezet bennünket: a helyiség az istállóból nyílik, ez már Bányász József birodalma, itt készíti a 15-22 kilogrammos érlelt sajtokat, amiket már a háztól elkapkodnak a vásárlók, de alkalomadtán vásárokba is eljárnak portékáikkal. A sajtok háromnaponta készülnek, 300 liter tejből 2 guriga jön létre. A tejmennyiség időszakfüggő a Tejbányában, napi 80 és 130 liter között mozoghat.

A családban szinte mindenkinek van feladata: a fiútestvéré és édesapáé a fejés, az édesapáé a sajtkészítés, az édesanyáé és nagymamáé minden kerti munka, a nagyapáé az istállótakarítás, ebben segédkezik Anna, illetve etet, itat, tisztogat, ölelget, ha pedig épp nincsen tennivalója, akkor el-elbeszélget a tehenekkel, simogatja, fényképezi őket.

Szabadtartás: a tehén a láncot szinte csak hírből ismeri

Szász Bányász Anna szerint a szabadtartás az egyik legjobb módja a gazdálkodásnak. Jószágaik nyugodtak, kíváncsi természetűek, az emberekkel szemben érdeklődőek, mert kitárul előttük a világ – legalábbis a hatalmas kert, ami mind a rendelkezésükre áll –, kedvük szerint téblábolhatnak, legelészhetnek, télen-nyáron ki-bejárhatnak az istállókba, mert nincsenek egy jászol elé kötve életük végéig. Lánc csak fejés közben kerül a nyakukba, de szinte észre sem veszik, mert azalatt az illatos széna berágásával foglalatoskodnak.

A tér roppant barátságos: körforgalom, találkozóhelyek állnak rendelkezésükre, közlekedésüket nem gátolják az ajtók, helyettük műanyag szalagokat kell félretolniuk, ha haladni szeretnének. Minden helyiségen két bejárat van legalább, így rotációban váltogathatják a helyüket. A hatalmas kertben szakaszosan legelhetnek. A tél nem zavarja őket, mínusz 20 fokig komfortosan érzik magukat, nem is igazán járnak be az istállóba, inkább odakint legelésznek vagy heverésznek.

Anna úgy véli, hozzá lehet szokni a tehenek szabadságához, bár tény, hogy a hatalmas állatok akaratukon kívül képesek sérülést ejteni a köztük császkáló embereken; nagyon kell figyelni, mert a jószágok kis csoportokba verődve járkálnak, igényeiknek megfelelően társas életet folytathatnak, aminek része a bakalódás, a tisztelet kikövetelése is. Hierarchiát építenek csordájukban, az első 5 tehén, azaz a legrégibb istállólakók a főnökök, mindenki más utánuk következik. Ők állnak sorba először a fejéshez, ők esznek és isznak először, és ha valaki megszegné a törvényt, összecsapnak, hogy erejüket összemérve eldöntsék, ki áll rangban a másik fölött.

A kisebbek, amiket még tejjel táplálnak, elkülönítőben vannak, míg megerősödnek, mert a szabadtartás egyik és talán egyetlen hátránya az, hogy alkalomadtán összezörrennek az állatok, így a döfködések és a kisebb sérülések szinte mindennaposak a Tejbányában.  A sérüléseiket megpróbálják házilag kezelni, de az állatorvosra is szívesen támaszkodnak, emellett a vehemensebb jószágok szarvának hegyét lereszelik, hogy ne tudjanak komolyabb kárt okozni egymásban.

Jelenleg 19 tehenet tartanak, és egyelőre nem bővítenék az állományt, mert két állandó munkaerő van mellettük, az édesapa és a nagyapa. Reggelente és esténként fejnek, szigorúan fejőgéppel, mert az steril tejet eredményez, illetve a munka is hatékonyabb általa – másfél óra elegendő a fejéshez. Egy parasztembernek tudnia kell jól gazdálkodni az idővel, mert amikor sajtkészítő nap van náluk, a hajnali munkálatok egészen déli 11-ig elhúzódnak.

Jelenleg egy kisborjút tartanak, ő Emese, aki több mint egy hete jött világra. Hozzá is elvisz Anna, bizonytalan „pálcikalábain” kedvesen ugrándozik, mikor megközelítjük. Megtudjuk, a borjúkat születésük után elválasztják az anyjuktól – bár kegyetlennek tűnhet, indokolt a lépés, mert előfordul, hogy ha kezdetben szopnak anyjuk tőgyéből, az anyaállat hosszú ideig nem adja le a tejét. Ami veszélyes, mert a kicsinye nem képes annyi tejet megenni, amennyi termelődik, így begyulladhat a tőgy, és ez több betegséget is eredményezhet. Könnyebb kifejni a borjúnak a kellő mennyiséget, majd cumis szoptatóvederrel megetetni.

Borjadzás folyamán az anyaállat mellett állnak, de csak akkor avatkoznak a természet rendjébe, ha az nagyon szükséges. Istállóikat kamerákkal figyelik, ezért a ház melegéből is láthatják, hogyan telnek a szarvasmarhák mindennapjai. Bika nincs a portájukon, azt már néhány hetesen eladják, az ünőket pedig másféléves korukig nevelik, majd vemhesen értékesítik. „Nyakkendős bika jön hozzánk: kiválasztjuk a katalógusból a jellemzői alapján, hogy melyik felelne meg, és az állatorvos mesterségesen megtermékenyíti a tehenet. Figyelünk arra, hogy a tehén és a bika tulajdonságai kiegészítsék egymást” – részletezi Anna, miközben átkísér a fejéshez. Az istállók már tiszták, a bejáratnál egymás után sorakoznak az állatok, az elsők be-bekukucskálnak, hogy került-e széna a jászolba.

Télen szénát és egy kis abrakot kapnak búza- és rozsdara keverékéből, illetve egy kevés vitaminpor is jut nekik. Emellett kősót nyalogatnak, „de télen egy kicsit össze szoktak koppanni, hiányolják a friss füvet”. Amint megtöltik a jászlakat, kezdetét veszi a fejés: egyszerre 6 állatot kötnek be az istállóba, amelyek jókat falatoznak, miközben a gép működik. Anna ilyenkor a hátukat tisztogatja: noha kevésbé jellemző, hogy szabadtartásban a ganéjukba feküdjenek a tehenek, némelyek kifejezetten kedvelik a koszt, róluk kapargatja le a mocskot.

Közben elmeséli, hogy járványhelyzet idején, amikor egyszerre több borjú is született a gazdaságban, borjúóvodát működtetett. Születésüktől kezdve sokat foglalkozik a borjúkkal, amikből a gazdaság teheneit nevelik, így lesznek nyitottak és emberszeretők a jószágok, illetve a jó bánásmódnak köszönhetően tejelnek többet a későbbiekben. Elmondása szerint „nagy dicséret a gazdának, ha azt mondja valaki, hogy szeretnék a gazdaságodban tehén lenni”, náluk pedig gyakran megjegyzik az odalátogatók, mert annyira idilli és nyugalmas a tehenek élete, hogy azt sok ember megirigyli.

Gyakori, hogy az udvarukon álló „kultúrcsűrben” eseményeket szerveznek, mert édesapja közösségszervezőként is helytáll a környéken. Az építészeti remekművet budapesti diákok tervezték, összejövetelek alkalmával bálából készítenek asztalt és széket, és kerekasztal-beszélgetéseket is szerveznek.

Jelenleg szénával van tele. Mint mondja, a takarmányt igyekeznek előállítani maguknak, nyaranta traktorral jár a család a mezőre, kihasználják a gépesített mezőgazdaságban rejlő lehetőségeket; de idén, az esőzések miatt sokat kellett vásárolniuk, mert még a sarjú sem termett úgy, ahogy előző években. Száz tonna széna szükséges ennyi állatnak télire, idén ugyanazon a területen egyharmada lett meg csupán.

Tevékenységüket svájci sajtmesterek és gazdák inspirálták, tőlük tanultak helyesen gazdálkodni. Szénafelfújót használnak például, mert az olyan erővel küldi fel a szénát a pajtahíjára, hogy szét is szóródik odafent. „Ez már Svájcban elavult technika, nálunk viszont még újdonság” – magyarázza Anna hangsúlyozva, hogy egyébként életveszélyes eszköz, az emberrel ugyanúgy „elbánna”, mint a szénával.

Ganélapátolás, fejés, tehénsebek és paraszti anekdoták Instagramon

Szász Bányász Anna arról is ismert, hogy életmódjukat a közösségi médiában részletekbe menően mutatja meg. Mint mondja, eleinte nem volt ez tudatos vállalás, de amikor ráeszmélt arra, hogy fényképeivel kapcsolatot teremthet a modern ember és a gazdálkodás között, igyekezett odafigyelni arra, hogy ne csak az idillt mutassa be, hanem a szépség és paraszti romantika mellett a nehézségeket is felvállalja. Képei közt láthatunk tőgysérülést, élettelen borjút, elvágott tehénbőrt, de tehénszeretetet, ember-tehén barátságot is. Több kiállítása is volt már a Tejbánya mindennapjairól, illetve a diplomamunkáját is életmódjukról írta.