Szinte minden kislány vágyakozik arra, hogy balerinaként tüllszoknyában, kecses mozdulatokkal piruettezzen klasszikus zenére, egy tollakkal díszített színpadon. Ez az álom azonban kevesek számára válik valósággá, mert balerinának lenni egyenlő azzal, hogy a fesztelen gyermekkor hirtelen tovaszáll, és egy felelősségteljes, komoly időszak váltja, ami kemény feladatokat követel, és olykor fájdalommal, hiányérzettel, illetve az önbizalom megkérdőjelezésével egészül ki. Mégis gyönyörű a maga nemében – vallja Ledán Eszter Sepsiszentgyörgyről származó balerina, aki tízéves korában csöppent a tánc professzionális világába. Előbb szüleitől elszakadva Magyarországon tanult, 15 éve pedig a Bécsi Állami Operaház táncosa, néhány éve kisszólistája. Gyermeki akaratáról, teherbírásáról, tehetségéről és különleges életéről beszélgettünk.

– Sepsiszentgyörgyről indulva váltottad valóra a legtöbb kislány álmát: alig múltál tízéves, amikor a Diótörőben már balerinaként táncoltál és balettiskolában tanultál Magyarországon. Mindig is erre vágytál, vagy hogyan kerültél kapcsolatba a balettel? Illetve mi a legemlékezetesebb élményed ebből az időszakból?

– Három-négy éves koromtól kezdve táncolok, akkoriban Benkő Gizella balettmesternő tartott balettórákat Sepsiszentgyörgyön, de sajnos csak rövid ideig, így aztán volt egy hosszú időszaka a gyermekkoromnak, amikor szinte nem is gondoltam a balettre. Tízéves voltam, amikor a tanítónénim bejelentette az osztálynak, hogy balettmesterek érkeznek Erdélybe. A Magyar Táncművészeti Egyetem kirendeltsége tehetségkutatás céljából látogatott Erdély különböző városaiba, és a kiemelkedő teljesítményű gyerekek felvételt nyerhettek a budapesti balettiskolába.

Meggyőztem a szüleimet, hogy vigyenek el a felvételire, nem tágítottam attól a vágyamtól, hogy Magyarországon akarok balettet tanulni. Komoly vizsgán vettünk részt, sokan kiestek, engem viszont kiválasztottak. Ugráltam örömömben, otthon összeállítottam a kis csomagomat, egész nyáron nem engedtem felnyitni a táskát, a szobában őriztem, készültem a nagy útra.

Éppen kezdő növendéke voltam a balettiskolának, amikor az első héten beválogattak a Diótörőbe. Ez az egyik legmeghatározóbb emlékem és nagy sikerélményem azóta is. Kislány voltam még, elképzelni sem tudtam, hogy mivel fog ez járni, csak azt tudtam, hogy nemsokára színpadra állhatok és táncolhatok. Repestem az örömtől.

– Különleges bizalmi kapcsolat lehetett a családodban, ha a szüleid tízéves korodban elengedtek idegenbe…

– Természetesen nem gördülékenyen, és nem is egyik percről a másikra döntöttek a szüleim a továbbtanulásomról. Nehezen jutottak közös nevezőre, hiszen a tízéves kislányukat kellett egy idegen országba engedniük, amely megterhelő volt anyagilag is. Én akkoriban csak annyit tudtam, hogy menni szeretnék, vágyom a táncra, de mit sem sejtettem arról, hogy mekkora kihívás is lesz ez.

Megnyílt előttem a tánc professzionális világa, ami nagy felelősséggel járt. Illetve megnyílt előttem egy szülők nélküli világ, ami fokozott tudatosságra intett, éreztem, hogy felelős vagyok magamért, ennyivel tartozom nekik, mert ők nem lehetnek velem, nem védhetnek meg, de bíztak bennem annyira, hogy az álmomért elengedtek, így innentől az én feladatom vigyázni magamra.

A család hiányát akkor kezdtem érezni, amikor beköltöztem a kollégiumba és rögtön az első hétvégén egyedül maradtam. Mindenki hazalátogatott a szeretteihez, én meg eleinte az ágyamon ücsörögve sírdogáltam, és azon gondolkodtam, hogy a szüleim most éppen mivel foglalatoskodhatnak. Addig nem is értettem meg, hogy mit jelent az, hogy én Magyarországra költözök, és a szüleimnek vissza kell menniük Székelyföldre, mert ott a munkájuk, ott az életük. Szerencsére egy családias és biztonságos környezet fogadott a kollégiumban.

Szinte az első pillanattól kezdve barátságot kötöttem az egyik évfolyamtársammal, egyre gyakrabban hívott, hogy töltsem velük a hétvégét, ne maradjak egyedül a kollégiumban. Az édesanyáink között szoros barátság alakult ki, ezért mertem otthon érezni magam náluk, én lettem a plusz egy fő a családjukban, aki minden hétvégét velük töltött, mindenhova magukkal vittek – még esküvőkbe is, ha éppen oda voltak hivatalosok. Soha egy percig nem éreztették velem, hogy zavarnék vagy nincs helyem náluk. És ez a mai napig így van. Különleges helyük van a szívemben. Mivel ritkán adódott alkalmam beszélni a családommal, mert abban az időszakban még nem ismertük a mobilinternetet, illetve telefonálni is nagyon drága volt, csak a vakációkat tölthettem otthon. Biztonságot adott a tudat, hogy a pótanyukámra bármikor, bármiben számíthatok.

– Nehéz lehet egy tízéves gyermeknek megbirkóznia a hiánnyal és a honvággyal. Hát még akkor, ha a programja sem szokványos: neked a balettiskolában és a tanintézményben is meg kellett állnod a helyed. Hogyan zajlott a tanítási folyamat?

– Kilenc éven át tanultam a balettakadémián, az elsőéves növendékek délelőtt jártak iskolába és délután balettórákra, általában délután öt-hat óra között végeztünk. Később délelőtt zajlottak a szakmai órák, és délután várt bennünket az iskolapad. Közben, ha balettversenyekre vagy előadásokra készültünk, a próbák késő estig is elhúzódhattak, akár az iskolai órák alatt is történhettek. Ilyenkor úgy pótoltuk a tanulást, ahogy tudtuk. A tanárok elnézőek voltak, de egy bizonyos színvonalnak az iskolában is meg kellett felelnünk. Az iskola színvonalát és komolyságát az is bizonyítja, hogy első évben körülbelül 50 lány kezdett, de a kilencedik osztály végén már csak kilencen diplomáztunk.

– Akkor a fegyelmezettség a gyermekkorod része volt. A kamaszkorod is hasonlóan tudatos mederben zajlott, vagy alkalomadtán belefért némi csínytevés? Hogyan emlékszel vissza a gyermek Eszter fejlődésére?

– A szüleim szerint már csecsemőként is mozgékony voltam, amint megtanultam járni, szinte meg sem álltam. Sosem aludtam, az óvodából délutánonként inkább hazaküldtek, hogy ne pislogjak a teremben, míg a társaim szunyókálnak, illetve otthon sem pihentem sokat, néhány órányi alvás elegendő volt éjszakánként is. Sok energia volt bennem. Ezért is voltak biztosak benne, hogy a tánc lesz az én utam.

Visszatekintve, úgy érzem, amennyire lehetett, kiélveztem a gyerek- és kamaszkoromat. De nem voltam soha felelőtlen, ezt bizonyára a szakmai alázatosság is nagyban befolyásolta. Valamint az, hogy a szüleim elengedtek, ezért úgy éreztem, felelősséggel tartozom magam iránt. Akartam, hogy tudják, megbízhatnak bennem. Néha eljártunk szórakozni, de nem olyan mértékben, mint a kortársaink, tőlünk elvárták a megfontoltságot.

– A legapróbb hiba is kettétörhette volna a kemény munkával építgetett, felfelé ívelő karriert. Voltak nehézségeid az évek folyamán? Például olyan időszak, amikor nem táncolhattál vagy amikor azt hitted, hogy vége lesz a pályafutásodnak?

– Előfordult ilyen is, sajnos. Iskolai időszak alatt történt, 16 éves voltam, amikor egy átlagos mononukleózist későre diagnosztizáltak, és a helytelen kezelés miatt életveszélyes állapotba kerültem. Ez héthónapos kihagyást jelentett, hosszú ideig nem voltam képes visszanyerni a régi formámat. Kamaszlány voltam, akkor kezdtem nővé válni, változott a testalkatom, és az orvosaim nem engedélyezték a fizikai munkát, így ebben az időszakban felszedtem magamra néhány kilót, ami egy balerinának nagy rizikó. Hát még egy kamasznak, akit hajt a megfelelési vágy, hiszen már éveket dolgozott keményen azért, hogy elérje a célját…

Végül sikerült bepótolnom a lemaradást, hosszabb és nehezebb folyamat volt, de minden visszaállt. Később a professzionális karrierem folyamán is akadtak rövidebb „pihenőidőszakok”, mert előfordultak sérülések, például bokaszalag-szakadás, vagy a túlterhelés miatt gyulladások. De ezek minden táncos életében bekövetkeznek. Sőt néhány esztendeje is volt egy szinte egyéves kihagyásom, a lábfejemen csontödémák alakultak ki, ami átlagos esetben pihenéssel néhány hónap alatt gyógyul, de nálam ez is sokkal hosszabb rehabilitációs időszakot jelentett. Hálás vagyok a szakembereknek, az ő segítségükkel sok olyan kihíváson túllendültem, ami más táncosokat a karrierről való lemondásra kényszerít. De az évek folyamán megtanultuk, bármilyen külső hatás ér – ha az nem lehetetleníti el a mozgást –, amint a balett-terembe lépünk, a külső ingereket mind ki kell zárnunk, egyedül a tánc maradhat, arra kell koncentrálnunk. Csak mi és a zene létezhetünk.

– Te és a zene. Mit élsz meg akkor, amikor táncolsz, legyen az fellépés vagy próba?

– A tánc és a zene iránti szeretet nem mindig egyenlő az adott darab iránti szeretettel. Vannak olyan koreográfiák és olyan zenei választások, amelyek feltöltenek, és vannak olyanok, amelyek lehúznak. A próbák során kialakul egy különleges kapcsolat a darab és a táncos között, és a fellépés folyamán a színpad, a zenekar, a közönség általában segít meghozni azt a kielégítő érzést, amit olykor a próbák alatt még nem tapasztalunk.

– És hogyan hat az önbecsülésedre az, hogy balerina vagy? A napod nagy részét tükör előtt töltöd, szembesülsz a jó és rossz tulajdonságaiddal, a határaiddal, a korlátokkal. Ugyanakkor csodás ruhákat öltesz magadra, sminket és frizurát, ami fellépések alkalmával növelheti az önbizalmat. Kettős érzés lehet.

– Naponta van olyan pillanat, hogy elbizonytalanodok. Akár többször is. Valóban nem könnyű, egész nap a tükör előtt állni és a hibát keresni önmagunkban. És mindig ott a balettmester, aki szembesít a hibáinkkal, még akkor is, amikor úgy érezzük, jobban teljesítettünk. Emellett ott az alkati kihívás, hogy egy bizonyos esztétikai elvárásnak is meg kell felelnünk. Szerencsére nem voltak komoly alkati problémáim, viszont nem voltam soha a tipikus balerina alkat sem. Így az évek során meg kellett tanulnom egészségesebb kapcsolatot kialakítani a testemmel, és amennyire lehet, elfogadni a hibáimat.

– Kívülről a küzdelmeitek nem is látszanak. Bár annak ellenére, hogy tündököltök a színpadon, a balerinákról a komolyság, a céltudatosság és a kemény munka jut eszünkbe elsőként. Valóban embert próbáló ez a hivatás?

– Már egészen fiatalon meg kellett értenünk, hogy mit jelent a kitartó, kemény munka. Akkor is be kellett mennünk a balett-terembe, amikor nem volt kedvünk hozzá, mert nem csupán hobbiból táncoltunk, nekünk ez jelenti az életet.

Bennünket már gyermekkorunktól kezdve így nevelnek. Ahhoz, hogy egy balerinanövendékből professzionális táncossá váljunk, éveken keresztül szigorú vizsgáknak és feltételeknek kell eleget tennünk. Amikor elérkezik a próbatánc ideje, a legjobbak közül is csak a legkiemelkedőbbek kapnak szerződéseket, és ugyanez érvényes a további karrierünkre, amikor kisebb vagy nagyobb szerepeket célzunk meg: csak a legjobbak érvényesülnek.

Ha valaki nem felel meg az elvárásoknak, elveszíti a szerződését, és nagyon sokan állnak a sorban mögöttünk, rengeteg balerina pályázik a helyünkre, mindig van jobb nálunk. Emellett az átlaghoz képest nagyon rövid a szakmánk, és gyakran korán szembesülünk az idő múlásával is. Vagy elég egy szerencsétlen mozdulat, és szempillantás alatt eljön a vége. Tény, hogy ez sokszor embert próbáló, de a végeredmény mégis kielégítő, szeretjük.

– Magyarországon végezted a balettakadémiát, de Bécsben találtál professzionális állást. Ez azt jelenti, hogy a munkakeresés még egy külön kihívás a balerina életében?

– Igen, próbatáncok sora előzi meg. Én szerencsés helyzetben voltam: az első próbatáncom Bécsben zajlott, és az első próbálkozásom alkalmával szerződést ajánlottak. Az idén a 15. szezonomat töltöm a Bécsi Állami Operaház együttesében, azóta a harmadik balettigazgatóval dolgozok együtt, úgy érzem Bécs számomra sikeres választás volt.

Egy klasszikus repertoárszínház hierarchikus felépítésű. Ez azt jelenti, hogy a balerina az első szerződését kartáncosként kapja. Innen három fokozattal lehet feljebb lépdelni: az első a kisszólista, a második a szólista, majd a principal. Az évek során, ha a balettigazgató megfelelőnek tart bizonyos szerepekre, lehetőséget kapunk azokat eltáncolni, ha jól teljesítünk, a szerepek követni fogják egymást, ami kinevezéshez vezet. A kisszólista egyaránt táncol a karban és szóló szerepekben, míg a következő két fokozat már csak szólókat kap. Én nagyon szeretek a karban táncolni, és mindig kihívást jelent egy újabb szóló. Örvendek, hogy mindkét oldal kipróbálására lehetőségem van.

– Említetted, hogy a legjobbak közül is csak a legkiemelkedőbbek válnak profi táncosokká. Milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valakiből balerina legyen?

– A balettművész szakma egy életmód, mindamellett, hogy a megélhetésünket is biztosítja. Úgy tapasztalom, hogy könnyű bekerülni a mókuskerékbe, amikor a munka folyamán pont a lényeget, azaz a táncot veszítjük el. Ha nincs sikerélmény, csakhamar eltűnik a lelkesedésünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 24 év folyamán nem voltak olyan napok, amikor én is így éreztem. Ezért úgy gondolom, a legfontosabb a szakma iránti elhivatottság, szeretet és tisztelet. Enélkül lehetetlen. Ezt követően a kitartó, kemény munka, a soha véget nem érő gyakorlás is elmaradhatatlan.

– A sok gyakorlásnak hála könnyedén, kecsesen, finoman mozog egy balett-táncos, de azt csak ő tudhatja, hogy mennyi munka és fájdalom rejlik a mozdulatai mögött… Mi a legnehezebb?

– Biztos mindenkinek a spicc-cipő jut először az eszébe, a filmekben bemutatott véres és véraláfutásos körmök és lábujjak. Ez néha előfordul, ugyanúgy, ahogy egy új cipő is felsértheti a lábunkat, de nem mindennapos a hasonló sérülés. Ma már nagyon sok olyan eszköz elérhető, amit a spicc-cipőben használhatunk, hogy megvédje a lábunkat. Persze, nem kényelmes egy keskeny, kemény orrú cipő hegyén órákat tölteni naponta. De hozzá lehet szokni az érzéshez, és egy idő után kevésbé fáj. Inkább az izom- és ízületi problémák okoznak egyre nagyobb gondokat az évek múlásával.

Egy balerina körülbelül 35-40 éves koráig képes a megfelelő formában maradni. Vannak, akik úgy döntenek, hamarabb abbahagyják. Van, aki utolsó percig szeretné kiélvezni a szakmát. De ezek mind nagyon személyre szabott döntések, amelyeket a fizikai és a lelki állapotok egyaránt befolyásolnak.