Éltes Barna sepsiszentgyörgyi művész kiállításai Európa-szerte láthatóak, a háromszéki alkotót 8 fontosabb díjjal tüntették ki, köztük 2004-ben a Nemzetközi Kőszobrász Biennále fődíjával. Tanulmányait Budapesten végezte – ahol tehetségét látva a Rózsadombon saját kiállítótermet ajánlottak neki –, majd Párizsban folytatta, ma mégis egy apró székely településen él, dolgozik és alkot, mert hiszi, hogy az embernek vissza kell térnie a gyökereihez. „Miután megjárta magát a világban”, hazavitte tapasztalatait, a Kovászna megyei Feldobolyban telepedett le családjával, hogy művészi önkifejezését vegyíthesse az ősi tudással, a földdel, a hittel, amit örökül kapott felmenőitől. És amikor éppen nem alkot – bár meggyőződése, hogy egy művész szinte egésznap ötletel, mert a művészet saját életének leképződése – akkor székely lovaival a mezőt és erdőt járja. Kérgesre dolgozza kezeit, nem riad vissza a paraszti életformától, és feleségével közösen gyermekeit is ebben a hitvallásban neveli.

Noha Éltes Barna neve külföldön és itthon egyaránt ismert, művészete pedig egyedülálló, személye a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatásunkkor hatott ránk igazán, pedig nem volt jelen, csupán állandó kiállítását csodálhattuk meg. A Hajlék tárlat, amely házakat, kapukat jelenít meg és otthonérzést idéz, a felújított múzeum elöregedett használati tárgyaiból, székelykapu-részeiből készült. Évszázados múltat vett kezébe az alkotó, aki a lecserélt zsindelyeket és bútorokat úgy formálta, hogy a látogatóban megerősítette, „a múlt van, létező, és nincs olyan, hogy volt”. Telefonon kerestük a művészt, aki készségesen válaszolt kérdéseinkre, őszintén és közérthetően filozofált létkérdésekről, feladatokról, küldetésekről.

Kapcsolódó

Erdély legjei: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum

A Székely Nemzeti Múzeum létrejötte az 1800-as évekre nyúlik vissza, és alapítása egy nő nevéhez fűződik: Csereyné Zathureczky Emília felsőháromszéki nagyasszony 1875-ben tette közszemlére imecsfalvi kúriájában saját gyűjteményét.

Erdély legjei Székely Nemzeti Múzeum

A vágyott csikó, ami a közismert alkotót hazahozta idegenből

„Budapesten sétáltam az utcán, amikor egy gyermekkori emlékképem élesen hasított belém: mindig is szerettem a lovakat, és nagybátyám egy lovaglás alkalmával megígérte, ha otthon maradok, megajándékoz egy csikóval. Már egyetemista voltam, amikor azt éreztem szükségem van a lovamra, azaz haza akarok menni. De ennek az egésznek az üzenetét akkor értettem meg igazán, amikor kitelepedtem falura és megvásároltam az első csikómat. Az volt az a csikó, amivel nagybátyám kecsegtetett, bármennyire is metaforikus, én éreztem, hogy az otthonmaradás jelképe” – avatott be életének meghatározó mozzanatába.

Vágyódása a gyökerek iránt családtagjai, főként nagyszülei nevelésének hatására alakult ki benne. Gyermekkorában ugyanis sok időt töltött apai nagymamája mellett, aki egyszerű varrónő volt. „Ő a szemerjai báró, Bánffy Farkas kastélyában nevelkedett a báróné, Ujvárossy Mariska mellett, mert az ükapám volt az uradalomban a gazdatiszt. A báróné rendszeresen festett, és sokat beszélt a még gyermek nagymamámnak a művészetekről. Nagymamám már óvodáskoromtól kezdve sokat olvasott és magyarázott nekem a különböző festőkről, szobrászokról” – világosított fel Éltes Barna, akit ezek az élmények indítottak el a művészet útján, hiszen az idős asszony gondosan mutogatta neki Van Gogh vagy Leonardo Da Vinci alkotásait.

Mivel a művészvilágról egy egyszerű parasztasszonytól kapott kellő felvilágosítást, kétség sem fért hozzá, hogy a szemerjai kezdőlökést követően merre indul el: szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön érettségizett a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem festészet szakán szerzett oklevelet, de tanulmányait 2004-ben egy párizsi tanulmányúttal is kiegészítette. Végül hazatalált, 2005-től Feldobolyban él, és vallja, hogy ez volt élete egyik legfontosabb döntése, személyes és művészi kiteljesedését egyaránt meghatározta. „A Jóistennek megköszönöm, hogy így döntöttem. Meg kell járnunk magunkat külföldön, hogy megtapasztaljuk, mi van máshol, de a sajátunkat nem hagyhatjuk! Itthon élni igazából csak akkor jó, ha látunk és tapasztalunk a világban” – fogalmazott beszélgetésünk során.

Mint mondta, szobrásznak tanult, mert a plasztikai problémák foglalkoztatták, az anyag, és nem a valóságábrázolás. De csakhamar rájött, „a világot másolni felesleges, a belső képet kell megmutatni, mert ha a teremtett világot próbáljuk újraalkotni, az olyan lesz, mint egy gyermekrajz. Suta, kedves, de a Teremtő tehetségéhez fel nem ér”. Művészetében kiemelkedő helyet foglal el a haza és a föld mellett a szakralitás is, úgy véli, mielőtt világunkban átvette az én az irányítást, minden hittel, egyfajta szakralitásban készült, és jómaga ezt igyekszik máig gyakorolni. Az ő műveiben nem az én a hangsúlyos, hanem a felsőbb erő, amelynek hatására üzenet, egyfajta mondanivaló fogalmazódik meg az emberben, aki – ha szerencsés – művészi önkifejezéssel megmutathatja, miként hat rá a teremtett világ.

„Régebben minden hajlékra felírták, hogy Isten segedelmével épült. Ha megnézzük a régi templomok tájolását, észrevehetjük, hogy a gótikus templomablakok a napszakok változását mind visszatükrözik, a fénynyaláb más-más arcát mutatja a freskóknak hajnalban, délután vagy napszentületben. És ugyanez érvényes a régi falusi házak kialakítására is. Izgalmas megfigyelni, hogy amikor belépünk egy régi székely házba, mit világítanak meg különböző napszakokban a napsugarak” – elmélkedett Éltes Barna kiemelve, hogy mivel nagy megbecsüléssel tekint mindenre, ami a múltat és a hitet ötvözi, küldetésként élte meg a Hajlék című tárlat megalkotását, hiszen abban ezt az érzést adhatta vissza.

A művész, aki több évszázados múltat formált jelenné régi székelykapuk zsindelyéből, a múzeum egykori oszlopaiból

Éltes Barnának meggyőződése, hogy az az életforma, ami többszázéves tapasztalatokra épül, jól bejáratott, éppen ezért napjainkban is működőképes lehet, ha nem távolodunk el a gyökereinktől. „Miért kell, miért kellett azon változtatni? Ma már egy néprajzi kiállításon megcsodálunk egy guzsalyt, pedig azt valamikor egy olyan ember faragta, aki reggelente és esténként kiganézta az istállót, megfejte a tehenét. A művészek ámulnak, jegyzetelnek, holott ezeket valamikor egyszerű emberek alkották, egy kicsi bicskával faragták. Mekkora kincset hagytak hátra, pedig csak éltek a koruknak megfelelően” – vetette fel a kérdést.

Kapcsolódó

„Apám mellett, a forgácsban nőttem fel” – a fafaragó mester, aki 60 év alatt gyermekek százait tanította meg faragni

Konnát László fafaragó mesternek meggyőződése, hogy a kicsi bicskának igenis helye van a gyermek kezében, ha azt művészi önkifejezésre, alkotásra használja.

népi mesterségek fafaragás Kovászna megye székelykapu gyermek alkotás művészet

Majd kiemelte, a régi ember egyszerre volt önfenntartó, orvos, állatorvos – mert magát és állatait is gyógyította –, agrármérnök – mert magas szinten ismerte és művelte a kertet –, de faragott székelykaput, guzsalyt, jármot, szinte minden használati tárgyat, amire szüksége volt, úgyhogy szobrász, sőt művész is volt egyszemélyben. Az asszony az ezernyi munkája mellett még szőtt is – méltón gondolhatunk rá úgy, mint textilesre, varrónőre, divattervezőre. „Ám ma, ha valaki elvégez egy textilszakot, akkor ő csak textiles. Ha elvégzi az orvosképzést, akkor orvos. Pedig érdemes lenne ezt a fajta egységet továbbvinni, ezért olyan fontos a múltat a jelenben továbbéltetni”.

Beismerte, jómaga is keresgélt, míg megtalálta a hangját és eleget tett vágyódásának. „Nekem nagy ajándék volt és magasfokú iskola, hogy megértem azt a generációt, aki harcolt a háborúban, embert ölt, fenntartotta magát. Ezek az emberek leültek és egymás közt beszélgettek, mellettük gyermekeskedhettem, óriások voltak a szememben. Az a világ, amit ők képviseltek, az volt az iskola. Ehhez mér az ember mindent, ami vele történik, vagy ha szembetalálkozik kérdésekkel, feladatokkal. Van, mihez viszonyítani, és ehhez érdemes” – fűzte hozzá.

A múlt iránti elköteleződését és annak fontosságát egyszerű példával érzékeltette: úgy véli, ha az ember legyint a múlt hallatán, csak abba kell belegondolnia, hogy mi történne, ha az almafa gyökerét körülásnánk és a fő ereket elvágnánk? Várhatjuk, hogy gyümölcs terem, amiből mi, a gyermekeink és az unokáink is falatozhatnak.

A művész, aki az alkotás mellett kérgesre dolgozza a kezeit: még a székely lovak fajtamentését is vállalta

Éltes Barna mindamellett, hogy művész, székely lovasemberként éli mindennapjait. Hátasaival erdőre és mezőre jár, feldobolyi gazdaságában kecskéket, szamarat és különféle háztáji állatokat is tart. Felmenői között ugyanis lófő székelyek is éltek, tehát kötelességének érezte, hogy továbbvigye a több évszázados családi örökséget.

Így az alkotás mellett a székely ló fajtamentésének szintén elköteleződött, többedmagával igyekszik visszahozni a közösségi emlékezetbe és az istállókba ezt a lófajtát, ami a háborúkban és a munka terén egyaránt jó szolgálatot tett. „Ha az erdőben szálalás zajlik, azaz csak néhány fát kell behúzni, olyankor a traktornak nagy hasznát nem veszik, ahhoz a székely ló erejére van szükség” – indokolta a fajta fontosságát hangsúlyozva, hogy addig kell melléállni, amíg nem késő.

Többrétű tevékenysége, amely mind a hitben és az otthonhoz, földhöz, teremtett világhoz való ragaszkodásban találkozik és teljesedik ki, jelzi, hogy művészete összefonódik a „földhöz ragadtsággal”, az egyszerű népi világgal. És hiszi is, hangoztatja is, hogy a művész tevékenységének saját életéből kell kinőnie, „a művészetnek az életet kell képviselnie”.