Tizenkettedik alkalommal adta át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat az RMDSZ. A kolozsvári sétatéri kaszinóban péntek este tartott gálán azokat az alkotókat, művészeket ismerték el, akik irodalom, képzőművészet vagy előadóművészet kategóriában kiemelt módon járulnak hozzá az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez.

Péntek este a kolozsvári sétatéri kaszinóban azokat a művészeket ünnepeltük, akik munkásságának köszönhetően bátran kjelenthetjük, hogy az erdélyi magyar kortárs kultúra virágzik. Irodalom kategóriában Király László költő, író, műfordító, képzőművészet kategóriában Bede Kincső fotográfus, előadóművészet kategóriában Sebestyén Aba színművész, rendező érdemelte ki az elismerést.

Az esemény Karácsonyi Zsolt, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnökének köszöntőjével vette kezdetét. Mint kiemelte, Kölcsey, már több mint kétszáz évvel ezelőtt letisztázott formában is papírra vetette a Himnuszt, amelynek évszázadokon átívelő, örömöket és keserveket egyaránt magába foglaló sorait a kanásztánc ritmusa tartja egyben. Úgy fogalmazott, hogy ha a Himnuszról és a mai díjazottakról egyszerre és egyazon gondolatsor által akarunk szólni, akkor ez a gondolatsor a tánc világához kell örömteli kénytelenségben közelítsen, hiszen mint mondta, a tánc képeket hív elő és képeket hoz létre, egy egész mozdulatország rezdül meg a mindenkori táncok ritmusára, és éppen a ritmus az, ami a különböző műalkotásokat összeköti a mélyrétegekben, légyen szó táncról, versről, fényképről vagy a térben történő színészi vagy rendezői megalkotottságról. „A ritmus az, ami az emlékezést elindítja. Egyik mozdulat idézi a másikat, előhívja a harmadikat” – mondta. Kiemelte, hogy a magyar kultúra napja, ahogy ez a díjátadó is, az összegzés és a jövőbe tekintés napja, ebből a pillanatból pedig vigyük tovább hétköznapjainkba is a díjazottak szavakban táncoló, képekben égő, színpadokon mozdulatokká, hanglejtésekké formálódó ünnepeit.

Az est folytatásaként Brendus Réka, Magyarország nemzetpolitikai államtitkárságának főosztályvezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Mint fogalmazott, nem lehet elégszer elmondani, hogy mekkora szerencsénk van, hogy ilyen gazdag és minőségi a magyar kultúránk, és ebben élen jár az erdélyi magyar kortárs kultúra, és mennyire fontos időnként piedesztálra emelni azokat, akik ennek gyarapítói. Hálásnak kell lennünk azért, hogy ilyen hősök képviselik a magyar kortárs kultúrát, és bár egy ilyen tömény és színvonalas kulturális közegben az ember néha úgy érezheti, hogy elegendő csak hátradőlni, és kérni egy kávét, mindannyiunknak tudnunk kell, hogy ez messze nem ilyen egyszerű, hisz a kortárs kultúra léte nem csak az alkotóin, hanem a fogyasztóin és támogatóin múlik.

Elsőként az irodalom kategória díjazottjának, a nemrég nyolcvanadik születésnapját ünneplő Király Lászlónak a méltatására került sor, akit kollégája és barátja, Papp Attila Zsolt méltatott. Laudációjában kiemelte, hogy Király László irodalmi pályája meglehetősen egyenes, kis túlzással, ugyanazt csinálja, írja, mondja, mint indulása éveiben. Hisz abban, hogy a szavaknak, kiváltképp a kimondott költői szónak súlya van, hogy a vers egzisztenciális és morális téttel bír nemcsak a szerzője, hanem egy tágabban értelmezett közösségi sorsvállalás szempontjából is. Mint mondta, sok derékba tört, tragikusan korán véget ért alkotói és életpályát láttunk, „tékozolni való talentumot”, amelyből „nincs több”.

Voltak, akik nem tudták feldolgozni az őket ért magánéleti vagy történelmi kataklizmákat, akik elhallgattak, mert nem találták helyüket a megváltozott körülmények között, vagy a rendszerváltás után nehezen emésztették meg, hogy már nem kell a „sorok közt” beszélni, írni. Király László azonban – Mint Papp Attila Zsolt fogalmazott – mindig csak annyira beszélt a „sorok között”, amennyire a költészetnek magának ez a rejtett természetéhez tartozik: hogy a vers eleve mindig kicsit másról is szól, mint ami kimondatik benne. Ezért történhet meg az, hogy Király Lászlónak nem kell jószerével semmiért, egyetlen közölt mondatáért sem szégyenkeznie, nyugodtan vállalhat mindent, amit leírt. Nagy szó ez, ahogy máig töretlen alkotókedve is.

Király Lászlónak Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke adta át a díjat. A kitüntetett köszönőbeszédében kiemelte, hogy sokat mondani nem tud, hiszen amit úgy érzi, el kell mondani, az már a 60 éves irodalmi pályája alatt leíródott. Kiemelte, hogy neki mindigis az volt a célja, hogy úgy alkothasson, hogy azzal ne okozzon keserűséget és bánatot. Mint mondta, az a legfontosabb, hogy mikor az ember a reggeli borotválkozás közben tükörbe néz, ne kelljen lesütnie a szemét.

Az előadóművészet kategóriájában Sebestyén Aba színművészt és rendezőt Dr. Kovács Levente méltatta, aki a díjazott értékteremtő színészi, rendezői, művészet oktatói és intézményszervezői tevékenységét hangsúlyozta. Mint foglmazott, Sebestyén Aba példa adó és meghatározó egyénisége a színházművészetnek. Számára a színház nem letudandó feladat, hanem felvállalt életforma, hivatás, mely életének minden percét áthatja, érzi a kultúránk iránti felelősséget, állandóan kutat-keres, hogy minél jobban segítsen elmélyíteni az önmagunkról és a világról szóló ismereteinket. Mindezek forrását a drámák soraiból táplálkozva fő munkatársaival karöltve vetíti elénk. Rendező, színész, színház – mint Kovács Levente fogalmazott, ezek a Sebestyén Aba által szentségként művelt színházművészet három pillére, és egyben záloga a színház további létezésének.

Sebestyén Abának Kelemen Hunor adta át a díjat. A kitüntetett Laczkfi János Analóg Istenben hiszel vagy digitálisban? című versével mondott köszönetet az elismerésért.

Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat képzművészet kategóriában Bede Kincső fotóművész kapta, akit barátnője, Győrfi Kata méltatott. A megható köszöntőben egy baráti beszélgetést idézett fel azokból a napokból, amikor a rengeteg munka végtelenül kifárasztotta és elbizonytalanította a fiatal fotóművészt. Győrfi Kata úgy fogalmazott, hogy azért érezte fontosnak ennek a beszélgetésnek a felelevenítését, hogy soha ne feledkezzünk meg a nehéz időszakokról, amikor díjakat adunk át, mert ezek a nehéz időszakok láthatatlanok. Ezekben a nehéz időszakokban az igazi alkotók, amilyen Bede Kincső is, akik azonosak az alkotásaikkal, akik együtt lélegeznek a munkáikkal, akik nem az ötleteiket valósítják meg, hanem a sorsukat teljesítik be, ezekben a nehéz időszakokban, amikor a munkájuk hitelességében és erejében kételkednek, valójában – mivel ez a kettő elválaszthatatlan – a saját hitelességükben és erőjükben kételkednek. Győrfi Kata hangsúlyozta, amikor ilyen érzékeny és önazonos alkotókat díjazunk, mint Bede Kincső, aki nem azért alkot, hogy szeressék az embereknek, aki nem azért lett fotóművész, mert az akart lenni, hanem mert nem volt más választása, amikor ilyen alkotókat díjazunk, akkor az alázatot, a sebezhetőséget, a kételkedést, a megérzéseket és a szenvedélyt díjazzuk igazán.

Bede Kincsőnek Kelemen Hunor adta át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat.

A díjátadó ünnepséget Bartók Béla 44 hegedűduójából válogatott koncert zárta Márkos Albert és Szép Gyula Bálint előadásában.