A moldvai csángó származású Polgár Róbert a magyarországi Murakeresztúron teljesítette papi szolgálatát, és évekig élt kettős életet: végül háromgyermekes családapaként döntött úgy, hogy a közösség és egyházi vezetők előtt is felvállalja esendőségét. Kilépett a papságból, állta a közösség csalódottságát és haragját, majd bízva önmagában és a Jóistenben, versenybe szállt a polgármesteri székért, amit elsöprő fölénnyel szerzett meg. Történetéről dokumentumfilm készült: A döntés egy ember bukását és felemelkedését mutatja be, miközben megerősít abban, hogy a tévedések felvállalásának és a megbocsátásnak helye van a tökéletességre kiéleződött világunkban. Murakeresztúr egykori lelkivezetője ma civilben, de ugyanakkora odaadással fejleszti a települést, mint papként tette. Csupán annyi változott, hogy a közösség szemében most már ő is ember. Esendő, bűnbánó, aki a jóra való törekvésben alkalomadtán megbotlik. Története tanúságtétel arról, hogy Isten szolgái sem felsőbbrendűek. Polgár Róberttel cölibátusról, közösségszervezésről, papi kettős életről, titoktartásról és döntésekről beszélgettünk.

– Sokak szemében sikertörténet az öné, a főnixmadarat idézi. Azok után lett ismét megbecsült vezetője a közösségnek, hogy – katolikus perspektívából szemlélve – hatalmas bűnt követett el. Az ítélkezések kereszttüzében mégis feltámadt a hamvaiból, közben számtalan tabut és tévhitet rombolt le: bebizonyította, hogy a papok is esendők, megmutatta, hogy egy családos ember is lehet jó katolikus plébános, és példaértékű, hogy felvállalta „bűnét” nem csak az egyházi vezetők, hanem a közösség előtt is, mert gyengének, őszintének mutatkozni. Ahogy visszaolvasom a korábbi interjúit, az az érzésem, hogy az életét folyamatos kettősség határozta meg: moldvai csángóként a magyar-román hovatartozás, papként az egyházi és családi elköteleződés okozhatott dilemmát. Polgármesterként is gyakran találja két tűz között magát? 

– Noha moldvai csángó vagyok, Magyarfaluban nőttem fel, hatodikos koromig román iskolába jártam, de az akkori menasági plébánosnak hála, a hetedik osztályt már Csíkszeredában kezdhettem magyarul, így nem kellett a román-magyar identitás között lavíroznom. Egyértelmű volt, hogy hová tartozom. A nehézséget inkább az okozta, hogy otthon, Romániában magyar voltam, később, amikor Magyarországra kerültem, románként tekintettek rám. Ezzel sok erdélyi ember szembesül, kezdetben nem feltétlenül felhőtlen a fogadtatás. Egy ideje már nem érzékelem ezt az ellentétet, évek óta Magyarországon élek, és azért külön hálás vagyok, hogy a murakeresztúriak kezdetektől fogva elfogadtak, befogadtak.

Ha már A döntésről beszélünk, nekik is mindig volt döntési lehetőségük, ha a polgármesterválasztást nézzük, rajtuk múlott, hogy megválasztanak vagy sem. És ők azok után is mellettem döntöttek, hogy papként csalódást okoztam. A teológia mellett egyébként közösségszervezést is tanultam, a megválasztásom akár tanúságtétel is lehet arról, hogy az emberek szeretnek, illetve elégedettek a korábbi teljesítményemmel. A munkámat nézték, azt, hogy a feladatkört, amit rám bíztak, hogyan láttam el.  

A polgármesterválasztás időszaka viszont nem volt egyszerű, mert először lelkivezető voltam, ezért hitelesnek, őszintének tartottak, de a plébánosi státuszomban törést hozott a felvállalásom és a kilépésem. Társadalmi jelenség, hogy ha az egyházközösség tudja is, mert például vannak jelei annak, hogy a papnak gyermeke van és párja, a többség elfogadja azt, félrenéz, mert a jó lelkivezetőt látja, nem az esendő embert. De, amint a pap nyíltan felvállalja és kimondja, még az is megbotránkozik, aki egyébként tudott róla. Nem szokás ezeket kimondani. A mai világ azt próbálja elhitetni velünk, hogy szuperek, tökéletesek vagyunk, és egy ilyen világban nem lehet csak úgy kiállni mások elé és beismerni a tévedéseinket. A mai világ kevésbé fogadja el a gyengeséget. Ebben a vonatkozásban a felvállalásom akár tükör is lehet a társadalom számára.

Hozzátenném, hogy bár döntést hoztam, amibe a közösségemet is beavattam, nem vagyok büszke arra, hogy kettős életet éltem. Viszont abban biztos vagyok, hogy többünk életében voltak hasonló dilemmák, és bizonyára lesznek is még az emberiség történelmében… A filmben elhangzik, hogy egyesek szerint a nő volt a hibás. Ez nem igaz, nekem nem volt kevesebb felelősségem ebben, mint a társamnak. Ez két ember története, sosem volt kérdés számomra, hogy egyformán vagyunk felelősek benne. Ő nem akart a plébániára jönni, nem akart egy pap házvezetője lenni, amit tiszteletben tartottam, ezért választottuk a hetven kilométeres távolságot.

– A film rávilágít, hogy többen tudtak a helyzetéről, mégsem ítélték el egészen addig, amíg nem döntött úgy, hogy felhagy a papsággal. Mivel magyarázható a hívek viszonyulása? Sok hasonló esetet ismerünk, legyintünk, félrenézünk, mert „jó pap, attól függetlenül, hogy …”, illetve „a papról rosszat nem mondhatunk”.

– Valahol mindenki tudja, hogy a papi élet cölibátusban nem éppen megfelelő. Hogy ez nincs rendjén, mert van, akinek megfelel, de sok jó lelkivezetőt azért veszítünk el, mert nem tud azonosulni ezzel a követeléssel. Ha egy papnak családja vagy kedvese van, sokan természetesnek veszik, mert mindenkinek kijár a boldogság, de amint felvállalja ezt, máris csorbul a megítélése.

Nekem is elmondták, hogy könnyebb lett volna, ha odaviszem a családomat, és megmaradok papnak, mert a jó lelkipásztorra szükség van. Ha a közösség szereti a papját, mindent el tud nézni neki. És ezen kellene változtatni: mivel sokan – hívek és papok egyaránt – a saját egyházközösségükben szembesülnek azzal, hogy család mellett is végezhető a lelkipásztori munka, az egyháznak központilag kellene átgondolnia a cölibátus kérdését, mert sokkal jobb eredményeket érhetnénk el, ha családos papok is tevékenykedhetnének köreinkben. Nem mondom, hogy minden probléma megoldása lenne, sőt, újabb vagy más jellegű problémákat eredményezhet, mégis emberközelibb egy olyan papot hallgatni, akinek van a családi élettel kapcsolatos személyes tapasztalata is.

– A papnövendékeknek van lehetőségük jelezni tanáraiknak, elöljáróiknak, hogy eltántorítja őket a cölibátus? Megfogalmazhatják a szemináriumi időszakban, hogy anélkül kiegyensúlyozottabban tudnák végezni papi teendőiket? A filmből az jön át, hogy az egyházi vezetők nem lepődnek meg azon, hogy önnek családja van... Mintha gyakori lenne a kettős életet élő papok kínlódása. Ha ennyire nyílt titok, miért nincs hajlandóság a változtatásra?

– A szentelés után egyházjogász képesítést szereztem, Olaszországban tanultam. Ekkor jöttem rá, hogy egyetemeken, a továbbképzések folyamán már nyíltabban lehet beszélni a papi nehézségekről, illetve, ha valakinek nincs igénye nagyobb egyházi karriert befutni, akkor bátrabban kimondhatja a problémáit. De nagyon sokszor nem merjük kimondani, mert retorziót von maga után. A pap a szenteléskor engedelmességet fogad a püspökének: ha folyamatosan lázadozik egy olyan törvény ellen, ami valójában emberi törvény, gyakorlatilag engedetlen, ami előbb-utóbb következményekkel jár.

A szemináriumban egyébként érintőlegesen beszélnek a papi nehézségekről, de egy kispapnak, akit engedelmességre nevelnek, az a dolga, hogy tanuljon, és elsajátítsa a feltétlen engedelmességet, nem pedig az, hogy reformáljon. Sokan 18 évesen vonulunk be, és 24 évesen már felszentelt papok vagyunk – ezzel én is így voltam. Bár foglalkoztatott a cölibátus kérdése is, mivel nagyon fiatal voltam még, nem jelent meg olyan súllyal akkor, mint amekkorával a későbbiekben bírt. A szemináriumban töltött évek során az ember alig kerül kapcsolatba nőkkel, a nevelés elszigetel annak a lehetőségétől, hogy szerelembe essünk. Papként már több olyan helyzet adódik, hogy egy beszélgetés révén közelebb kerülünk valakihez – fontos hangsúlyoznom, hogy nem a szexualitásra gondolok, hanem arra, hogy lelki társra találunk. A párommal is sokáig csak beszélgettünk és leveleztünk.

A kettős életem nyílt titok volt, sokan tudtak róla, de amíg én magam nem mondtam ki hangosan, senki sem feszegette. Például a híre idővel eljutott a püspökömhöz is. Nyilván mindannyian azon voltak, hogy a problémát megoldják, megszüntessék a kettős életemet – ezt a filmben is érintjük. Sokan azonban azzal támadják a volt elöljáróimat, hogy cinkosaim voltak. Én ezt nem így éltem meg. Segítség volt, hogy hagytak időt, hogy magam jöjjek rá, ez így nem mehet tovább, nem lehetek egyszerre családapa és pap. Ha már akkor kirúgott volna a püspök, amikor értesült a kettős életemről, lehetséges, hogy ez teljesen eltávolít az egyháztól, mert nem ismerem meg a szerető Istent, aki visszafogad, megbocsát. Ez persze feltételezés, nem tudhatom, hogy mi történhetett volna, mert a püspök más módszert választott.

Abban az időben olyan mondat is elhangzott, hogy „az egyháznak ez nagy veszteség, de emberileg, erkölcsileg jó döntést hoztam”. Ez egy megerősítés volt, annak ellenére, hogy akkor nagyon nehéz időszakot éltem meg. Miközben jó érzés volt szeretni valakit, gyötört a tudat, hogy nem lenne szabad. Kezdetben bűntudatot éreztem, ami később feszültséggé alakult. Viszont közelebb kerültem Istenhez, zavartalanabb lett a vele való párbeszéd, meggyőződtem arról, hogy Isten a hibáim ellenére is szeret.

Voltak időszakaim, amikor nehéz volt ezt a terhet cipelni: eleinte például lelkiismeret-furdalásom volt, de egy idő után megértettem, hogy a cölibátus pusztán emberi törvény, egy olyan szabály, amit csak a római katolikus egyházban vezettek be. Valószínűleg kezdetben volt létjogosultsága, de ma már nincs. Ezzel nem azt mondom, hogy teljesen el kell törölni a cölibátust, mert van, aki erre született, viszont van, aki nem. A papi hivatás és Isten üzenetének továbbadása egy cölibátustól független dolog, hiszen nem minden ember érez elhívást arra, hogy az istenkapcsolatát, az Istenhez fűződő érzéseit egy közösséggel tudassa.

– A közösségszervezés az egyik nagy erőssége. Ha jól tudom, papként állattartásba kezdett, biogazdaságot működtetett, pályázatokból lendítette fel a települést, böllérfesztivált szervezett, játszóteret, közösségi házat, tenisz- és strandröplabda pályát épített a falubeliekkel közösen, nem csoda, hogy még az Év vidékfejlesztője díjat is elnyerte. Polgármesterként is tartja az innovatív vonalat?

– Szinte mindennel foglalkoztam papként: fürjeket tenyésztettem, birkákat tartottam a parókián. Kertet műveltem, gyümölcsöst rendezgettem – mindezt a hívek segítségével. Még bionövény-kertészetet is működtettünk, illetve bionövény-termesztő tanfolyamot is indítottunk. Figyeltem a pályázati kiírásokat, gyakran pályáztunk, így sikerült fellendíteni a települést. Nem szokványos papi tevékenység, de szerettem, mert gyerekkorom óta állatokkal és földdel foglalkoztam, kellett valami, ami a szabadidőmben egy kis többletet ad. Természetesen ott volt a foci is, illetve az ifjúsági csoport.

Polgármesterként is mindent megteszek a falu fejlődéséért. Legutóbb egy biciklis pályát építettünk, aminek az önerős részét mi magunk dolgoztuk le. Én is kézi ásóval, gereblyével végeztem a munkálatokat. Egy vezetőnek irányítania is kell, de nem a pálya széléről. Ott kell lennie az élen, példát kell mutatnia. Például aszfaltoztunk is már közösen: utánanéztem YouTube-on, hogy mi minden szükséges a munkához, rendeltem anyagot hozzá, tanácsot kértem, tanulmányoztam, és betömtük a kátyúkat. Nem vagyunk nagy település, 1700 lelkes a falu, és mivel gazdaságilag kiszámíthatatlan világot élünk, minden olyan lehetőséget megragadunk, amivel úgy fejleszthetünk, hogy közben csökkentjük a költségeinket.

Olykor hiányérzetem van, mert már nincsenek olyan mély, lelki beszélgetéseink, mint mikor papként szolgáltam, mert most már más a feladatköröm. De boldog vagyok, azt teszem, amihez értek, amit szeretek. És lelkileg kevésbé stresszes az életem. Papként alig volt ünnepem és hétvégém, hétközben hittanórák, temetések, felújítások vettek igénybe, a prédikációra készülés különösen fontos volt számomra, mert adni akartam az embereknek, ha már eljöttek a templomba. Papként nem volt megállás, illetve többlet terhet adott a kettős életem. Polgármesterként tudok már időt szakítani a családra, a pihenésre is.

– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? A moldvai, majd székelyföldi létezés megalapozhatta a személyiségét: az itthoni falvak többségére még mindig jellemző a mélyvallásosság, a hagyományos gondolkodás. Illetve máig presztízskérdés, ha a család egy fiúgyermeke papi pályát választ.  A szülei, a szűk családjuk hogyan viszonyult ehhez a kettősséghez?

– Édesanyám kántor volt, szinte minden szentmisén jelen voltunk a testvéreimmel. Haton vagyunk testvérek. Öt éves voltam, amikor saját teendőim lettek a családban, én lettem a juhok gondozója. Sosem bővelkedtünk anyagilag, állatokat tartottunk, amikor nem volt nekünk kaszálni és kapálni való területünk, napszámba jártunk, sokat dolgoztunk. Volt is egy időszak, amikor birkapásztor szerettem volna lenni. Aztán érettségi után a papi hivatás mellett döntöttem, és Veszprémben végeztem a szemináriumot. A papi hivatáshoz nagy szükség van a hívő családi háttérre és a vallásos nevelésre, ami nekem megadatott.

Amikor évekkel ezelőtt felvállaltam, hogy a papi hivatás mellett családapa is vagyok, a szűkebb környezetemben ez bombahatással bírt. A családtagjaim mind tudtak a helyzetemről, édesapám annyit mondott, hogy a legfontosabbak a gyerekek. De nem volt könnyű nekik sem. Mert ott vannak az elvárások, egy mélyen vallásos család és egy vallásos közösség életében – mint amilyen Csángóföld például – nem egyszerű egy ilyen történést megemészteni. Megbecsült a papi státusz, büszkeség a család számára, éppen ezért fájdalmas is, ha csorbul. Magyarfaluban, a szülőföldemen én miséztem először magyarul… Mindenkit meglepett a kiugrásom.

– A döntésében kulcsszerepet játszottak a gyerekei, akik rákényszerültek a titoktartásra. Nagy terhet cipeltek ők is. Szomorú, hogy két hivatás közül kellett választania – holott mindkettőhöz lett volna energiája és elhívása, ha ezt az egyházi törvények lehetővé teszik –, és ezáltal a gyermekei is kettősségbe sodródtak: otthon beszélhettek arról, hogy az édesapjuk pap, de az emberek előtt nem hangoztathatták.

– A családom számára ez már fenntarthatatlanná vált. Hozhatok magamra nézve olyan döntéseket, amelyek károsak lehetnek hosszú távon, de olyan döntést nem hozhatok, ami a másik ember számára is káros. Már kezdtem látni, hogy nem úgy alakul a gyermekeim élete, ahogyan kellene, miattuk muszáj volt lépnem.

A gyerekek egyébként nagyon tudnak titkot tartani. Ahogy cseperedtek, tudták, hogy mit jelent, hogy az édesapjuk pap. Beszéltünk róla, tisztában voltak a foglalkozásommal, és megegyeztünk abban, hogy erről jobb nem beszélni. Ha mégis azt érzik, hogy valakinek el kell mondaniuk, akkor szóljanak nekünk, és kerítünk rá megoldást. Komolyan, felnőttként kezeltük őket, nem volt olyan megnyilvánulás részünkről, hogy gond adódhat abból, ha megtudja bárki. Ma már szabadon beszélnek a döntésemről, tudják, hogy nincs titok az ég alatt, előbb-utóbb minden kiderül. Biztosítottuk őket afelől, hogy ha a családról kérdezősködnek az ismerőseik, barátaik, nyugodtan válaszolhatnak, ha meg nem tudják a választ, keressenek bennünket, mert szívesen válaszolunk.

– A filmkészítés folyamatában akadtak nehézségeik? Nem lehetett könnyű megszokni, hogy egy kívülálló „beköltözik” az életükbe, elsőként értesül minden fontos történésről.

– Nyitott voltam a média felé. Nem volt egyszerű, hogy ott a kamera körülöttem, de volt tapasztalatom már ezzel. Nehezebb volt kettősségben élni, mint elviselni a kamera jelenlétét.

A film készítői, Vizkelety Márton operatőr és Ugrin Julianna producer jó szakemberek, nem másztak bele az életünkbe, mindig tiszteletben tartották a kéréseinket. Kezdetben nem is filmnek készült az egész, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, megegyeztünk, hogy csakis akkor kerülhet a nyilvánosság elé, ha én úgy döntök. Sőt, eleinte még arról sem volt szó, hogy kilépek a papságból – azt kérik számon rajtam a legtöbben, hogy miért nem léptem ki korábban… Én nyilván tudom, hogy miért nem, de ezt csak az érti, aki benne volt vagy benne van.

– Ideje beismernünk, hogy a papok is emberek, senki fölött sem állnak? Valószínűleg nekünk, híveknek is másként kellene viszonyulnunk a katolikus egyházhoz, ha azt szeretnénk, hogy enyhítsen a pápa a cölibátuson.

– Az Újszövetségből egy olyan Isten képe tárul elénk, aki mindenét odaadja, egyetlen fiát feláldozza az emberiségért, mert annyira szereti az embert. Innentől kezdve a szerető Istent kell látnunk magunk előtt. Nyilván az emberi kapcsolatainkért, a döntéseinkért és a tetteinkért felelősek vagyunk.

A papokra mi aggattuk rá azt a tévhitet, hogy nem esendőek. Pedig ugyanolyan emberek, mint bárki más. Ez nem jogosítja fel őket arra, hogy bűnt kövessenek el. Külön kegyelmet kaptak a Jóistentől, egy feladatot, hogy Isten üzenetéről beszéljenek és megéljék azt. De ha a papok tökéletesek lennének, akkor sok Jézus járna közöttünk. Ha tökéletesek lennénk, nem lenne szükségünk a megváltásra, a magunk istenei lennénk.